18. rész: Michael Jackson

 

Ahh… ilyen sokáig a suliban maradni… - néztem az órámra, miután vagy ezredszerre kosárra dobtam a labdát. Már besötétedett, este kilenc volt, de én még mindig itt tébláboltam a pályán, és pattogtattam. Sehunnal játszottunk kint a pályán még délután, de ő már egy órája visszament a koleszba, mert még házija volt, én pedig mondtam neki, hogy még maradni akarok. Na persze rohadtul nem volt kedvem hozzá, de valami ürügy kellett hozzá, hogy egyszerre érjünk vissza a kollégiumba Kaival – ugyanis volt egy tervem. Na nem egy hatalmas, eget rengető tervem, de tulajdonképp annak lehetett nevezni.

Na jó, én nem várok tovább, most már lassan úgyis ő is jön – gondoltam, és a kezembe fogtam a labdát, majd elindultam a kolesz épülete felé.

Épp hogy sikerült kipihegnem magamat az ágyon ülve, és meginni a maradék vizemet ami a flakonomban volt, mikor a szokásos időpontban már Kai is megérkezett. Látszott rajta, hogy nem a szokásos módon az ágyon elterülve, olvasni látott.

- Szia! – intettem neki, és egy utolsót kortyoltam az innivalómból.

- Szia – biccentett, majd pakolászni kezdett.

- Oh, figyelj, nem gond, ha előbb én megyek zuhanyozni? – kérdeztem tőle gyorsan, mielőtt még a fürdőbe ment volna.

- Hogyhogy ilyen későn mész fürdeni?

- Hát, lent voltunk a pályán, aztán én is csak most értem fel ide. Muszáj most lezuhanyoznom, jól kiizzadtam – legyeztem atlétás felsőtestemet az egyik füzetemmel. Egyébként sosem szoktam atlétát húzni, de most direkt tettem. Ó anyám, még most is ha belegondolok, rettentő hülyének érzem magam… egy pasinak akarok tetszelegni!

A „kiizzadtam” szó hallatán egy pillanatra mintha nyakamra siklott volna a tekintete, de aztán újból elnézett máshová.

- Jó, menj csak, persze – bólogatott, és a tabletjét vette a kezébe.

Nemsokára már a zuhany alatt kényeztettem bőrömet a finom, langyos vízzel.

Én olyan… hülye vagyok… mi van ha egyáltalán nem vagyok az esete?

Tényleg nagyon idiótának éreztem magam. De aztán mindig azzal nyugtattam, hogy másképp nem is tudhatom meg hogy egyáltalán van-e esélyem, ha nem hozok ki belőle reakciókat. Ha pedig semmi, akkor csak szimplán bohóckodtam egyet magam előtt, szépen elsüllyedek a föld alá, majd kiásom magam és tovább állok.

Hamarosan kiszálltam a kabinból, és megdörgöltem a hajam a törülközővel. Alapból sosem szoktam magam nézegetni a tükörben, de most legalább egy percig bámultam magam benne. Nedves hajam összeborzolódott, felsőtestemen még egy-két kósza vízcsepp futkosott. A fülemben két apró fekete pötty díszelgett, amelyekről eddig is tudtam, de most talán még inkább észrevettem, hogy jól állnak. Jól tettem, mikor kilövettem.

Nem… nem olyan rossz. Stílusomban még talán hasonlítok is a képen lévő srácra.

Fújtattam egyet, és magam köré csavartam a törülközőmet, majd lenyomtam a kilincset, és kiléptem a fürdőből.

Úgy csinálok, mintha kint hagytam volna az alsógatyámat, hogy törülközőben lásson.

 Az érzés, hogy mekkora hülye vagyok hogy ezt csinálom, nem múlt el, de már nem érdekelt.

- Na, király, elfelejtettem bevinni a bokszerem… - ballagtam ki fejet vakarva, és látszólag a szobát pásztázva az alsóneműmért. Közben rápillantottam Kaira, aki kezdetben a tabletjét nézte, majd rám pillantott. Ezután visszanézett a tabletre, de  - talán mikor realizálta mit látott – ismét rám akadt a tekintete, és egy pillanat alatt végigfuttatta rajtam. Egy párat pislogott, és visszameredt a táblagépre.

Szokatlan lehetett számára engem így látni, mivel eddig mindig reggel fürödtem le, ráadásul ha ritka esetben este fürödtem, akkor is mindig felöltözve jöttem ki. Egyedül a strandon látott eddig engem félmeztelenül - de azért az mégis más, ráadásul ott eszembe se jutott, hogy figyeljem hogy megnéz-e, hiszen abban a hitben voltam, hogy egyáltalán nem érdeklődik a férfiak iránt.

- Hová is tettem, amit kimostam… - mentem el előtte direkt lassan, majd kutakodni kezdtem a fiókomban. Már én is totál zavarban voltam ettől az egész dologtól, de azért tartottam magam. – Hm, itt nincsen… nem tudod, hogy a kimosott ruháinkat hová tettem? – álltam fel a fióktól, és vele szemben megálltam csípőre tett kézzel.

- Hát… - nézett újból rám, majd nyelt egyet, és visszanézett a tabletre. Vajon ez a nyelés azért volt, mert zavarban van?  Minden erőmmel az arcát pásztáztam, bármilyen jelért. – Nem tudom, te hoztad fel őket. – vonta meg a vállát.

- Nem lehet, hogy véletlenül a te szekrényedbe raktam? Amilyen fáradt voltam, megeshet… - ballagtam lassan a közvetlenül mellette lévő fiókos szekrényéhez, és leguggoltam. Kinyitottam az első fiókot, de egyáltalán nem arra figyeltem amit csinálok. Kicsit turkáltam, hogy úgy tűnjön, mintha keresnék valamit, aztán félve magam mellé sandítottam, ahol közvetlenül Kai ült, az ágy széle felé. Nem számítottam rá, de láttam, hogy épp engem néz. Mikor összetalálkozott a tekintetünk, pislogott párat.

- Na… megtaláltad? – nyelt újból, majd gyorsan visszanézett a tabletre.

Ez most az, amire gondolok? Vagy csak beképzelem?

Sóhajtottam, és megcsóváltam a fejem.

- Nem, azt hiszem itt sincs. De várj, most látom… az ágyra tettem. Még ilyet! – tettettem, hogy ezt eddig nem vettem észre, majd felkapva onnét egy alsóneműt, ismét bementem a fürdőbe. Az ajtó becsukása után fújtattam egyet megkönnyebbülten, és visszagondoltam az előző momentumokra.

Lehetséges hogy talán még tetszenék is neki…?

*

Az ebédlőben folytatódott a rendszeres együtt étkezésünk, már Kai is teljesen természetes módon ült le hozzánk. Ami pedig még feltűnőbb volt számomra, az barátom, Chen rendkívüli hatása az emberekre.

Nem hittem volna, de Kai egész jól elbeszélgetett vele, talán még velem sem beszélgetett még ilyen közvetlen módon. Azért volna, mert mindketten művészek? Nem is tudom. De valahogy Chen olyan „varázserővel” bírt, amitől mindenki otthonosan érzi magát mellette. Ezért is lettünk mi is hamar barátok – már az első nap úgy beszélgettünk, mint akik ezer éve ismerik egymást.

- Hé, Kai, egyébként… képzeld, a legújabb musicalünkben nem csak énekelnem kell majd, de komoly koreográfiát is tanulunk, tök bonyolult lépésekkel. Tudod… nem vagyok a táncparkett ördöge amúgy, és hát meggyűlik ezzel a bajom. Az a baj hogy egyedül nem tudom gyakorolni, mert túl béna vagyok hozzá – nevette el magát – és hát, tudod arra gondoltam hogy esetleg, ha ráérsz, segíthetnél rajtam egyik nap. Csak tudod, úgy eligazításképp. Te biztos jobban értesz hozzá!

- Hm, persze, miért is ne. Szívesen segítek – mosolyodott el Kai is Chenre. – Ma úgyis egyedül gyakorolok a táncteremben délután négytől. Bejöhetsz, és akkor megnézzük.

- Tényleg? – lelkesedett fennhangon Chen. – Az király lenne! Kösz! – mutatott felé egyet a villájával, mire Kai csak bólogatott.

Én némán figyeltem az eseményeket, és komolyan mondom, nem tudom hogy miért, és miféleképpen, de teljesen nonszensz módon a féltékenység szikráját éreztem magamban.

Féltékenység! Féltékeny vagyok CHENRE? Vagy mi? De hisz csak segítséget kért! Én komolyan beteg vagyok… ez Chen!

- Föld hívja Luhant – zökkentett ki belső lángolásomból Sehun a bal oldalamon. – Azt kérdeztem, meddig maradtál tegnap még a pályán amúgy?

- Hm? Öh… csak egy órácskát. Nem sokat.

*

Észrevettem, hogy Kai és Chen egészen jóban lesznek, főleg, miután már külön is töltöttek el időt együtt. Több alkalommal is segített neki Kai. Akármennyire is nem akartam, ez engem legbelül frusztrált, és ezt rendkívül utáltam magamban, hiszen teljesen tisztában voltam vele hogy semmi okom rá.

Azonban volt ennek egy jó oldala, amit észrevettem: Kai, amióta Chennel jobban van, velem is sokkal közvetlenebbnek tűnt.

 - Hogy mennek egyébként a táncpróbák Chennel? – kérdeztem rá egyik nap este a szobánkban. Már az is megfordult egyébként a fejemben, hogy ha Chennek nyilvánvalóan nem is, de Kainak tetszhet Chen. Bár eddig sosem vettem észre semmit, de ez még nem zárja ki. Az ember sosem lehet biztos semmiben.

- Nem rosszul. Nem egy Michael Jackson, az tény, de lelkiismeretesen dolgozik. – mosolyodott el Kai.

- Haha, hát az biztos hogy nem Michael Jackson – nevettem el magam. – Tényleg. Egyszer mintha mondtad volna, hogy neked ő a példaképed, vagy mi. – álltam fel az ágyamról, és az íróasztalához sétáltam, ahol egy kicsiny kép is volt a pop királyáról.

- Ja, igen, ő az.

- Hát igen, durva, hogy hogy tudott táncolni… ez a moonwalk… sose tudtam hogy csinálja – néztem a lábaimra, és valami indíttatásból elkezdtem megpróbálni az imént említett tánclépést. El tudom képzelni, hogy festhettem, mert Kaiból kitört a nevetés.

- Ne nevess, én nem vagyok táncos mint te! – ütöttem a vállába játékosan. – Akkor inkább mutasd meg, hogy kell!

Kai lazán elkezdett moonwalkozni a szobában, mire én eltátottam a szám.

- Azta!! Én is így akarok! –álltam mellé. – Lassan mutasd!

- Ez nehéz, nem fogod tudni! – mondta kuncogva Kai.

- Legalább próbáld meg!

Sóhajtott egyet.

- Na jó…

Megpróbálta. Ő keményen megpróbálta nekem megmutatni és elmagyarázni, de a vége az egésznek az lett, hogy orra estem a saját lábamban, egyenesen neki Kainak, és mindketten az ágyra dőlve kötöttünk ki. Ő szakadt a nevetéstől az én moonwalknak nem nevezhető valamimtől, én pedig szégyenkezve terültem el az ágyon. Nem is tudom, hogy volt-e már valaha olyan pillanat, mikor így nevettünk ketten Kaival – kivéve amikor be voltunk rúgva.

- Hát ez nem igazán moonwalk – tápászkodtam fel az ágyról, és kezdtem észrevenni, milyen közel is vagyunk egymáshoz – talán mint még soha eddig.

- Hát ez nem az – törölgette a könnyeit, és ő is feljebb tápászkodott, majd felém fordult, és egyenesen a szemembe nézett. Máskor mindig rögtön elnéz a tekintetemből, de most kifejezetten állta. Arcáról fokozatosan, lassan eltűnt a nevetés okozta mosoly, én pedig már rég elvesztem tekintetében. Még mindig, még mindig a szemembe nézett, és esküdni mernék, hogy az az alkalom volt a leghosszabb időtartam eddigi ismeretségünk során, amit egymás tekintetébe nézve töltöttünk. A szívem hevesebben kezdett el verni, és az ő arcán is úgy tűnt, mintha látnék némi elrévedést.

Ez csak álom…?

- Ugye hogy… - kérdeztem egyszer csak halkabb hangvételben. - …nem halsz bele, ha vannak barátaid?

Kérdésem elhangzása után nyelt egyet, majd enyhén elmosolyodva elnézett a földre, és hátradőlt.

- Talán.

*

Épp a tornaterem felől jöttem, mikor pont Chent láttam kijönni a táncteremből. Kai elköszönését még halványan hallottam, mielőtt becsukta az ajtót, és az volt a gyanúm, hogy megint táncpróbát tartott neki. Ez már nem is tudom, hányadik alkalom volt, de komolyan kezdett szó szerint idegesíteni. Kai változása ide, vagy oda, akár Chentől volt, akár nem, de egyszerűen frusztrált, és nem tudtam magamat visszatartani.

 - Á, Luhan! Mi a pálya? – intett felém Chen széles vigyorral, és felém közeledett. Én is elmosolyodtam felé, bár ez a mosoly nem volt őszinte.

- Semmi, épp a tesi tanárral beszéltem. És te? Csak nem táncpróba? Megint? – kérdeztem akaratlanul is kissé gúnyos hangnemben.

- De, de, tudod, egyre csak nehezebb dolgok jönnek ebben a hülye táncban. Egyedül nem bírám, még szerencse, hogy Kai segít. Nagyon jól tanít egyébként!

- Ja, tudom – vágtam rá azonnal bólogatva. – Tudod, nekem sokat segít matekból. Hiszen MI együtt lakunk.

- Ahogy mondtam, nem is olyan csendes, mint az ember gondolná. Sokkal jobb fej, mint amilyennek távolról elsőre tűnik.

- Igen, igen az, én tudom – bólogattam. – És mondd csak, szerinted Kainak van ideje erre?

Úr isten. Mekkora egy szemét vagyok… mi közöm ehhez?

- Ezt… meg hogy érted? – komolyodott meg kicsit Chen.

- Hát úgy, hogy szerinted neki tényleg ennyi ideje van téged tanítgatni? Nem gondolod, hogy neki is van elég gyakorolnivalója? – A hangnemem kezdett olyanná válni, mint aki nem is önmaga. Látszott Chenen hogy meg is lepődik kissé. Pofán kellett volna vágni önmagam ekkor…

- Hát, ő azt mondta, hogy nem gond…

- Nem gond? – néztem szúrósan szegény Chenre, teljesen ok nélkül. – Aha. Értem. Na és tényleg ennyire jól kijössz vele? Hm. Akkor talán neked kéne a szobatársának lenned, és nem nekem.

- Luhan… - szólt közbe Chen, de én alig hallottam.

- Nekem úgyis Sehun a legjobb haverom. És akkor a két nagy művész egy helyen lehetne… biztos Kai is jobban élvezné…

- Luhan! – szólt hangosabban Chen, mire én feleszméltem a lila ködből, és elhallgattam. – Luhan, én tudom, hogy te szereted Kait.