17. rész: Melegek

 Gyorsan visszatettem a képet a helyére, úgy ahogy volt, és úgy tettem, mintha semmit se láttam volna. Be is csuktam a fiókot, és felálltam onnét.

De mikor a füzetem üres kockás lapjait megláttam, eszembe jutott, hogy eredetileg tollat kerestem…

Újból kinyitottam, és pont a srác képe alatt virított egy számomra tökéletesen jól jövő toll. Még egyszer utoljára ránéztem a képre, és ismét becsuktam a fiókot.

A székemre ültem, és felírtam szépen a füzetebe: házifeladat. Azonban ezen kívül tíz perc elteltével sem állt semmi más a füzetemben. Folyton ezen járt az agyam, pörgettem át magamban az eddigi eseményeket, amelyeket átéltem Kaival, annak a tudatában, hogy ő akkor is meleg volt éppen. Vajon miért tagadta le? Ennyire szégyelli? Ennyire nem nyerném el a tetszését? Vagy ez is amiatt van, amiért nem is barátkozik senkivel?

Vajon… én hogyan tudnám elnyerni a tetszését?                            

Ó anyám, ez teljesen nonszensz… még a barátságát is alig tudom elnyerni…

A homlokomon támaszkodtam, és még mindig nem írtam le egy számot sem, pedig már egy óra eltelt. Fáradtan hátradőltem a székben, mikor hirtelen kinyílott az ajtó, és betoppant rajta gondolataimnak személye.

- Szia – köszönt, és beballagott.

Én kimeredt szemekkel néztem rá, és csak azt hajtogattam magamban, „Ő meleg. Meleg.”

- Öh, szia – köszöntem végül fáziskéséssel, és visszahajoltam a füzetemhez. Te jó ég ha meglátja meddig jutottam…

- Na, megy a matek? – kérdezte.

- Hhááátőő… iigen, igen.

- Tényleg? – indult el mellém az íróasztalhoz. – Hányadik feladatnál tartasz?

- Áh – próbáltam eltakarni a papírlapomat felsőtestemmel – én? Nos – belelapoztam a könyvbe kettőt – már a tizediknél.

Eléggé látszott rajta, hogy nem hiszi el amit mondok, mert arcán nem jelent meg más, csak egy felvont szemöldök.

- Aha, hát, elég egyszerű feladatok lehettek eddig, ha csak ennyit írtál. – húzta ki mögülem a füzetemet, és megmutatta az üres oldalt.

Az arcára nézve megint csak az járt a fejemben hogy „Ő a férfiakat szereti. Ő meleg…”. Iszonyú bután bámulhattam rá.

- Mi van veled? Olyan fura vagy – tette vissza a füzetet az asztalra.

- Hogy… hogy fura?

- Talán történt valami a barátoddal?

- Hogy mi? Mármint Sehunnal? – bólintott. – Neem, nem, voltam nála a kórházban, de úgy tűnik átvészeli a dolgot.

- Aha… hát, akkor jó hosszú éjszakád lesz ha ezt mind meg akarod csinálni.

- Ah.. igen. – Hajtottam le a fejemet, és megdörzsöltem a szemeimet. – Egyszerűen nem tudok most koncentrálni.

Kai sóhajtott egyet.

- Elmegyek zuhanyozni, addig csináld meg amíg tudod, a többit megcsinálom én, úgyis fele annyi idő alatt kész leszek vele mint te. – mondta, miközben felkapta a fürdős cuccait.

Én egy ideig csak néztem, mint aki nem fogja fel, aztán rájöttem hogy mit is ajánlott fel számomra.

- Komolyan?! – fordultam felé teljesen a székemmel.

- Azt mondtad barátok vagyunk. Vagy mi. – mondta nekem mielőtt még a fürdőbe belépett volna, majd magára csukta az ajtót.

Bár az arca komoly volt, tudtam hogy ez mit jelent. Hatalmas, széles vigyor tűnt fel az arcomon, és visszhangzott a fejemben, ahogyan mondja: „barátok vagyunk”.

Barátok.

Barátok… - a szó jelentésén elmorfondírozva lassan visszahúzódott mosolyom, és egy aprót sóhajtottam.

Most, hogy tudom, hogy talán lehetne is esély arra, hogy esetleg… talán… több… vagy más…

… ez a szó nem is jelent számomra akkora örömet.

- Aish. – sóhajtottam, és inkább az álmodozás helyett nekiláttam a feladatoknak.

*

Sehunhoz még egyszer bementem a kórházba, de ekkor már sokkal jobban volt, és másnap már ki is jött, aminek nagyon örültem. Végre nem tátongott magam mellett reggel az űr, ami már egy hete ott volt, és legalább Sehun elvonta a figyelmem arról, hogy Kai-n agyaljak.

Aznap egy olyan filmet vetítettek irodalom órán, amely két költőről szólt. És hogy ez miért érdekes? Nos, azért, mert melegek voltak. Enyhén szólva volt kínos számomra a sok undorodó megjegyzés az osztályterem különböző szegleteiből, és természetesen az ebédünk közben sem lehetett elvetni a témát.

Mikor odaültünk az ebédlő asztalhoz, látszott, hogy Sehun meglepődik azon, hogy Kai odaül hozzánk, és kicsit értetlenül nézett rám. Látszott, hogy nem azért mert probléma, csak nem érti.

- Áh, tényleg Sehun, te nem voltál itt, mikor Kai-t ide invitáltuk magunkhoz ebédelni – adott magyarázatot Chen derűsen, feloldva az értetlen hangulatot. Kain látszott hogy kissé zavarban kezdi érezni magát.

- Jól van, persze! Úgyis üres volt az a hely mindig – mosolyodott el Sehun is, és így már minden kétség kezdett elszállni. Sehun arcát elnézve én is elmosolyodtam, nagyon jó volt végre itt látni őt köztünk. Most úgy éreztem, hogy elégedett vagyok, és végre nem nézelődöm át állandóan az ebédlő másik végébe - elég csak a magam elé néznem. Sosem gondoltam volna, hogy ő valaha itt fog ülni velem szemben.

- Amúgy, most komolyan, ti mit szóltok ehhez a filmhez? Hová jutott a világ, hogy melegekről szóló filmeket nézetnek az iskolában? – kérdezte felháborodva Sehun, mire én kicsit félrenyeltem a falatomat.

- Mit vagy ezen úgy fennakadva, aish?! A melegekkel nincs semmi gond. Sőt, a legtöbb csodálatos művész is a saját neméhez vonzódott! Ha elutasították volna őket, hová lenne az a sok fantasztikus alkotás?

Chen nagyon művészlélek volt, így erősen felszólalkozott a melegek védelméért. Bár ő egészen biztos hogy nem volt az, de abszolút elfogadó volt bárkivel szemben, hisz ő maga is ilyen körökben mozgott.

- Hát oké, felőlem legyenek, de azért mégis csak ilyet, egy iskolában… ch… - rázta a fejét Sehun, és bekapta ebédjének első falatját. - Nem, Kai?

Kai megint az ebédjébe volt temetkezve, de neve hallatán felkapta fejét.

- Hm? Hát… nekem mindegy hogy ki kihez vonzódik. Nem számít semmiben.

Chen hevesen bólogatott Kai felé, és villájával rámutatott, majd Sehunra nézett.

- Látod? Ez a normális felfogás! – motyogta teli szájjal.

- Jahhh… én akkor sem értek egyet azzal hogy ezt terjesszék. – vett be újabb falatot a szájába Sehun, majd rám pillantott, aki csendesen lapított mellette. Hát persze, hogy lapítottam, mert elegem volt ebből a témából, hisz engem elég ERŐSEN érintett!! Nem is értettem, hogy Kain miért nem látszik a feszélyezettség jele.

(Vagy lehet hogy pont ez az amitől az emberek gyanakodni kezdenek?... Valószínűleg)

- Na és neked, mi a véleményed erről, Luhan?

Miért kell… erről… beszélni…?

Letettem az evőeszközömet, kihúztam magam, és megköszörültem a torkomat. Határozottnak szerettem volna tűnni, mert ha elkezdek itt makogni, biztos, hogy gyanakvás lesz a vége.

- Szerintem a nemi identitásnak is egy teljesen hétköznapi tulajdonságnak kellene lennie, amelyre nem úgy tekintenek az emberek, hogy az a normális ha hetero, és az a nem normális ha homokos. Az ember vagy ilyen, vagy olyan, és az egyik sem rossz, vagy jó. Rengeteg embert védenének meg így attól, hogy szorongjon, vagy kirekesztődjön valahonnan, esetleg csalódjon. És talán, ha az emberek elfogadnák a másikat olyannak amilyen, akkor nem kellene letagadnia senkinek, és higgyétek el, sokkal több emberről derülne ki az, hogy valójában... – Egészen megeredt a nyelvem, és ezt most kezdtem észrevenni magamon, mikor minden szempár érdeklődve engem figyelt, némán. Kaira sandítottam, és most kivételesen ő is engem nézett. Mikor pedig találkozott a tekintetünk, felvonta szemöldökét, és láttam benne egy apró csillanást, amelyben talán némi félelem tükröződött azzal kapcsolatosan, hogy én esetleg tudhatok valamit. - ...meleg.

Pár másodperces csend következett, amit Kai villájának koccanása tört meg, ahogyan ismét kajájába temetkezett. Chen megköszörülte a torkát, és ahogy mindig, most is ő törte meg a kínos csendet.

- Ennyi emberek, Luhan mindent elmondott, amit erről tudni lehet.

Lángba borult az arcom. Talán mégis jobb lett volna ha lapítok?! Azt hiszem kevésbé lett volna gyanús.

Hála az égnek, Sehun témát váltott, így ez már nem került többé szóba, de én éreztem az ebből maradt feszültséget, főleg Kai körül. Egyszer ismét találkozott a tekintetünk – az övében mindenféle érzelem keveredett, attól kezdve hogy „én tudom hogy te meleg vagy és ez a szónoklat elég feltűnő volt”, valamint hogy „ugye nem tudod hogy én is az vagyok”. Legalábbis én ezt tudtam belőle kiolvasni. Talán.

Végeztünk, és épp a tálcánkat kezdtük visszavinni. Kai állt előttem a sorban, én pedig mögötte. Kai előtt éppen az a csávó állt, akit az iskolában pont állandóan le szoktak buzizni, pedig egyáltalán nem az, mert a csajok hasra esnek érte. Csak azért szokták lehurrogni, mert féltékenyek rá hogy körüllegyeskedik, és azért, mert neki van stílusa. Mindig tökéletesre be van lőve a haja, helyes arca van, mellényben, zakóban és egyéb stílusos öltözékben jár, a gatyája pedig kivétel nélkül, mindig feszülős farmer, amelyben tökéletesen látszik a vékony lábának formája. Bár én Kain kívül sosem tudtam másra még Úgy tekinteni, de erre a fickóra még én is azt mondom, hogy kifejezetten jól néz ki.

Sikerült leejtenie a papír tányérját a tálcájáról, így lehajolt érte. Az egész pillanatok alatt történt, de én lassított felvételben láttam. Miután megtörtént a dolog, először a srácra néztem, majd a tekintetem azonnal átsiklott Kaira, aki viszont kifejezetten, egyenesen BÁMULTA a csávó fenekét. Nem csalás, nem ámítás, bárki megnézi, azt mondja, hogy kétség kívül bámulta.

Ez egy segg-megnézés volt itt, kérem szépen. Kai megbámulta egy pasi seggét! Látszott a tekintetében az, hogy tetszik neki – talán még enyhén megrándította egyik szemöldökét is. Csapjon belém a villám, ha nem így van.

Még mindig az eset hatása alatt voltam, mikor Sehun szólt rám, hogy rakjam már be legyek szíves a tálcámat végre.

*

Ez sokmindent megmozgatott bennem. Elgondolkodtatott, és egész napnyi morfondírozás és még a kollégiumban az ágyban agyalás után úgy döntöttem, hogy megpróbálom.

Igen, meg fogom próbálni meghódítani Kait. A kapum nyitva áll!