20. rész - Kell valaki

 

A következő játékot úgy hívták, beer-pong. Egy hosszúkás asztalon állítottunk fel műanyag poharakat, egymással szemben egy-egy csoportot, és minden pohárcsoport egy-egy csapathoz tartozott. A csapatok háromfősek voltak. A lényeg az volt, hogy a pingponglabdával beletaláljunk a másik csapat egyik poharába – ami majdnem tele volt sörrel – és azt csapat egyik tagjának meg kellett innia húzóra.

A vodka, amit megitattak velünk a kakasos vereség után pont kellő löketet adott ahhoz, hogy belemenjek a játékba.

- Stip-stop, én veled leszek Luluka! – karolta át a már félig-meddig megszáradt testemet Sehun – akin már szintén látszott, hogy Chen nem hagyta annyiban, hogy józan maradjon -, és odahúzott az asztalhoz, ahol Suho, Kyungsoo és meg egy ismeretlen srác már készen álltak velünk szemben a játékra.

- De nekünk még kell egy harmadik sze… - kezdtem bele, és körbe néztem, de már láttam, hogy Chen rángatja is felénk Kait, aki azt se tudja, mi van.

- Neem álldogálunk kedves Kai ez itt nem az a parti! Tessék inni! – tolta oda hozzánk.

- Ez mi? – pislogott Kai értetlenül a fejét vakarva.

- Beer-pong. Dobnod kell a másik poharába, hogy az megigya. Akinek előbb elfogy a pohara, az veszít, és nagy valószínűséggel az fog részegen beesni a medencébe – nevetett fel Sehun.

- Ah. – bólintott Kai.

Én kezdtem, és azonnal be is találtam egy pohárba. Bár kezdetben még nem volt nehéz, hiszen sok volt egymás mellett. Szegény Kyungsooval meg is itatták rögtön az első adagot, bár úgy látszott, csúszik neki.

- Csak hiszitek, hogy nem bírom a piát – motyogta oda komolyan, majd diplomatikusan eldobta a labdát, ami rögtön bele is talált az egyik poharunkba.

- Sehun! Váljék egészségedre! – toltam a képébe a legjobb barátomnak, de ő visszahőkölt.

- Hé, miért pont én?! Azt hiszed engem Chen nem itatott? Kétszer töltött a poharamba vodkát, tele!!

- Na jó, akkor megiszom én – vette el a kezemből hirtelen Kai,és lehúzta, majd a poharat nemes egyszerűséggel összeroppantotta, és egy mozdulattal a háta mögé dobta.

A szemeim kinyíltak, és felvont szemöldökkel, sűrűen pislogtam rá. Mindenre számítottam, csak erre nem! Sőt, valahol azért is akartam Sehunnak adni, mert azt gondoltam, Kai biztos nem akar inni. Erre meg ő vállalkozik! Hát ilyen ő, ha iszik? Bár tényleg, a táborban nem nagyon tudtam kifigyelni, milyen, mert csak össze-vissza röhögtünk – de azért ott is csúszott neki a vodkája. Mondjuk aggódtam kicsit, nehogy túligya magát… elhatároztam, hogy figyelni fogok rá az este folyamán. (Bár pont én beszélek, akit a múltkor ő hánytatott… )

- Hát látjátok, így kell ezt csinálni! – mutatott Kai felé Suho, majd Sehun dobott is. Ezúttal nem talált, azonban Suhoé igen. Sehun le is húzta a poharat, majd Kai dobott, ami tökéletesen betalált az egyik pohárba. Megtapsoltuk hangosan, mire ő elvigyorodott. Úgy tűnt, jól kezdi érezni magát. Nagyon boldog voltam ettől.

Következőleg én is kaptam egy sört, amit szemrebbenés nélkül lehúztam, sőt… valahol már vártam is hogy ihassak. Kezdődött nálam a „jobban csúszik” effektus. Ajaj…

A játék folytatódott, és végül mikor már csak nálunk két pohár volt, Suhoéknál pedig három, vagy fél órán keresztül egyikünk sem talált be egyik pohárba sem. Volt, hogy az asztalt se találtuk el, annyira be voltunk már rúgva a sörmennyiségtől, amit megittunk.

- Na jó emberek, ne szórakozzunk így sose fogjuk eltalálni őket! Gratulálok a nyeréshez – jött oda hozzánk Suho, és kezet fogtunk mindannyian. – Osszuk ki és igyuk meg a sört!

- Ne! Van egy ötletem – vigyorodott el Sehun sejtelmesen, és Chen felé fordította a fejét, aki épp önfeledten beszélgetett valakivel pár méterre. – A szülinapos vajon iszik rendesen?

- Oh Sehun te egy zseni vagy – tettem a vállára a kezem, és én is diadalittasan elvigyorodtam. Eddig Chen itatott minket, de őt ki itatja?

Odamentem Chenhez, és kicsit elhívtam a társaságtól, ő pedig mit sem sejtve jött utánam.

- Mi az? Mi a baj skacok? – nézett az arcunkra derűsen.

- Valakinek meg kéne inni a sört. Képzeld… egyszerűen nem tudjuk eltalálni a poharakat – húzta el a száját szomorúan Sehun, majd ismét elmosolyodott.

- És belénk sajnos már nem fér több! De hát kárba vesszen ez a sok sör? – folytattam a célzást, erre Chennek értelem költözött a szemébe, és felnevetett.

- Mi? Én igyam meg? Ne már! Ez sok! Öt pohár!

- A szülinaposnak bírni kell – mondta Suho, és összegyűjtötte a poharakat.

- Ááh! Ember… na jó… csak mert a szülinapom van! – kiáltott fel Chen, és nekiállt lehúzni a söröket.

Mindenki tapsikolt neki, és kiabált, hogy ösztönözze. Az első három egész hamar lement, de a negyedik már kicsit nehezebben. Az ötödik csúszott a leglassabban, de mikor végre az is kiürült, Chen erősen lecsapta az asztalra a poharat, hogy az széttörött, és felemelte a kezeit, mire mindenki éljenezte őt.

Nem sejtettem, hogy itt ilyen szintű ivás lesz... De már mindegy volt, hiszen ez a dolog akkor, ott már pont nem érdekelt.

Kicsit elvoltunk még az udvaron. Sehun beledobott a vízbe, kiélvezve azt hogy ő nem ugorhatott be – de azért bosszúból lefröcsköltem egy jó adag vízzel. Chen is meg lett áztatva jócskán, ráadásul ruhástul, mert ő nem is tervezett vízbe menni. Nem is tudom, mit gondolt.

Az este elteltével kezdtek a szúnyogok megenni bennünket. Fél éjfél felé járt már, de már mindenkin látszott, hogy már most kissé szét van csúszva.

- Emberek, menjünk be, menjünk be! Ott van zene is, és még kétszer ennyi pia a hűtőben – magyarul minden ami kell! – kiabált Chen a kinti tömegnek.

A nappaliban csak pár ember lézengett eddig, de most teljesen megtelt élettel. Közben én is már szóba elegyedtem egy-két emberrel, akit nem ismertem, így jól elvoltam, és kicsit meg is feledkeztem róla, Kai merre lehet. Csak reménykedtem, hogy feltalálja magát, de azért körbenéztem a nappaliban.

A szemem meg is akadt rajta. Ott ült a kanapén, egyedül, a pohárkájával a kezében, és szemével nézte a tömeget.

Elhatároztam hogy odamegyek hozzá, így meg is indultam, és lassan lehuppantam mellé.

- Na, hogy érzed magad? – kérdeztem laza hangnemben, amit valószínűleg a piának köszönhettem. A visszafogott, illedelmes, magára odafigyelő Luhan ilyenkor nem tudom hova szállt…

- Hát… - kortyolt a poharába – nem tudom. Ittam is eleget, hogy jobban érezzem magam, de valamiért még mindig nem az igazi.

- Aish, na, amíg nem akarsz szórakozni addig nem is fogsz. – veregettem vállon. – Gyere, csapódjunk oda valakikhez, biztosan-

- Jongin?! Ez komoly? – közeledett váratlanul felénk egy idegen fazon, vidáman nevetve, és egyszer csak átölelte Kait. Engem egészen meglepett ez a dolog, és csak pislogtam, hogy mégis ki ez.

- Yixing? Azta… te mit keresel itt? – kérdezte tőle Kai nevetve, miután kibontakozott az öleléséből.

- Chen nekem jó barátom, egy színházi táborban ismertem meg még tavaly nyáron. De Te mit keresel itt? Kész csoda hogy kimozdulsz. – Enyhe hatásszünet következett mondatai között, és hangját is halkabbra vette. - Amióta Taemin…

Erre a névre felkaptam a fejemet.

- Öhm, ő itt a szobatársam, Luhan – vágott gyorsan a srác szavába Kai, és elé tolt engem, én pedig kisebb fáziskéséssel nyújtottam a kezem.

- Luhan vagyok – hajoltam meg enyhén.

- Szervusz! Én Yixing vagyok – tett ő is ugyanígy.

Fura volt ez a név, biztos voltam benne hogy kínai, főleg, hogy enyhe akcentust is véltem felfedezni a beszédjében.

- Khm, szóval én Chen osztálytársa vagyok, és most elhívott a szülinapi bulijára, ezért vagyok itt. – válaszolt Kai.

- Aha… - bólogatott Yixing, és ahogy az arcát néztem, volt a tekintetében valami, ami többet rejtett, mint puszta helyeslést. Szerintem sok mindent mondott volna Kainak, csak épp én ott kotnyeleskedtem körülöttük. Kai is csak nézett a szemébe, és végül több másodperc eltelt úgy, hogy senki sem beszélt.

- Én… azt hiszem most odamegyek Sehunékhoz – mutattam a hátam mögé, és lassan elsomfordáltam.

Annyira hihetetlenül kíváncsi voltam, ki ez a srác, mit akar, és mit tud még Kairól, hogy azt elmondani nem lehet. Legszívesebben hallgatóztam volna, de az túl feltűnő lett volna, így csak a távolból figyeltem őket, és próbáltam a gesztusaikból kivenni valamit.

A kanapéra leültek, és komolyan beszélgetni kezdtek. A legtöbbet persze a kínai srác beszélt.

Ráadásul át is tette a vállai felett a kezét, a kanapé háttámlájának szélére fektetve. Mintha átkarolta volna.

Olyan ideges lettem - főleg hogy most ittam is -, hogy féltékenységi roham jött rám. Nem tudtam semmit erről a srácról, de még magamnak is félelmetes szinten öntött el a gyanakvás mérge, így tehetetlenségemben töltöttem az előttem sorakozó tömények valamelyikéből, és gyorsan lehúztam.

A szemem egyenesen rájuk tapadt. Bár nem úgy tűnt mintha bármi romantikus lenne közöttük – főleg Kain, aki csak semlegesen ült ott, és bólogatott arra, amit mond Yixing. Valamit nagyon magyarázott.

Ki lehet ő és mit tudhat Kairól?         

Elhatároztam, hogy amint lehet, letámadom a csávót, és kiszedek belőle mindent, amit csak lehet. Csak ismerkedés szintjén odamegyek hozzá, iszok vele. Egy buliba ez normális nem? Már másokkal is megtettem ezt az este folyamán.

Már elég sok ideje beszélgettek, így egyre inkább evett a penész, hogy miről lehet szó. Nem bírtam ki, hogy valahogy ne közelítsem meg őket. A kanapé mellett rögtön egy fa lépcső volt a felső emelet felé, ahol a vécé is volt, így kitűnő alkalom volt hogy legalább csak egy másodpercre is kihallgassam őket.

Lassan elsomfordáltam a lépcsőhöz, és úgy kihegyeztem a fülemet, mint még soha sem.

- Valamit kezdj az életeddel Jongin! Taemin elment! Attól se fog visszajönni, ha életed végéig búslakodsz, ezt felfoghatnád végre!

Nem kellett több, én már szaporáztam is a lépteimet. Yixing szavai még nekem is fájtak, nem hogy Kainak, akinek ez a legérzékenyebb pontja – legalábbis én eddig ezt vettem észre.

Gyorsan elmentem vécére – amúgy is, már tényleg kellett a sok piától – és mikor kinyitottam az ajtót, hirtelen Kait láttam magam előtt, kissé összeráncolt szemöldökkel. Feszültnek tűnt.

- Mi… minden rendben? – motyogtam félénken, mire ő bólintott egyet.

- Csak vécére megyek – hadarta maga elé, és be is ment.

Biztos rosszul eshetett neki hogy így felbolygatta a múltat ez a srác. Viszont most itt a ragyogó alkalom, hogy beszéljek vele!

Gyorsan lesiettem a lépcsőn, és láttam, hogy ő még mindig a kanapén ül, és csendesen iszogat. Lassan megközelítettem, és lehuppantam mellé, mire ő rögtön rám nézett.

- Áh… - gondolkozott egy pár pillanatot, majd mosolyogva felém mutatott. – Luhan. Igaz?

- Igen – bólogattam a mosolyát viszonozva. – Te pedig Yixing. Nagyon jó kis név, ha nem tévedek kínai, ugye?

- Bizony, én kínai származású vagyok. Azért ilyen szörnyű a koreaim is – nevetett fel. – Tíz éves voltam, mikor ideköltöztünk, így már életem több mint felét itt töltöttem, de látod. A vér nem hazudik, ugye?

- Oh, értem – bólogattam.

- Te vagy Jongin szobatársa, ugye?

- Igen, én vagyok.

Yixing bólogatott, majd egy pár pillanatig a tömeget nézte, és sóhajtott egyet.

- Még mindig ilyen zárkózott? – hajolt hozzám közelebb, mert halkabbra vette a hangnemet.

- Hát… nem tudom, milyen volt ő, de mindig is ilyen zárkózott volt, amióta a suliba jár. Az is nagy dolognak számít, hogy ebbe a buliba eljött.

- Aish… szóval még mindig. – csóválta a fejét. – Tudod… én nem tudom miről tudsz, vagy miről nem, de…

- Ami azt illeti… – vágtam kicsit félve a szavába – tudok Taeminről.

Yixing meglepődött arcot vágott.

- Elmondta neked? Ez érdekes… eddig senkinek sem beszélt róla, akinek nincs különösebb köze Taeminhez.

- Hát, az a helyzet, hogy az egész véletlenül történt. Nekem csak annyit mondott Kai, hogy a szerelme meghalt. Aztán véletlenül rátaláltam a srác képére, és… elolvastam, mi van a hátuljára írva. Ebből jöttem rá hogy ő volt az, és hát összeállt a kép.

Yixing ismét sóhajtott, és a távolba meredt.

- Nagyon szerették egymást. Össze voltak nőve. Taemin is táncos volt, együtt kezdték Kaival, gyerekkoruk óta ismerték egymást. Minden nap együtt edzettek hajnalokig... szinte beteges volt sokszor amit műveltek, rettenetesen széthajtották magukat, de tény, hogy ők is voltak a legjobbak a csapatban. Aztán megtörtént az autóbaleset. Azóta Kai... a táncba éli ki mindenét. Neki csak ennyi maradt Taeminből. De… ez nem mehet örökké így. Jó volna ha végre hajlandó lenne boldog lenni... Ezt dumáltam neki itt az előbb is, de nagyon nehéz dió.

Én csak bólogattam Yixingre, és a hallott információktól sokkal tisztább képet kaptam Kairól - arról, hogy mit miért csinál, és hülyének éreztem magam, amiért sokszor nyaggattam.

- Én igyekeztem belevinni a dolgokba, tudod. Valamennyire sikerült, de én nem tudom, jól teszem-e. Nem akarok erőszakos lenni vele, de valahogy hasonlóképp láttam én is a dolgokat, mint te.

- Nagyon, nagyon jól teszed – bólogatott hevesen – kérlek, ne is hagyd abba. Talán jó úton jár már, hogy végre kitörjön a gyász börtönéből. El kellene engednie végre. Aish, talán… talán csak egy másik személy lenne képes rá, hogy átsegítse ezen.

Én… annyira szeretném, ha én lehetnék az…

Arra lettünk figyelmesek, hogy Kai jön le a lépcsőn, de trappolva. Egy pillanatra még felénk fordította a tekintetét, majd tovább is ment, be a tömegbe, egészen a piás asztalig. Egy whisky-s üveget fogott a kezébe, és lazán csuromig töltötte a poharat, majd egy mozdulattal lehúzta. Tátott szájjal figyeltük minden mozdulatát.

- Emberek, mi ez a lézengés itt? Táncolni kell, azért van a zene! – jelent meg Chen kiabálva, és a laptophoz ment, amin feltolta a hangerőt. Sorba ment oda az emberekhez akik ültek, és felállította őket. Aztán mikor meglátta Kait, odafutott hozzá, és átkarolta. A nagy lendülettől enyhén mindketten meginogtak. – Ő! Ő megmutatja hogy kell táncolni! Beszartok, olyan a mozgása a fickónak! Gyerünk! Mutasd meg – veregette háton, és kitolta a nappali közepére szerencsétlen Kait, aki még csak most kezdett ébredezni a whisky okozta bódulatból.

- Kai! Kai! Kai! – tapsolt Chen, majd azonnal csatlakozott hozzá mindenki, és körbeállták Kait. Mi is csatlakoztunk Yixinggel.

Szegény szobatársam csak nézelődött körbe-körbe a tömegen, aztán hirtelen mintha egyik pillanatról a másikra teljesen megváltozott volna. Kihúzta magát, lassan odasétált az asztalhoz, letette a poharát, és visszament a tér közepére. Fejét lehajtotta, majd lábát lassan mozgatni kezdte a zene ütemére. Talán ráhangolódott, vagy nem is tudom. Aztán testének minden porcikája egyre inkább átvette a ritmust, és lassan fejét is felemelte.

Arcán most teljesen más kifejezés ült, mint eddig bármikor. Magabiztosság sugárzott róla, szája szélén enyhe féloldalas mosoly bújt meg. Ajkát enyhén beharapta, hófehér fogai világítottak a neonfényes világításban. Egyik kezét lassan elindította testén felfelé, mint egy kígyót, majd fejét enyhén felszegve hajába túrt.

A szám tátva maradt, minden porcikám mozdulatlanná dermedt, és csodálom, hogy a nyálam nem kezdett el szépen lassan lefolydogálni a szám szélén. Minden mozdulatát itta a tekintetem. Egyszerűen elképesztően szexin nézett ki.

- Na… Ő itt Jongin – tette egyik vállamra a kezét Yixing, és Kai felé mutatott. A zene beindult, és Kai porcikái elkezdtek életre kelni. Nem tudom elmondani, mit művelt a testével, egyszerűen csak tényleg olyan, mintha kibújt volna a saját bőréből, és egy benne lakozó valami jött volna elő, mikor táncol. Elképesztő volt. A gyomrom helyére ismét lepkék kerültek, és nagy levegőket vettem. Még az is előfordulhat, és én is ajkamra haraptam a látványtól.

Jó hosszú ideig improvizált. Nem is tudom meddig, egészen a szám végéig, én pedig egészen addig elvarázsolódtam… mintha nem is ott lettem volna. Számomra akkor csak Kai létezett.

Az zökkentett ki, mikor mindenki tapsolni kezdett, és Chen ismét felszólalt.

- Na, akinek ettől nem jött meg a kedve a tánchoz, az egy rohadt nagy halott!! Gyerünk!!

Mindenki becsődült középre, és egy igazi, bulis, clubos electro zene következett a lejátszóban. Chen minden villanyt lekapcsolt, így már csak a lézerek, neonok maradtak amelyek néha meg-megvilágították egymás arcát és testét.

Nekem is táncolni támadt kedvem. A lehúzott piám – ami feltehetőleg whisky volt – most kezdett igazán hatni, és már alig éreztem a külvilágot, csak kellemes zsibbadó érzést a tagjaimban, és a gyomromban lüktető basszust. Elkezdtem mozogni a zenére, és nem érdekelt, hogy mit csinálok, csak az, hogy átadjam magam az érzésnek. Kai is folytatta, néha láttam meg-megvillanó alakját pár méterrel magam előtt.

Hirtelen egy ismerős dallam ütötte meg a fülemet. Aztán hamar belém hasított a felismerés, hogy ez bizony egy Michael Jackson szám, ami bele volt építve a folyamatos buli-mixbe, tehát egy pörgősebb, feltuningolt verzió. Eszembe is jutott a moonwalk, és idiótán röhögve közeledtem Kaihoz.

- Te… te ezt figyeld! Ezt figyeld, micsoda moonwalk! – kopogtattam meg a vállát, és fogalmam se volt hogy mit művelek a lábammal, de én totál azt képzeltem, hogy moonwalk. Kai hisztérikus röhögésbe tört ki, majd megfogta a vállamat és mellettem csinálta, persze tökéletesen. Nekem teljesen összeakadtak a lábaim, és majdnem elestem, de rátámaszkodtam.

- Na jóh, nekem ez felejtős, inkább maradok Luhan-stílusban! Ezt figyeld, háh! – forogtam egyet, és valami táncmozdulatot improvizáltam ki magamból.

- Miért, nem is rossz! – hajolt a fülemhez Kai.

- Régen én is jártam táncra, csak én hip-hop-ra, nem balerináskodtam mint egyesek! – böktem játékosan a mellkasába.

- Hé! – lökte meg a vállamat nevetve – ha nem tudnád, minden táncnak a balett az alapja! De akkor gyerünk, gyere, táncpárbajra! – mutatott maga felé két kezével noszogató gesztust, széles vigyorral a képén, amitől megint kihagyott egy ütemet a szívem.

- Táncpárbaj? – közeledtem felé magabiztosan táncolva, míg nem azt vettem észre, hogy a cipőnk orra már majdnem összeér.

Nem tudom mi történt itt, mert teljesen megfeledkeztem mindenről. A zene egyszer csak hirtelen beindult, és az egész tömeg intenzív mozgásba kezdett. Azt tudom, hogy Kai illatát egyenesen magam előtt éreztem, éreztem a leheletét, láttam, ahogyan előttem mozog, és én is ugyanígy tettem. Mozdulataink minden másodperc elteltével egyre összehangoltabbá váltak. Szemei egyenesen az enyémbe néztek, tekintetem cikázott arcának minden szegletén, néha meg-megakadva gyönyörű ajkán, melyen széles vigyor ült, és néha meg-megharapta alsó ajkát, amitől én is ugyanígy tettem.

Az az időintervallum volt életem leggyönyörűbb, legmámorítóbb élménye.

A következő képek homályosak. A villany felkapcsolódik, Chen ismét itat minket valamivel, amit szemrebbenés nélkül lehúzunk. Aztán előttem van Yixing arca, és az, hogy a fülembe súgja: „Tedd boldoggá. Kérlek.” Majd botorkálás a lépcsőn, Kaival egymást karoljuk, Chen szintén minket, és megmutatja, hol a szobánk. A tömeg már eltűnt körülünk, csak páran lézengtek, Sehun alakját láttam még kijönni a fürdőből, és hogy hangosan felröhögött, mikor ő meglátott minket.

Aztán Chen kimegy a mi szobánkból, és mi szakadatlanul röhögünk és röhögünk a semmin. Szlalomban végigmegyünk a szobán, majd ráhuppanunk mindketten az ágyra, és kifújjuk magunkat.

Aztán én felülök, és a cipőimet szerencsétlen módon a szoba másik végébe lerúgom, majd felteszem lábaim az ágyra, és Kai feje fölé mászok, hogy az én fejem pont az övé fölött legyen, majd a képébe nevetek.

- Mi van megijedtél?!! Megijedtél tőlem mi?! Azt hitted rád mászok?

- Mi van? Miről dumálsz? – ült fel ő is, és megint röhögni kezdett.

- Miért, talán nem tetszek? Nem vagyok az eseted? – kérdeztem részegesen, artikulálatlanul, majd nekidőltem az ágytámlának karba tett kézzel. A gátlásaim valahol a világ másik felén lehettek.

- Hagyjál már, mi ez a hülyeség… aish, álmos vagyok – dőlt hátra Kai, mint egy hal.

- Hé, hé, nem válaszoltál! – böködtem meg a mellkasát.

- Te neked mit mondott Yixing?! – ült fel hirtelen, és felém fordult.

- Mit? Semmit nem mondott… azt hogy… neked kell valaki – motyogtam – aki segít túl lenni Taeminen… - pislogtam lassan, majd lejjebb csúsztam az ágyon, míg nem Kai mellé került a fejem. Az álom kezdett elnyomni. Kai felé fordultam, aki összeráncolt szemöldökkel, kissé ijedten pislogott rám. – Énn… én nem lehetnék az? – kérdeztem, majd a semmiből elnyomott az álom.