13. rész: Én még sosem...

 

Körben ültünk egymás mellett a faház talaján, és mindenki mellett egy szép, vodkával teletöltött pohár állt. Már előre sejtettem azt, hogy nem sokáig maradnak azok a poharak folyadékkal telve.

Sehun megpörgette az üres vodkásüveget a körünk közepén, hogy ki kezdje az „én még sosem” játékot. Az üveg szája Chen felé mutatott, aki szélesen elvigyorodott, és a combjára csapott.

- Háhá, szóval én kezdek, ez remek! Lássuk csak… - gondolkozott pár másodpercig állát fogdosva, aztán kezét leemelte róla, amint kitalálta, mit mondjon. – Megvan. Één méég… sosem mentettem ki embert vízből.

Mindenki tekintete rögtön Kaira szegeződött, aki az egekig emelte szemöldökét, és zavartan nézett az őt bámulókra.

- Most… mi van?

- Az van, hogy ha valaki olyat mond, amit te már csináltál, fel kell emelni a kezed, és inni egy szép nagy kortyot a poharadból – magyarázta neki Sehun.

- Akkor most nekem innom kell?

Mindenki bólogatott rá, Kai pedig félénken megfogta az italát. Szegénykét sajnáltam, hogy így rögtön őrá került a sor.

- Nyugi haver, én is a strandon dolgoztam egyik nyáron, úgyhogy nem iszol egyedül – nyújtotta felé vigasztalóan a poharát Suho, majd összekoccintotta vele, és mindketten beleittak. Kai képe eltorzult, és vicsorgott egyet miután a gyomrába ért a maró ital. Köhécselt párat, de próbálta tartani magát.

Suho egész könnyedén lenyelte, majd enyhén megrázta a fejét, és kihúzta magát, mivel ő következett.

- Én még sosem hánytam alkoholtól! – jelentette ki büszkén.

Körbenéztem a többiek között. Kyungsoo bamba fejjel felemelte a kezét, és én is emelésre készen tartottam magam mellett, de csak félve. Sehun már teli szájjal vigyorgott felém.

- Na, gyerünk Luhan! Nem is tudom ki hánytatott téged meg! – nyúlt át Kai felett Sehun, és felrakta a kezemet, az én fejem pedig vöröslött és kínomban csak fogaim villantottam.

- Jó, jó, iszok… - vettem el Sehun kezéből az enyémet, és a poharamhoz nyúltam. Egy pillanatra Kaira sandítottam, hogy megnézzem, vajon mit szól, de csak értetlen arccal vakarta a fejét, és nézelődött ide-oda. Kyungsooval koccintottam, és belekortyoltam az italba. A vodka égetően marta a gyomromat és az egész nyelőcsövemet. Ami azt illeti, nem igazán bírtam a piát, illetve, leginkább a gyomrom. Már egy korty is rettenetesen fel tudta kavarni, de megszívtam magam, és próbáltam nem mutatni, hogy már most félek, hogy ez is kijön belőlem…

Nem ittam sokszor életemben, csak párszor, de az is elég volt. Az egyik osztálytársunknál szervezett bulin történt a csúnya eset, amit most itt ő elmesélt mindenkinek – a házuk melletti játszótéren lévő szép tuja mellett adtam ki gyomrom tartalmát, melyben Sehun segédkezett, ugyanis egészen biztos bedőltem volna a fa kellős közepébe, ha ő nincs ott.

Az ital már most megbódított – ez főleg annak köszönhető, hogy a ma esti „finom” vacsorából nem ettem valami sokat. Lemoshatatlan mosoly került az arcomra, és kezdett egészen jó kedvem lenni.

- Te jössz, Kyungsoo! Hahó! – integetett az elbambult Kyungsoo arca előtt Sehun, mire ő pislogott párat. – Ja! Öhm… én még sosem hordtam magassarkú cipőt.

Erre a mondatra még Kai is félig-meddig elmosolyodott – talán az az egy korty vodka volt az oka? – és kíváncsian néztünk körbe, kinek gyanús az arca. Chen volt a legcsendesebb, és lassan, széles vigyorral felemelte a kezét.

Mindenki nevetni kezdett, Sehun mutatóujját felé szegezte.

- Te, légyszi, legközelebb húzd már fel a magassarkúdat a suliba!

- Milyen színű, piros? – kérdeztem, és tovább nevettem. – Szexin nézhetsz ki benne!

- Naa, hagyjatok már! Egyszer mindenki felpróbálta az anyja cipőjét nem? Még kicsi voltam, nem egy hete történt! Amúgy tényleg piros volt… - nevetett velünk együtt, majd egy jókora kortyot ivott a pohárból, melynek csaknem a negyede el is tűnt. – Áhh. Jöhetsz Luhan!

- Hmm. – hevesen gondolkozni kezdtem, mit is kérdezhetnék. Kait akartam csőbe húzni, azt akartam hogy tényleg elengedje magát, és hogy legalább a pohara felét elfogyassza. Kíváncsi voltam rá, milyen, amikor tényleg gátlástalan. Hamarosan ki is ötlöttem, mi lesz a mondatom. – Én még… sosem balettoztam.

Éreztem, hogy Kai feje rögtön felém fordul. Én csak vigyorogtam egyet rá, és tátogtam felé egy „bocsi”-t, majd szemkontaktusunkat megzavarta, hogy Chen hangosan felbődült.

- Sehun?!  Korea főbalerinája vagy, és nem szóltál nekünk?! – mutatott felé.

- Sehun?! – tátottam el a számat hirtelen.

- Nyugi már, öt évesen beírattak engem anyámék balettre, de kifutottam a tánciskolából a legelső óra elején, amikor megláttam, hogy nézek ki abban a gatyában – fogta a poharát, és a mellette ülő Kai felé nyújtotta, majd összekoccintotta vele. – De te viszont a mai napig tolod a táncot, nem?

- Én? Igen. – bólintott egyet Kai, majd összeráncolt szemöldökkel megint kortyolt egyet.

- Ja igen, én azt láttam a téli műsoros esten, szólóztál is ugye? Nagyon szuper volt! – mondta Chen.

- Aha… csak… - próbált válaszolni az alkoholtól fojtott hangon Kai, és párat köhécselt. – az nem… nem balett volt.

- Most te jössz ám! – fogtam meg egy pillanatra a vállát, és derűsen ránéztem. Éreztem, hogy az az egyetlen – de egyébként egészen nagy - korty vodka most teljesedett ki bennem.

- Hát… akkor mondjuk… én még sosem játszottam musicalben.

- Óó, héé, ez azért nem ér! – csóválta a fejét Chen, és ismét jó nagyot ivott a poharából, bár úgy tűnt ez számára egyáltalán nem esik nehezére.

- Jogos, a vizes is egyértelműen felé irányult, na most visszakaptad! – bökte oldalba Suho Chent.

- Na most én! – szólalt fel harsány hangon Sehun. – Valami érdekesebb kérdés is legyen már itt… - vigyorodott el, és összetette tenyereit. Szemében láttam a huncutságot. – Én még sosem… én még sosem gondoltam pajzán módon férfira!

Amikor elhangzott a mondat és felfogtam mit jelent, egyről a kettőre vérvörössé váltam. Éreztem, hogy Kai rám sandít, én pedig semmi másra nem tudtam nézni, csak a körünk közepén heverő üvegre, és csak bíztam abban hogy senki sem veszi észre a verejtékezésemet.

- Tee, mit gondolsz buznyákok ülnek itt benn? – lökte meg Chen a kuncogó Sehun vállát, majd mindenki felé fordíotta arcát. – Van egy olyan szabály, hogy ha valaki olyat mond, amire senki se teszi fel a kezét, akkor mindenki iszik, és dupla kortyot.

- Mi? Ne már… - szólaltam meg sajnálkozva. A gyomrom a legkevésbé se kívánta az a förtelmes ízű löttyöt.

- Aish… - hallottam Kai apró sóhaját magam mellől.

- Egészségünkre!! – kiáltotta el magát Chen, miután mindannyian a magasba emeltük a poharunkat és összekoccintottuk. Kín keservvel letuszkoltam magamba az italt, és a magam mellett ülő Kai már egész jól bírta – nem is köhögött már annyira, csak párat.

Pár perc múlva már éreztem, hogy az érzékeim kezdenek eltompulni. A poharam tartalmának elfogyott a fele. A játéknak valahogy vége szakadt, és homályosan láttam, hogy már csak viccelődünk és hahotázunk. Kaira néztem, és már nem zavartattam magamat, hogy több mint egy percig őt bámulom. Az arcán széles mosoly ült, és csak nézte, ahogyan a többiek elvannak.

- És most igyunk erre a remek táborra gyerekek! Fogyjon az az ital fogyjon! – emelte ismét a magasba a poharát Chen, és mindenki csatlakozott. Én már nem is éreztem a pia ízét, és bártan kortyoltam bele két nagyot. Meglepve láttam, hogy Kai ki is ürítette a poharát, és összenyomta, majd maga mögé dobta.

- A legcsendesebb a legbátrabb, nézzenek oda! – mutatott Suho Kai felé, aki szélesen mosolygott rá. – Ezt nem hagyhatjuk!

- Na jó akkor most mindenki húzóra! – kiáltotta el magát Sehun, kissé artikulálatlan szavakkal. - Egy, kettő, három!

Én is lelöktem a piát egy pillanat alatt, és éreztem hogy a gyomrom vacakol valamit, de most az volt a különbség, hogy nem érdekelt. Sehun vicceket kezdett mesélni, amelyeknél már a poén előtt hahotáztunk, mert Sehun nem tudta kimondani a szavakat, és végig mondani a mondatokat. Nem féltem fel-felnézni Kaira, hogy lássam hogy érzi magát, és örömmel láttam hogy ő is velünk együtt nevet. Én már össze-vissza dülöngéltem egy helyben is, néha-néha Kai vállának dőlve, de nem zavartattam magamat. Egyszer-kétszer rá is csaptam a vállára, mikor kitört belőlem a nevetés.

- Na, figyih.. – kocogtattam meg a vállát a nevetéstől kicsordult könnyeim letörlése után – Na, ugye hogy… hogy nem is olyan rossz?

- Mi? Mit mondasz?! – kérdezett vissza bugyután, és ismét röhögni kezdett. A többiek hangosak voltak, így nehezen lehetett hallani, mit mond a másik.

- Hogy nem is olyan rossz ez a tárbor!! – kiabáltam a fülébe.

- Tárbor?! – ismételt el engem fennhangon, majd ismét kitört belőle a nevetés, és a hátamra csapott egyet. Én is együtt röhögtem vele, és a vállára borultam egyensúlyom meginogása végett.

Önfeledt vihogásunkat azonban megtörte a faházunk ajtajában megjelent felügyelő tanár.

Upsz…

12. rész - Vizibicikli

[Ajánlott zenék a részhez: EXO - Run, és EXO - Lucky]

- Gyere, menjünk vissza a táborba – keltett engem Kai hangja, miközben megkocogtatta a vállamat. A nyakam elképesztően fájt, mikor felegyenesedtem a fatörzsnek dőlt helyzetemből, minden tagom olyan volt, mintha drótból lett volna. Nem volt valami kényelmes így aludni, ráadásul meg is fagytam éjjel, de túl lehetett élni.

Igaza volt Kainak, mert így a világosban gyerekjáték volt visszatalálni a táborba. Mikor megláttuk az első kis jelecskét, ami a nyomokhoz vezetett, rögtön tudtuk, merre menjünk. Amint kiértünk az erdőből, és megláttak minket, felkiáltottak, hogy „megvannak”. Mikor megláttam Sehunt és Chent, annyira megörültem nekik, hogy oda is futottam hozzájuk.

- Már azt hittem, megettek a vademberek! Komolyan aggódtam, Luhan! – mondta Chen aggodalmas arccal, de aztán elvigyorodott ahogy közelebb értem.

- Hogy voltatok képesek eltévedni, Jézusom?! – nevetett Sehun.

- Hát, nem volt olyan nehéz eltévedni ám! Egyszer csak eltűntek a nyomok, és nem tudtuk, merre menjünk. De még így is az volt a szerencse, hogy Kai ott volt velem, mert ő volt az aki higgadt maradt. Igaz, Kai..? – néztem hátra, de bárhogy is pásztáztam a környezetemet, nem láttam sehol. Úgy eltűnt, mint a kámfor. Kicsit elszontyolodtam, és bele is gondoltam, hogy tulajdonképpen szó nélkül ott hagytam, mikor megláttam Sehunékat. Bár őt ismerve ez valószínűleg nem rázta meg túlságosan, de akkor is.

Zavaromból gyomrom hatalmas korgása zökkentett ki.

- Uhh… megvolt már a reggeli? – kérdeztem Sehunéktól.

- Már rég, úgyhogy szerintem menj és edd meg a részed, mert mindjárt megyünk fürdeni a tóba. – magyarázta legjobb barátom, mire én csak bólintottam egyet, és befutottam a főházba.

Mikor beértem, az üres ebédlőben Kai is ott ette saját részét, de már majdhogynem végzett vele. Az étkeztetőktől átvettem az egy szelet dzsemmel megkent kenyeret és tejet, műanyag tányéron tálalva. Arra gondoltam, odaülök Kai mellé, de mire odaértem, ő pont befejezte az ételét, és tányérját kidobva a kukába kiment. Eközben a hangosbemondóba megszólalt a tábor főnöke: „Tíz perc múlva találkozunk a tábor főháza előtt, mindenki legyen fürdőruhában!” Ezt hallva megszaporáztam az evészetemet.

A faházba visszatérve ott találtam Kait is, aki már fürdőnadrágban álldogált, és épp a pólóját vetette le. Egy pillanatra kitágult pupillám szálkás felsőteste és bronzos bőre láttán - bár nem is értem miért, hiszen annyiszor láttam már, amikor a kollégiumi szobánkban a fürdőből kijött. Azonban tekintetem arcára szegeződött, amint megláttam, milyen kedvetlen, komor képet vág.

- Nincs kedved jönni? – kérdeztem tőle, miközben sebesen kotortam elő a saját fürdőnadrágomat.

- Nekem ehhez az egész táborhoz nincsen kedvem – motyogta a földet fürkészve, majd lassan ki is ment a faházból.

Aggodalmasan néztem utána. Nagyon rosszul esett, hogy így érzi magát. Nem azért mert azt hittem, hogy miattam van… azt gondoltam, hogy talán az az oka, hogy itt olyan impulzusok érik őt, amelyeket alapjáraton az iskolában mindig elkerült. De tudtam, hogy ha boldog akar egyszer lenni, akkor túl kell hogy essen ezeken, és meg kell hogy törjön a jég. Tudtam, hogy képes is rá, és legbelül egy jó fej, önzetlen, kedves Kai lakik, csak ki kell hozni belőle. Elhatároztam, hogy akármennyire is az idegeire fogok ezzel menni, mindent megteszek hogy ráébresszem, felesleges bezárkóznia. Nem tudom hogyan halhatott meg a szerelme… de most már tisztában voltam azzal, hogy ez az oka annak, hogy ilyen. De a saját életét felesleges ezért elrontania! Még ha sosem lehet nála esélyem… attól még szeretném, ha boldog lenne.

Ezekkel a gondolatokkal a fejemben futottam lefelé a domboldalon, a sorakozó tömeghez.

Tíz perc gyaloglás után le is értünk a strandra. Az idő gyönyörű volt: ragyogott a nap, alig volt kis szellő, ami miatt fázhattunk volna. Kifejezetten jól esett volna egy kellemes fürdő.

A strandon vizibiciklik sorakoztak, melyeket a tábor kibérelt egy órára. Nem volt belőlük sok, így futva kellett lefoglalni őket, hogy jusson. Mi hárman be is támadtuk az egyik sárga, kacsás vizibiciklit, azonban, mikor el akarunk indulni, közbe szólt az egyik felügyelő.

- Hé! Csak akkor mehettek, ha megvagytok öten. Ilyen kevesen ne foglaljátok be, mert sokan vannak akik még mennének. Kerítsetek embereket magatok mellé!

- Ahjmár, ezt a szarozást - motyogta a bajsza alatt Sehun, és körülnézett. Épp mellettünk álldogált gyámoltalanul Kyungsoo, a vizet nézve, majd Sehun megragadta a karját, és mellénk húzta. – Megvagyunk!

Chen közelebb hajolt Sehunhoz, és egyik kezével eltakarva száját, halkan megjegyezte.

- Öhm… Ez még mindig csak négy.

- Jaj már… - engedte el Kyungsoo kezét, aki szegény azt se tudta, miről van szó. – Luhan, hívd már el a szobatársadat, csak ott álldogál a parton! – mutatott felé.

Nekem már előbb is eszemben volt ez az ötlet, de valahogy úgy elsiettük a dolgot, hogy nem volt idő arra, hogy odamenjek hozzá és megfűzzem. Azonban most itt volt a ragyogó alkalom erre.

Odafutottam hozzá, ő pedig a fürdőző emberekről rám emelte tekintetét.

- Kai, gyere velünk vizibiciklizni! Már csak egy ember kell, hogy mehessünk! Gyere, nagyon jó móka!

- Én nem megyek.

- Gyere már! – noszogattam lelkesen.

- De én nem- - kezdett újból ellenkezni, de végül úgy döntöttem, hogy felbátorodok, és karon fogom. Izgatottan kezdtem húzni a csapatunkhoz, ő pedig tehetetlenül szaladt utánam.

- Megvagyunk, látja? – szólalt fel Sehun határozottan, mikor odaértünk hozzájuk, és a felügyelő rögtön fel is oldotta a vizibiciklit. Már nem volt visszaútja Kainak, hiszen ő is fel kellett hogy szálljon velünk, csak így indulhattunk el.

A többiek felszálltak. Sehun feltuszkolta szegény Kyungsoot, ezután jött Chen, Sehun és Én.

- De… Én… - motyogott a partról Kai zavarodott arccal.

- Gyere már, indulás van! – kiabált Chen, és intett neki, én pedig lelkesítően mosolyogtam rá.

Kai sóhajtott egyet, és bizonytalanul fellépett a hajócskára, amelyet azonnal el is kezdett Sehun tekerni.

- Kiráály!! Háhháháá! – kiabált lelkesen. Megkezdődött a vízi utunk.

Kyungsoo a bicikli legtetején gubbasztott nagy barna szemeivel, Chen és Sehun tekertek, én pedig kint maradtam a „platón” Kaival. Chen ismét késztetést érzett arra hogy mindenképpen énekelni kezdjen.

- „Kiiiskacsa füürdiik feeekete tóóba…!”

- Most fogtad be, vagy belöklek a vízbe és elgázollak! – szólt rá Sehun, szokásos civakodó hangnemében.

- Most miéért? Ha már nincs rádió a vízibicikliben, biztosítok egy kis zenét, a hangulat kedvéért!

- A hangulat kedvéért?!!

Én megint elröhögtem magam rajtuk, mire Kai felém fordult, és azt kérdezte:

- Ezek mindig ilyenek?

- Többé kevésbé – válaszoltam, és rámosolyogtam. Az arcán bár nem láttam mosolyt, azt igen, hogy nyugodt, és élvezi, ahogyan a lágy szellő fújja az arcát. Lecsukta a szemét, és úgy hagyta, hogy haját meglebegtesse a menetszél. Már ezért megérte, hogy - bár erőszakkal, de - rávettem, hogy eljöjjön velünk.

Egészen beeveztünk a tó belsejéig, a jelzőbójákig. Itt már egészen mélynek tűnt a víz is. Én is elengedtem magam, és elnyúltam a biciklin. Süttettem a hófehér felsőtestemet, hátha megfogja egy kicsit a nap, bár ennek nem láttam sok esélyét, az előző nyarakból tanulva (sosem sikerült lebarnulnom). Lábaimat félig-meddig a vízbe lógattam, és hallgattam a vízibicikli vízszelésének hangját, ami rendkívül megnyugtató volt a számomra.

Azonban relaxálásunkból egy hatalmas csobbanás zökkentett ki bennünket a bicikli mellől, és lehunyt szemeim azonnal felpattantak.

- Ez mi volt, srácok? Ti láttatok valamit? – kérdezett hátra Sehun, mi pedig csak a vizet néztük magunk mellett, ahogy fodrozódik, és bugyborékol.

- Ez Kyungsoo volt! Beleesett a vízbe! – néztem a vízibicikli üres tetejére. Nagyon megijedtem.

- Mi? De ő… tud úszni egyáltalán?!! – kérdezte Chen, de ekkorra Kai már mellettem termett a vízibicikli szélén, és fejest ugrott a tóba, szintén nagy csobbanást okozva. Mi vérbe fagyva vártuk a fejleményeket, Chen csak azt hajtogatta: „Úr isten, Úr isten..!” Aztán pár másodperc után Kai és egy megszeppent fejű Kyungsoo bukkantak fel a víz tetején. Kai odaúszott vele a vízibiciklihez, és addig tartotta, míg meg nem tudott kapaszkodni. Segítettem neki feljutni a biciklire, majd Kai is felmászott. Kyungsoo kimeredt szemekkel kapkodta a levegőt.

- Nyugi! Sssh, nyugi Kyungsoo, minden rendben! – tettem a hátára a kezemet, mire ő sűrűen bólogatott, bár egyáltalán nem látszott rajta semmilyen nyugalom megjelenése.

- Kö.. kö… köh..szönöm – fordult Kai felé, aki csak bólintott egyet. Ekkor már Sehun és Chen is hátrajöttek.

- Megkérdezte bárki is, hogy ő tud-e úszni? – pillantott feléjük Kai, mire Sehun lesütötte a tekintetét.

- Hát… csak szólt volna, ha nem tud…

- Ő nem szól. – jegyezte meg halkan Chen.

- Menjünk szerintem vissza, szegény nagyon megijedt – javasoltam, és tovább tartottam a kezem Kyungsoo vállán. Kaira pillantottam, aki elégedetlen arccal nézett rám.

Teljes épségben kiértünk a partra. Kyungsoo most nem mászott fel újra a magasba, és ketten vigyáztunk rá Kaival. Bár még nem járt le teljesen az egy óra, úgy döntöttünk, ennyi elég lesz a vízibiciklizésből nekünk.

Kai kiült a partra, de mi még be szerettünk volna menni a vízbe labdázni.

- Te nem jössz? – kérdeztem tőle.

- Nem, köszi – rázta meg a fejét,és leült egy pokrócra.

Azok után hogy a vízibiciklizést ráerőszakoltam, ez nem kéne – gondoltam magamban, majd belül kissé sajnálkozva a többiek után mentem.

Egész sokat labdáztunk így hárman. Közben elmentünk ebédelni is, és folytattuk ugyanazt, majd a végén egy nagy csapatjátékba is belekeveredtünk, ami nagyon nagyon jó volt. Folyton az járt a fejemben, hogy Kainak is itt kellene lennie, és mennyire meg fogja egy nap bánni, hogy így állt a dolgokhoz.

A strand után lezuhanyoztunk és vacsoráztunk, majd jöhetett az esti szieszta, szabad foglalkozás.

Kait a strand után következőleg már csak a faházba visszatérve láttam, ahogyan kezeit tarkója alá téve fekszik ágyán, és bámulja a faház mennyezetét.

- Uhh… ez a vacsora szörnyű volt, nem? – ültem én is le az ágyra, hogy beszélgetést kezdeményezzek. Kai megvonta a vállát.

- Meg lehetett enni…

Ekkor hirtelen Sehun tűnt fel a faházunk ajtajában.

- Hé, hát helló!

- Halihó – lépett be – na mizu?

- Nem túl sok… - biggyesztettem le az ajkamat.

- Végre itt alhatsz este a faházban mi? – vigyorodott el, és mellém ült az ágyra. – Tegnap valahogy nem sikerült…

- Hagyj már, nem tök mindegy, hogy eltévedtünk? – vigyorodtam el, és oldalba böktem.

- Hehe, én még mindig alig tudom elhinni… de el tudom képzelni hogy be voltál rezelve – kuncogott, és Kai felé pillantott. – Igaz, hogy ha fél, olyan, mint egy kislány?

- HAGYJÁL! – kiáltottam el magam, mielőtt Kai még válaszolni tudott volna, és vállon löktem ezt a cinkelő-gépet. – Amúgy te minek is jöttél ide, ha szabad kérdeznem?

- Minek-minek, vajon minek… Chen a szobatársam, és még kérdezed?

- Csak nem énekel?

- Bingó. Ráadásul most produkálja is magát mert betévedtek hozzánk a rajongói, és körbe ülik miközben énekel. Kell ennél rosszabb? Még bíztatják is!

- Részvétem. – vakartam meg a fejem hátulját.

Sehun még nevetett kicsit, aztán ásított egyet, majd nyújtózkodás közben hátra dőlt az ágyamon.

- Ahj… nincs kedvetek csinálni valamit? Ez a pihenő olyan unalmas. Mondjuk… „én még sosem”-ezni. Hoztam egy kis kedvcsináló löttyöt is – vette elő az átlátszó folyadékkal teli ásványvizes üveget maga mellől, huncut vigyorral. – Amúgy, Chen is mondta, hogy lehet hogy felnéz ide.

- Hű, te készültél – szaladt fel a szemöldököm az üveg láttán. – Mi ez?

- Vodka.

- Ó anyám…

- Heeellóó!! – torpant be Chen, és mögötte még két ember, akik ha jól láttam, Kyungsoo és Suho voltak. – Jöttünk bulizni, nem zavarunk srácok?!

- Hát… engem nem – vontam meg a vállam, majd közben arra gondoltam, hogy szinte egészen biztos hogy Kait igen, de nem baj. Itt volt az ideje, hogy egy társasági tevékenységben részt vegyen.

- Király, akkor üljünk a földre, mehet az „én még sosem”! – pattant fel hirtelen az ágyról Sehun. Én is felálltam, és hamarosan mindenki a földön ült egy körben, kivéve persze egyvalakit. Hátra néztem rá, ő pedig hátát a falnak támasztva üldögélt az ágyneműjén. Szegény, nagyon hülyén érezhette magát.

- Te nem jössz? – szóltam hozzá.

- Na, gyere már te is! Nehogy ott üldögélj – szólalt meg Chen.

- Gyere nyugodtan te is – fordult hátra Sehun.

Láttam hogy Kaiban szorul a hurok, és rettenetesen kellemetlenül érzi magát, nem tudja, mit tegyen. Végül nagyon nagy hezitálással, de felállt a matracról, és Sehun és közém ült. Tisztában voltam vele hogy nem azért tette,  mert annyira nagyon kedve van hozzá, hanem csak mert nem akart égni. Azonban rendkívül boldog voltam már attól is, hogy eljutottunk idáig.

- Akkor mehet? – kérdezte Sehun az üveget a kör közepén fogva.

- Igen! – kiáltottuk páran, és az üveg pörögni kezdett a padlón.

11. rész: Túra 2

- Így csak még jobban el fogunk tévedni – motyogtam Kainak, aki előttem ballagott az elemlámpával. Már jó ideje bandukoltunk céltalanul az erdőben, de még mindig csak fákat, bokrokat és sötétséget láttunk. – Ráadásul… AH! – hirtelen megfagyott bennem a vér, és mindketten ledermedtünk, amikor az egyik bokorból motoszkálás hallatszott pár másodpercig. Fejünk arra nézett, és hegyeztük fülünket a dermesztő csendben.

- Ez meg mi a...? – suttogta Kai, és lassan közelebb tett egy lépést a bokor felé, amit megvilágított. Azonban ismét motoszkálni kezdett az a valami, és Kai azon nyomban hátrébb ugrott, én pedig pár fürge lépéssel egészen mellette termettem.

- A vademberek… - szóltam félénk hangon, és nagyot nyeltem. – Kyungsoot is elkapták. Most mi jövünk!

- Milyen vademberek, mekkora hülyeség ez már – válaszolt halkan, és lassan felvett egy követ maga mellől.

- Mit… te mit csinálsz? – néztem a kezében lévő kőre, kételkedve.

- Ez valami kisebb állat lesz. Elriasztom – válaszolt, majd felemelte a követ, és pár lendületet merítő mozdulat után a bokorba dobta. A kő nagyot huppant a földön, mire láttuk, ahogyan villám gyorsan valami barna, szőrös állat szalad ki mögüle, egyenesen az erdő belsejébe.

- Fuhh – fújtam ki a levegőt, és vállaimat leejtettem. Felsandítottam Kaira, aki féloldalasan mosolygott rám. – Vademberek, ugye? – szólalt meg kárörvendően, és elnevette magát, majd sétálni kezdett újból.

Hogy a francba tud ilyen nyugodt lenni?! Te jó ég…

Engem szétvetett az ideg, belőle pedig áradt a gondtalanság. Ez is nagyon imponált a számomra, és némileg megnyugtatott. Ha nem vele lennék itt, akkor egészen biztos, hogy már bepánikoltam volna.

- Várjál, már… - szaladtam utána.

- Keressünk egy helyet, ahol tudunk tüzet rakni, és némileg kényelmesen aludni pár órát. Ebben a sötétben valóban nem fogunk kitalálni… reggel sokkal könnyebb lesz.

Bólogattam.

- Igazad van…

Hamarosan oda is értünk egy olyan helyhez, amely viszonylag jónak tűnt tűzrakáshoz. Kainál volt öngyújtó, pikk-pakk sikerült összehoznia egy tüzet, amitől végre nagyobb körben láttunk magunk körül, mint amit az ő kis mini zseblámpája eddig megvilágított – ráadásul meleget is adott. Akármennyire volt jó idő nap közben, estére lehűlt a levegő.

Mikor vége sikerült megpihennünk a tűz köré telepedve, akkor jutott eszembe újból a kézsérülésem. Felhúztam a dzsekim ujját, és végre jól láttam, hogy néz ki. Mikor megpillantottam, arckifejezésem eltorzult.

- Azt nem ártott volna szerintem már akkor bekötni, amikor mondtam – nézett rá Kai is. – Nem valami szép.

- Az istenit… - ütöttem magam mellé a földbe. Nem volt elég hogy ez történt, de még el is tévedtünk. Teljesen elszontyolodtam, kezdett elegem lenni már most az egész kirándulásból. Először a levél amit elbaltáztam Kaival szemben, az a hülye betegség, most meg ez… mostanában összecsapnak a fejem felett a villámok.

- Hé, azért el ne sírd magad – mondta Kai, miközben kutakodott a hátitáskájában. Előhúzott belőle egy szendvicset, amin az én szemem is megakadt. – Te nem vagy éhes? – nézett rám.

Jó hogy kérdezte, mert most eszméltem rá, hogy mennyire rohadtul nem ettem semmit azóta, amióta a buszon ültünk, idefelé tartva.

- De, de nem hoztam magammal semmit… - rántottam meg a vállamat.

- Kapd el – dobott felém egy ugyanolyan szendvicset amit épp ő kezdett el rágni, én pedig gyorsan elkaptam. Pár másodpercig csak pislogtam rá, majd eddigi fancsali képemen megjelent egy hálás mosoly. – Köszönöm!

Szinte másodpercek alatt befaltam az ételt, és már csak a sárga szalvéta maradt a kezemben. Máris sokkal jobban éreztem magam, hogy nem korgott a gyomrom.

Elnéztem Kait, ahogyan ő is beveszi szájába utolsó falatjait. Hálás voltam neki azért, hogy legalább ő ilyen bátor, mert én egészen biztosan már egy fa tövében bömbölnék, ha egyedül lennék. (Szégyen, de tényleg így van…)

Rájöttem arra, hogy a maga módján törődik ő velem – és lehet hogy ugyanígy másokkal is – csak egész egyszerűen utálja kimutatni az érzelmeit. Amikor beteg voltam, tényleg ügyelt rám. A sérülésemről is érdeklődött, most pedig ő adott nekem enni. Ez megnyugtatott, de egyben zavarba is ejtett azért, mert mindannak ellenére ilyen velem, hogy én úgy szeretem őt.

Vajon milyen lehet ő valójában?        

- Öhm… - szólaltam meg jó pár perc néma hallgatás és nézelődés után. – Egyébként… a múltkor, éjjel felkeltem egy pillanatra, és véletlenül hallottam, hogy… hát, szóval… - makogtam, de egyszerűen nem tudtam hogy fogalmazni, így kerek perec megkérdeztem: - Miért sírtál a szobában?

Kai arckifejezése érdektelenné vált, és enyhén el is fordult fejével, az erdő mély sötétségét pásztázva.

- Ez nem rád tartozik.

- Tudom, de… én csak észrevettem, hogy nem igazán vagy a többiekkel az osztályból senkivel se jóban. Csak szeretném, ha tudnád, hogy... ha gondolod, én szívesen meghallgatlak. – mondtam félénken, és zavaromban egy mellettem lévő fűcsomó szálait tépkedtem.

Kai szája halvány féloldalas mosolyra húzódott.

- Hát persze hogy meghallgatsz…

Tudtam, miért mondja ezt, így rögtön rávágtam.

- És ez független attól, hogy én…

- Te…?

Hallgattam.

- Szeretsz engem?

A gyomrom összehúzódott, és az arcomba szökött az összes vér.

- …igen. – feleltem nagyon halkan, és folyamatosan a földre sütöttem tekintetemet.

Te jó ég, el sem hiszem, hogy most erre terelődött a szó…

- Nem értelek. Nem is ismersz. Akkor mégis miért szeretsz? – fordult felém.

Elmosolyodtam.

- Te még sosem voltál szerelmes? – néztem rá.

- Ez nem rád tartozik. – fordult el újból, és megint a sötétségbe meredt a tekintete.

Olyan volt, mint egy virág, amely néha-néha résnyire kibontotta szirmait, de ahogy valaki bármi olyat mondott neki vagy tett vele, amelytől kiderülne, milyen is ő valójában, azonnal összecsukódott.

- Hé, veled nem lehet beszélgetni. – Próbáltam elviccelni a dolgot ebben a kilátástalan helyzetben, és a kezemben lévő szalvétagalacsinnal megdobtam a vállát. Erre nem számított, mert hirtelen újra rám nézett.

- Ez magánügy. Nem mindenki teregeti ki ezt – mondta, miközben elrakta a földre esett szemetet a táskájába.

- Gyerünk, mondd el! Nem fogsz belehalni, sőt. Jól fog esni, ha elmondod valakinek azt, ami fáj.

Kai sóhajtott egyet.

- Addig nem hagysz békén, ugye? – dőlt hátra a mögötte lévő fa törzsének, én pedig elmosolyodtam, mert éreztem, hogy célegyenesben vagyok.

- Igen, voltam szerelmes.

Érdeklődve néztem rá.

Nem tudnám elképzelni róla.

Milyen lehet Kai szerelmesen? Az ember ha együtt van valakivel, akkor megnyílik neki. Ki lehetett az, akinek Kai képes volt megnyílni?

- És? – mosolyogtam rá lelkesen.

- Meghalt.

A mosolyom eltűnt arcomról. Kezdett kitisztulni a kép.

Ezért ilyen zárkózott…

- Most már egyúttal azt is tudod, hogy miért sírtam. Kielégítő választ adtam a kérdéseidre? – nézett rám, én pedig kezdtem a föld alá süllyedni szégyenemben.