10. rész: Túra 1

- Te nem akarsz ingyen menzát? – fordultam Kai felé, mikor már vagy tíz perce csak komótosan róttuk teljesen céltalanul az erdőt, miközben a többi diák eszeveszetten igyekezett keresni. Szobatársamon azonban semmiféle erőfeszítés nem látszott.

Kai megvonta a vállát.

- Szerintem nem éri meg, úgyis mindenki gyorsabb, mint mi. – mondta, és rugdosott egy követ lábaival maga előtt.

- Hahó, nem egyedül vagy ám egy csapatban – integettem felé, és magamra mutattam. – Én is itt vagyok, és én szeretném megnyerni az ingyen menzát! Nélküled viszont nem fog menni, hisz egyedül nem nyerhetek.

Kai sóhajtott egyet, és elrúgta a követ messzire.

- Akkor keressünk. – emelte fel a fejét, és nézelődni kezdett a fák között.

Én még mindig őt néztem, és láttam rajta, hogy az egészhez semmi kedve.

- Nem élvezed az ittlétet, ugye? – kérdeztem tőle, miközben én is fésülgetni kezdtem a körülöttünk lévő terep növényzetét.

Újból megvonta a vállát, miközben tovább keresgélt.

- Elvagyok.

- Tudod, észrevettem, hogy a suliban sem szoktál nagyon beszélgetni senkivel, legalábbis az osztályból. De… ha egy kicsit nyitottabb lennél, tudod, akkor talán… te is sokkal jobban éreznéd magad. Ez a tábor épp erről szól, és ha nem próbálod meg élvezni… akkor nem is fogod.

Tudtam, hogy egy érzékeny témát pedzegettem, így kicsit féltem tőle, hogy fogja érinteni ez a dolog, amiről talán még senkivel sem beszélt. De ez a hely, ez az egész szituáció számomra már kibuktatta ezt. Egyszer el kellett hogy jöjjön az a pillanat, amikor erről szó lesz.

- Oh! Azt hiszem találtam egy pirosat – sietett oda az egyik közeli bokorhoz, és kihúzott egy kis piros zászlót az ágyak közül. – Egy megvan. – mutatta fel nekem, majd odajött hozzám, és a kezembe nyomta.

Eddig úgy tűnt, mint aki meg sem hallotta azt, amit az előbb mondtam neki, de mikor a tenyerembe téve a zászlót egy pillanatra a szemembe nézett, pontosan tudtam, hogy felfogta, és tudta, hogy igazam van. Azonban nem szólt hozzá semmit - nem mintha vártam volna, mert teljesen tisztában voltam vele, hogy nem fog.

Pár percnyi keresgélés után a távolból énekhangot kezdtünk hallani, amire mindketten megálltunk, és füleltünk. Én már két másodperc múlva tudtam, hogy ki az énekhang forrása, és hamarosan egy másik, civakodó zsörtölődés is társult hozzá.

- „Sehun és Chen csapata, ma nyertesként tér hazaaa~!!”

- Hallgass már el, vagy belöklek a csalánosba!!

Felismerésemben elvigyorodtam.

- Ez meg mi? – fordult felém Kai.

- Csak a két hülye, Sehun meg Chen, a barátaim – mondtam, majd hamarosan fel is tűnt az alakjuk az egyik fa mögül.

- Valamivel el kell riasztani a vadembereket, Sehunnie!! – magyarázta fennhangon Chen, majd mikor meglátott bennünket, elvigyorodott. – Áh hellóó srácok! Na mi a pálya, ki kajál ingyen fél évig? Hát bizony hogy mi! Mert: „Sehun és Chen csapata…”

- Na, ne cseveréssz, nyomás, keressünk tovább!! – lökte meg szobatársát Sehun, és egy pillanatra még rám nézett, forgatott egyet a szemein, majd szenvedő arccal azt tátogta: „én ezt nem bírom”. Ezután még rám mosolygott egyet, majd lassan el is távolodtak tőlünk.

- Vademberek? – mondta motyogva magában Kai, miközben felvonta egyik szemöldökét. Már épp kezdtem volna neki ecsetelni Kyungsoo legendáját, de gondolataimba beleszólt az, amikor az egyik gombán megláttam egy kék festékfoltot.

- Ott! – futottam oda, és megvizsgáltam közelebbről az ottani avart. – Azt mondták, figyeljük a jelzéseket, így könnyebb lesz a megtalálás. Ez is egy jelzés! Erre menjünk, itt lesz valahol egy kék!

Miközben lehajolva pásztáztam az avart, Kai odajött hozzám, és betársult a keresésbe. Hamarosan az egyik szikla gyanússá vált számomra, ráadásul nem messze mellette az egyik levélen is ugyanolyan kék festékfolt volt.

- Ez alatt lesz! – mentem oda a kőhöz, és megemeltem. – Te látsz alatta valamit? – kérdeztem küszködve a nehéz súlytól.

- Bingó – guggolt le Kai, és egy kék tollat húzott elő a szikla alól. – Kettő. – tette zsebre a tollat.

- Basszus, nagyon jól vagyunk! – vigyorodtam el. – Figyeljük az avart! Ott vannak a jelek, amiről rá lehet jönni hogy hol vannak a tárgyak.  Úgy haladjuk, hogy a talajra tapad a szemünk, így gyorsan észrevehetjük a színeket.

Kaival fejünket lehajtva haladtunk végig az erdőben, és hamarosan találtunk egy újabb tárgyat, ami egy sárga kulcstartó volt, az egyik fának az egészen magasan lévő ágán lógott.

- Azt meg hogy fogjuk mi onnan leszedni? – vakartam a tarkómat, szememet a kulcstartóra tapasztva. – Fel kéne mászni. – mentem oda a fa tövéhez, és rögtön próbálkozni is kezdtem.

- Ne másszak inkább én? – kérdezte Kai, figyelve engem.

- Nem kell, menni fog ez, mint a karikacsapás – mondtam, és óvatosan, koncentrálva próbáltam lépdelni az ágyakra. Azonban már kezdett szinte teljesen besötétedni, így nem lehetett már látni sem rendesen, és amikor a kezemmel próbáltam kapaszkodni az egyik ágba, nem vettem észre, hogy mennyire száraz és gyenge, így azonnal letörött. Nem estem le, viszont a kiálló fadarab jócskán végigszántotta az alkaromat.

- Auhh..! – nyögtem fel, majd a fa rázkódásától a kulcstartó le is esett a földre, így tulajdonképpen felesleges is volt felmásznom. Óvatosan leléptem egykét ággal lejjebb, majd leugrottam. Kai ekkor már felszedte az avarból a kulcstartót.

- Három – tette zsebre – nem is kellett volna felmásznod.

- Jah… - mondtam, miközben a kezemet vizsgálgattam a pulcsim ujját könyékig feltűrve. – Mondd, nincs elemlámpád?
- De van – vett elő egy apró világító lámpácskát, és felkapcsolta. – Megsérültél?

- Ja, de nem vészes. Rávilágítanál, kérlek? – kérdeztem, és Kai a karomra irányította a fényt, ami megvilágította a vagy tíz centis vágást, ami vöröslött a vértől.

- Nem kellene ezt bekötni?

- Nem, menjünk tovább, mert kifutunk az időből! – tűrtem gyorsan le a pulcsimat, és szemeimet újra az avarra tapasztottam, újabb jelek után kutatva.

- Hát jó – vonta meg a vállát Kai, és a lámpával a földre világítva utánam jött.

Nagyon belemerültünk a színes foltok keresésébe, de tíz percnyi nyomtalan keresés után már kezdett gyanússá válni a dolog.

- Te, én itt nem látok már egy ideje egy milliméternyi festéket sem… szerintem rossz felé keresünk. – egyenesedett fel Kai, és egy fájdalmas nyögés kíséretében én is – a hajolástól jól megfájdult a derekam.

- De ez hogy lehet? Annyi nyom volt itt még az előbb…

Körbenéztem az erdőben. Már teljesen elnyelte a sötétség, a közelünkben lévő fákon túl már alig láttunk. A keresésből kizökkenve azt is észrevettem, hogy a kezemen lévő seb már nagyon csíp.

- Te láttál valahol jelzést, hogy vége a kereső szakasznak? – forgolódott a lámpácskával Kai, a fák törzsére világítva.

- Nem, nem láttam… az avart figyeltem.

Kezdett enyhe félelem eluralkodni rajtam, hogy talán kimentünk a megengedett szakaszról.

De hát nem volt még jelzés…!

Vagy… mégis?

Az egész erdőn eluralkodott a teljes csend. Csak a tücskök halk ciripelését lehetett hallani, ezen kívül síri csend volt mindenütt. Azt sem tudtuk, mennyi az idő, mert egyikőnk sem hozott magával telefont, vagy órát, nehogy baja essen.

Hogy lehetünk ennyire hülyék?!

Kai elbandukolt egy olyan tíz méteres közben, megnézve a fákat és a környéket, hátha lát rajtuk valami jelzést. Reménnyel telve néztem az arcát, miközben jött visszafelé, de ő csak csóválta a fejét.

- Hát én itt nem látok semmit. Van egy olyan sejtésem, hogy mi jócskán túlmehettünk.

Kezdett eluralkodni rajtam a pánik érzet. Körbenéztem magunk körül, és hirtelen azt sem tudtam, egyáltalán merről jöttünk. Mindenütt csak ugyanazt láttam: fát, és sötétséget. Egyik fele sem mertem volna elindulni, egyszerűen úgy éreztem, itt ragadtam.

- El… eltévedtünk – suttogtam remegő hangon.

- Nyugi, kitalálunk – mondta Kai, de éreztem az ő hangjában is a bizonytalanságot. – Szerintem… erről jöttünk. Induljunk el erre. – mutatott egy irányba, és arrafelé kezdett sétálni.

- Biztos vagy te ebben?! – kérdeztem, miközben én egyhelyben maradtam.

- Még mindig jobb, ha elindulunk arra, mintha egy helyben maradtunk nem? Na gyere – biccentett egyet a fejével, én pedig hezitálva elindultam felé. Már nem tudtam józan ésszel gondolkozni, csak visszhangzott a fejemben újra és újra…

Eltévedtünk… eltévedtünk.

9. rész: Tavasz

A másnapot teljesen végigaludtam. Reggel fel sem keltem arra, hogy Kai elment – pedig mindig siet, nem finomkodik a dolgai összeszedésével. Tíz perc alatt képes volt összekészülni. Úgy tűnt, most kivételesen figyelt arra, hogy ne ébresszen fel.

Délelőtt keltem fel, valamikor tizenegy órakor, csurom vizesen. Az injekció megtette a hatását – gondoltam magamban, és rendkívül unkomfortos érzésem lett. Azonnal a zuhany alá vetettem magam, bár még gyenge voltam, éreztem a tagjaimban.

Azon gondolkoztam, hogy tegnap Kai milyen rendes volt velem. Amilyen zárkózott, ez mind arra utal hogy valójában ő egy kedves ember. Nyilván, ha az ember beteg, akkor bárki ugyanezt tenné, de én bármit kértem tőle eddig – akár ugye a tanulásban – sosem utasított vissza, és maximálisan igyekezett segíteni.

Most még annak ellenére is, hogy megtudta, érzek valamit iránta…

A legtöbb srác messziről kerülné azt, akiről megtudja, hogy meleg, és még tetszik is neki.

A zuhanyzóból kilépve még jobban éreztem magam, így le is mentem a koli menzájára reggelizni. Betankoltam magamnak pár szendvicset, hogy kihúzzam nap végéig. Evés után egész nap az ágyban feküdtem, olvastam, amikor pedig úgy éreztem, felkeltem, és gépeztem kicsit. Őszintén szólva, még jól is jött, hogy beteg vagyok, mert rám fért a pihenés. Az utóbbi időben nagyon letört voltam a Kainak írt levelem miatt, szorongtam, és nem volt kivel megbeszélnem. Az egész bennem rekedt, és ha már nem mondhattam el senkinek, valahogy ki kellett hevernem.

Hamar el is ment a nap, este pedig meg is érkezett Kai a szokásos időpontban.

- Szia! – mosolyodtam el mikor ránéztem az ajtóban állóra, és becsuktam magam előtt a könyvet.

- Hali – bökte oda, és ledobta a táskáját. – Jobban vagy már? – kérdezte pakolászás közben.

Nagyon jól esett, hogy megkérdezte.

- Igen. Sokkal jobban… szerintem az orvos adta injekció az oka. Ma már csak hőemelkedésem volt.

- Akkor jó – fogta a cuccát. – Be akarsz menni a fürdőbe? – mutatott az ajtó felé, miközben rám nézett.

Eddig sosem kérdezte meg, hogy van e valami dolgom, de most gyanítottam, hogy a tegnapi dolog miatt fordult meg a fejében.

Megráztam a fejem.

- Nem, most mindent elintéztem előre, hogy ne kelljen várnod.

- Oké. – mondta, és be is fordult a helyiségbe.

**

Mivel az este semmi bajom nem volt, úgy gondoltam, már bemegyek a suliba. Nem akartam lemaradni, és tényleg úgy éreztem, hogy újult erővel megyek. Már hiányoztak a srácok is, és gondoltam, Sehun is már végre visszatér.

Azonban mikor a helyem felé pillantottam az osztályteremben, még mindig üres volt, pedig Sehun mindig az elsők között érkezik a suliba. Chen azonban már visszatért az útjáról.

- Nem tudsz róla semmit? A telefont nem veszi fel… - kérdeztem előtte állva aggodalmas arccal. Chen komolyan megrázta a fejét.

- Nem, sajnos nem, Luhan… a szobában van minden cucca, tehát nem mehetett el olyan messzire, vagy hosszú időre. Ha bármit tudok, akkor csörgök, jó?

- Oké – bólogattam, és földre sütöttem a tekintetemet. Aggódtam miatta, mert már lassan egy hete, hogy hiányzik, és úgy ment el, hogy nem látszott rajta semmi sem.

Az egész nap folyamán ezen gondolkoztam, míg nem Sehun alakja feltűnt az osztályterem ajtajában az utolsó előtti órán, ami matek volt. Felragyogott az arcom.

- Na végre, már azt hittem hogy… – kezdtem neki lelkesen, de elkomorodtam, mikor Sehun közelebb ért. – Minden rendben?

Sehun halványan mosolygott, de rendkívül szörnyen festett. Sápadt volt, még az eredeti bőrszínénél is világosabb tónust vett fel arca, és nem volt egyáltalán semmi egészséges színe. A szemei alatt lila karikák voltak, és még tán apró táskák is. A szája cserepes volt, ki volt száradva.

- Persze, semmi gáz, minden ok – húzódott a mosolya szélesebbre, és lassan leült mellém. Én csak fürkésztem őt, szüntelenül, és ezernyi kérdést tudtam volna rázúdítani legjobb barátomra.

- Kórházban voltál, ugye? – kérdeztem füléhez közelebb hajolva, és halkan, ne nagyon hallják mások. Nem szerette, ha a betegségéről fennhangon beszélt bárki is. Nem szerette felvállalni, hogy beteg.

- Ja, de most már jól vagyok. – mondta hadarva, és hátrébb dőlve a székében karba tette a kezeit, és úgy nézett mereven a zöld táblára. Láttam rajta, hogy ezzel lezárta a témát, és nem akar róla többet beszélni, így hagytam inkább. A lényeg, hogy most már itt van, így talán nem olyan nagy a baj…

**

Hamarosan elérkezett a tavasz, és vele együtt a „várva várt” tavaszi tábor, amely minden másodikos diákra vonatkozott. Egy vidéki kiskempinget vett ki az iskola. Egy évfolyamban három osztály volt, így ez nagyjából hatvan-nyolcvan embert jelentett, aki együtt töltik az elkövetkezendő három napot. Minden évben nagyjából ugyanazok a hagyományok voltak megtartva a táborban: első napon berendezkedés, esti vetélkedők, és túra. Másnap fürdőzés, pihenés, harmadik napon közös főzés a táborban, majd hazatérés. Ez az egész jól hangzott, de már a tábor előtt pár nappal az eszemben pulzált a legenda, amit Chen mesélt Kyungsooról és a vademberekről. Sehun hallani sem akart róla, de én valahogy úgy voltam mindennel, hogy jobb félni, mint megijedni… hát, kíváncsi leszek én erre az esti túrára.

Sehun mellett ültem a buszon, és beszélgettünk. Jongin persze egyedül hallgatta a zenét az egyik hátsó ülésen. Gondolkoztam is rajta, hogy vajon mihez fog kezdeni majd ebben a táborban, hisz ez mind arról szól, hogy egymással foglalkozzunk, és jól érezzük magunkat egymás társaságában. Vannak helyzetek, ahol egyszerűen nem lehet kikerülni azt, hogy hozzászóljunk a másikhoz, vagy kimutassuk a véleményünket, érzelmünket. Bíztam benne, hogy talán ebben a táborban történik majd valami, ami kicsit feljebb oldja őt – és nem csak azért, mert én szeretnék közelebb kerülni hozzá, hanem neki is sokkal jobb lenne.

Már kezdett egészen jó idő lenni így május elején, így mikor leszálltunk a buszról, egészen megcsapott a meleg levegő. A pulóveremet azonnal le is vetettem, és a derekamra kötöttem.

- Kirááály, háhháhá! – tárta szét mellettem a kezeit napszemüvegben Sehun, és a busz lépcsőjéről lelépve kisétált a pusztaságba,  mire én is elmosolyodtam. Akármennyire tartottam ettől a tábortól, már most úgy gondoltam, nem lesz ez olyan rossz.

**

- Mindenkit úgy osztottunk be a faházakba, ahogyan a kollégiumi szobájuk van beosztva. Néhányan három férőhelyes faházat kaptak, azokhoz hozzácsaptunk még egy embert. Le fogjuk ellenőrizni, mindenki megvan e hely szerint – magyarázta a szervező, és miután minden szükséges tájékoztatást elmondott, elkezdtünk bepakolni. Kaival kettes faházban voltunk, ráadásul egy eléggé eldugott helyen, leghátul, az erdő szélén. Ez nem volt túl előnyös, mert ez volt az a ház, amely legfélelmetesebb látványt nyújtotta számomra… tele volt mohával, és főleg, mikor kezdett esteledni, hátborzongató érzés volt az, hogy rögtön mellette volt a nyílt, sötét erdő.

Egy kis kajálás és szabad foglalkozás után elérkezett az esti túra ideje.

- Figyelem! – ordított a szervező a kihangosítójába, mire nagyjából elcsendesültünk. – Mindenki készen áll az esti túrára?

- IGEN!! – ordított a fiatalság-had.

- Rendben! Akkor most jól figyeljen mindenki. Faházanként lesznek a csapatok. Ez a játék kincskeresés lesz. Elrejtettünk az erdőben öt különböző színű tárgyat, de mindegyikből többet. Össze kell gyűjteni mind az öt színből egyet. Aki elsőként gyűjti össze, annak a csapatnak a nyereménye fél év ingyen menza az iskolában! - Ennek hallatán mindenki fellelkesült. – A fákon találhattok utalásokat arra, hogy különböző színeket merre találhattok meg. A legfőbb szabály, hogy sose, semmilyen körülmények között ne hagyjátok el egymást! Ne felejtsétek el nézni a stop jelzéseket, annál tovább ne menjetek az erdőben! Most pedig mindenki találja meg a saját csapattársát, és a dudaszó után indul a kincskeresés!

Mindenki lelkes lett, és a tömeg bolyongani kezdett, egymást keresve.

- Hát, akkor most is muszáj lesz Chennel lennem – vágott csalódott képet Sehun, mire az ugrándozó Chen meg is jelent, vállára csapva. – Heelló pajti! Megszerezzük az összeset, ugye? – vigyorgott szélesen. - Majd éneklek neked az úton indulót, hogy jobban menjen a keresés, mit szólsz? „Sehun és Chen csapata, ma elsőkééént tér haza, miénk lesz az fél éévnyi ingyen menzaa!! Salalalaa…” – zengett az egész erdő Chen éles hangjától.

Sehun szemei kikerekedtek, és tenyerét szobatársa szájára csapta.

- Na azt próbáld meg! Egy hang hagyja el a torkod és odaadlak a bennszülötteknek!

Én ekkor már alig figyeltem rájuk, mert Kait pásztáztam a tömegben. Aggódva kerestem, és tartottam tőle, hogy nem jön ki a faházból, bár elméletileg mindent ellenőriztek és kizavarták a bujdosókat.

- Mindenki kész? – mondta a bemondóba a szervező, én pedig kezdtem megijedni.

- Még nem! – kiabáltam, és egyre gyorsabban pásztáztam a tömeget. Chen és Sehun már el is tűntek, én még mindig egyedül voltam.

Aztán egyszer csak bökdösést éreztem a vállamon. Hirtelen megfordulva megnyugodva észleltem, hogy Kai volt az, unott képpel. Látszott hogy semmi kedve az egészhez.

- Azt hittem, hogy nem jössz… - vakartam zavartan a fejem hátulját.

- Kötelező…

Kicsit kényelmetlenül éreztem magam, mert még az is megfordult a fejemben, hogy nem akar velem lenni egy csapatban. Biztosan unja már a képem, és akármennyire naiv vagyok, tuti hogy rossz neki, hogy egy olyannal kell lennie, aki bele van zúgva, és pasi.

- Tudod… nem muszáj ám velem lenned. Ha gondolod… cserélhetünk valaki mással.

- Nem kell, jó ez így. – vonta meg a vállát Kai, majd azonnal meg is szólalt a dudaszó, mire mindenki körülöttünk rohanni kezdett az erdő sűrűjébe.

8. rész: Beteg szívvel

Persze másnap nem kérdeztem meg tőle, hogy mi volt a baja. Egyrészt, hozzászólni is alig mertem a levél óta, másrészt pedig szinte száz százalékig biztos voltam benne, hogy nem válaszolna a kérdésre. Csak találgatni tudtam magamban, hogy vajon mi lehet – de természetesen semmi nem jutott az eszembe. Olyasmik jártak a fejemben, hogy talán történt valami a családjában, esetleg a tánccal kapcsolatosan, ami megrázta őt. Ahogy visszagondoltam a képre, amint a háta a takaró alól kibújva csak rázkódik, és csendesen szipog, meghasadt a szívem. Nagyon szerettem volna rajta segíteni, de tudtam, hogy már rég elbaltáztam a dolgot. Én lennék az utolsó, akit közel enged magához.

Az elkövetkezendő pár napban ezen gondolkoztam, és figyeltem őt, de azon kívül az éjjelen kívül mindig ugyanolyan volt, mint szokott. Nagyon nem éreztem jól magam ezekben a napokban… Sehun se volt suliban, mert megbetegedett, Chen pedig elutazott. Tök egyedül voltam, és még Kaihoz sem mertem odamenni a történtek után.  A többi osztálytársammal egyáltalán nem voltam olyan jóba. Ebédnél persze odaültem a nagy közös asztalhoz, de akkor sem szóltam senkihez egy szót sem.

Egyszerűen rám telepedett valami rossz köd ezekben a napokban. Egyedül éreztem magam, és rettenetesen unatkoztam.

Egyik este nem voltam valami fényesen. Rettenetesen fájni kezdett este a fejem. Általában ha nincs tanulnivaló, esténként olvasni szoktam, de most egyszerűen semmire sem tudtam koncentrálni.

Mindennemű lámpafény zavart: ha a kislámpát hagytam égve, fájt a szemem, ha a nagyot, idegesített a világosság. Ha sötét volt, akkor csak feküdtem az ágyamban, mint egy hal, és szenvedtem.

Lementem, és kértem a kollégiumi orvostól fájdalomcsillapítót, de egész egyszerűen nem akart az sem hatni. Azt hittem hogy megőrülök, ráadásul nem csak a fejem fájt, hanem az egész közérzetem egyre rosszabbá vált. Úgy éreztem, lassan kikívánkozik belőlem az esti vacsorám is.

Nem volt senki sem, akinek szólhattam volna, na meg eleve nem akartam senkit sem zavarni ezzel, így inkább úgy gondoltam, ledőlök, és megpróbálok valahogyan elaludni.

Ez sikerült is, bár beletelt egy jó fél órába mire elszenderedtem, és nem is aludtam valami jól. Mikor Kai megérkezett, fel is keltem rá. Hangosan nyitotta ki az ajtót, biztosan nem számított rá hogy alszom, mert mindig fent szoktam még lenni, amikor hazatér a szobába.

Pislogtam párat, és felültem az ágyban, mire ő rám nézett.

- Oh… bocs, nem akartalak felébreszteni. – mondta, majd becsukta maga után az ajtót.

- Semmi baj… - mondtam rekedtes hangon, majd megdörzsöltem a szemeimet. Forróak voltak, és azt is észrevettem, hogy az arcom, hajam nedves a verejtéktől. Mintha izzadtam volna, amíg aludtam.

Ki kellett mennem a mosdóba, és rettenetesen szomjasnak is éreztem magamat, így felkeltem az ágyból, hogy elinduljak kifelé, azonban mikor felálltam, nagyon megszédültem. Vissza is ültem egy pillanatra az ágyra, hogy alább hagyjon a világ forgása.

Hú az anyját… holnap lehet hogy nem megyek be az órákra. – gondoltam, miközben fogtam a fejemet.

Kaira néztem, aki csak pakolászott, mint mindig, és a zuhanyzós dolgait vette elő. Már fordult is volna a fürdő felé, mikor gyorsan felálltam az ágyról, hogy megállítsam.

- Figyelj, nem tudnál egy kicsit várni, amíg én gyorsan… - léptem felé miközben magyaráztam neki erőtlen hangon, de hirtelen az előbbinél is gyorsabban forogni kezdett a világ, és el is homályosodott. Éreztem, hogy nem tudok megállni a saját lábamon, és közeledik a föld, de valaki megfog.

- Hé, hé, jól vagy? – kérdezte meglepetten Kai, miközben tartott. Szavai visszhangoztak a fülemben, arcom felett pedig az övé rajzolódott ki, hol élesebben, hol pedig csak foltokként. – Feküdj le – mondta, és az ágyamhoz vezetett, majd a hátamat ráfektette. – Hozok neked vizet – mondta, és beszaladt a fürdőbe. Összeráncolt szemöldökkel emeltem fel remegve fejemet, és figyeltem, amint a narancssárga fogmosó pohárban hozza számomra a vizet.

De… nem kell segíteni…

- Tessék, ezt idd meg. – emelte a számhoz a poharat, én pedig remegő kézzel fogtam meg azt, rátéve a kezemet az övére. Enyhén feljebb ültem, és megpróbáltam belekortyolni a vízbe. Mikor Kai megbizonyosodott róla hogy fogom a poharat, lassan elengedte.

- Beteg vagy? – kérdezte tőlem, az ágy mellett állva.

- Nem… – köhintettem egyet, mert egy picit félrenyeltem a vizet – nem tudom, én csak… nagyon rosszul voltam az este… nem tudom mi van velem – mondtam, majd tovább ittam. Lassan leraktam magam mellé a poharat az asztalra.

- Nem vagy lázas?

- Hát… lehet hogy az vagyok. – fogtam a fejemet, és a szememet félig meddig lecsuktam. Tényleg forró volt mindenem, és újra beindult a fejfájásom is. A szemem könnyezni kezdett, de nem a sírástól. Megdörzsöltem őket, és nagyot sóhajtottam. Bár melegem volt, mégis hirtelen elkezdett kirázni a hideg, és egész testemben megremegtem.

- Nem akarsz lemenni az ügyeletes orvoshoz? Nem nézel ki túl fényesen…

- Hhát… nnem, nem tudom, lehet hogy lemegyek – mondtam vacogva, és lassan felültem az ágyon, de mivel megint szédültem, visszahuppantam a párnára.

- Szerintem inkább lemegyek, és szólok, hogy jöjjenek fel – mondta, majd el is indult az ajtó felé.

- De nem kell, nyugod- - szóltam utána, de ő már ki is fordult az ajtón. - …nyugodtan maradj. – fejeztem be a mondatomat, és pilláimat fáradtan lecsuktam.

Tényleg biztos voltam benne, hogy lázas vagyok, keményen. Nem is tudom, mikor éreztem utoljára magam ennyire betegnek.

Nem kellene hogy segítsen… miért törődik egyáltalán velem?

Rosszul éreztem magam amiatt, hogy azután a hülye levél után még ezt a gondot is okozom Kainak. Folyton azon voltam, hogy láthatatlan legyek a számára, erre tessék. Azt gondoltam hogy azt hiszi, direkt csinálom, hogy figyeljen rám. Nem akartam hogy ezt higgye, ezért tényleg küzdöttem, hogy a lehető legkevesebb bajom látsszon. Bár tény és való, hogy egyedül nem tudtam volna most lemenni.

Pár perc múlva meg is érkezett az orvos. Jól sejtettük a dolgot – majdhogynem negyven fokos lázam volt, és megállapította, hogy influenzás lettem. Mivel már semmilyen lázcsillapító nem garantálta volna a hatást, ezért injekciót adott nekem, ami egészen biztosan leviszi majd az éjszaka folyamán.

- Az éjszaka azért nézz rá még egyszer, légy szíves, hogy minden rendben van-e vele. – mondta az orvos Kainak, aki bólogatott.

- Jól leszek – vágtam rá azonnal.

Az orvos elment, én pedig bent is maradtam az ágyban. Kai elment fürdeni, amit én ugyebár meghiúsítottam neki az előbb. Én nem tudtam aludni, mert folyton vacogtam.

- Ha valami kell, szólj – mondta Kai, és ő is lefeküdt az ágyába. Még olvasott a kislámpájánál.

- Köszönöm. – motyogtam neki az ágyból, és nagyot sóhajtottam. A leheletem még mindig forró volt, de alább hagyott a vacogás, ami egy jó jel volt. Hamarosan éreztem, hogy elnyom az álom.

Az éjjel félálomban még felkeltem arra, hogy Kai az ágyam mellett áll, és néz engem, majd visszaballag a sajátjához, és végül leoltja kislámpáját, így a szobát elönti a szokásos, teljes sötétség.

7. rész: Álmatlan éjszakák

„Kai-ssi… először is, kérlek ne haragudj hogy megírtam neked ezt a levelet. Talán még magam sem tudom mit csinálok, de úgy érzem, egyszerűen nem bírom tovább bent tartani, és most, hogy megismerkedtünk és szobatársak lettünk, végre van lehetőségem hogy elmondjam ezt neked. Remélem nem érzed majd túl tolakodónak, de… már régebb óta tudom magamról, hogy én… érzek irántad valamit. Ez nagyon furcsán hangzik, igaz? De ez az igazság.

Sajnálom, ha felzaklattalak ezzel, de úgy érzem megérdemled, hogy tudjad ezt.

Ha gondolod… cserélhetsz szobát valakivel. Mindent teljesen megértek tőled. És... kérlek ne haragudj.

Luhan”

Bent aludtam a fiú vécében, abban a kabinban, amit nem lehet használni. Így szerencsére azok sem vettek észre, akik reggel bejöttek.

Mindenem fájt, a nyakam, a hátam, rettenetesen éreztem magam, de mégsem ez volt az első dolog, ami az eszembe jutott, amikor felkeltem. Azonnal az a kis levél ugrott be a fejembe, ami miatt idegesen zokogtam itt bent hajnalig, és most már teljes mértékben bánom, hogy megírtam.

Nagy nehezen feltápászkodtam, és kijöttem a vécéből. Épp Chen mosott kezet az egyik mosdókagylónál.

- Ah, Luhan! – nézett rám derűsen, frissen a tükörbe. A haja teljesen tökéletesen belőve, és a szokásos, ragyogó Chen-mosoly sem maradhatott el. Azonban ez csak egy pillanatig volt az arcán, mert mikor meglátta közelebbről a fejemet, elkomorodott, és aggodalmasan felvonta a szemöldökét.

- Hé, haver, minden rendben? Kissé megviseltnek tűnsz – mondta, majd elzárta a csapot. – Amúgy, tudtad hogy az a vécé rossz? Nem lehet lehúzni.

- Ja, öhm.. igen, csak tévedésből mentem be oda – mondtam rekedtes hangon, és eközben az járt a fejemben, mekkora egy hülye kifogást találtam ki.

- Oh… értem – mondta Chen kéztörlés közben immár újabb, de halványabb mosollyal arcán, de látszott, hogy nem hiszi el hogy ez a teljes igazság. Azonban nem akarta pedzegetni hála az égnek, mert csak annyit mondott nekem a vállam veregetve: - Hajrá, bajnok! Órán találkozunk. – szélesedett el mosolya, és kiment a fürdőből.

A tükörben vizsgálva arcomat nos, szörnyű volt a látvány, de nem lepett meg. Hideg vízzel arcot mostam, orcám két felét megpaskoltam, és próbáltam magam kihúzni. Nem szabad, hogy bárki is elkezdjen kérdezősködni, hogy bajom van-e. Szörnyű vagyok hazudásban.

A gyomrom liftezett, mikor lenyomtam a szobánk kilincsét, de nem azért mert Jongin ott lehet, mert teljesen biztos voltam benne hogy ő már elment. Arra voltam kíváncsi, hogy volt-e bármiféle visszaigazolás a részéről… fogalmam sem volt, mit szólhatott, vagy hogy egyáltalán elolvasta-e a levelet. Mindenesetre nem sugalltak a megérzéseim pozitív dolgokat.

Az ő íróasztaláról hiányzott a papír, azonban az enyémen volt egy. Először azt hittem, hogy az én levelemet rakta át oda, de mikor közelebb mentem, hatalmasat dobbant a szívem.

Ez egy újabb papír… tőle. Össze volt hajtva… így nem látszott, mi áll rajta, csak hogy írás van a másik oldalon.

Remegő kezekkel fogtam meg a papírt, gyenge ujjaim közül majdnem le is ejtettem. Kinyitottam.

"Sajnálom, de csalódást kell hogy okozzak, mert nem tudom viszonozni az érzelmeidet. Én nem vagyok meleg." – Kai

Tudtam.

Elcsesztem mindent, amit eddig egyáltalán felépítettem. Bár nem voltunk még mindig baráti viszonyban, de Kaival nap mint nap kommunikáltam, néha egészen hosszú beszélgetések is előfordultak közöttünk, míg nem úgy éreztem, hogy talán már nincs kedve beszélni.

A levelet visszatettem az asztalra, és hatalmasat sóhajtottam. A levegő amit beszívtam, úgy éreztem, hatalmas rossz érzésként bent marad a mellkasomban, és képtelen vagyok eltüntetni azt.

Ügyes vagy Luhan. Nagyon ügyes.

Nem voltam csalódott, hisz szinte tényleg teljesen biztos voltam benne hogy ez lesz az eredmény. Épp ezért, fogalmam se volt arról, hogy is gondolhattam azt tegnap éjjel, hogy ezt megírom neki.

A remény… az optimizmus felülkerekedett rajtam. Az érzés pedig egész egyszerűen kikívánkozott belőlem. Most, hogy kiadtam magamból, el is tűnt… de a helyére egy hatalmas szürke gomolyag telepedett.

Inkább maradt volna bennem minden.

**

Hihetetlen koncentráció kellett ahhoz, hogy meg tudjak maradni az iskolában. Jongin jelenléte már eleve egy akkora teher volt számomra ezek után, hogy képtelen voltam bármire is figyelni. Több órán keresztül hátra sem fordultam, egy pillanatra sem néztem rá. Aztán vettem a bátorságot, és pár másodpercre odasandítottam felé, de nem úgy tűnt, mint aki annyira foglalkozna velem. Teljesen ugyanúgy viselkedett, mint eddig.

Szerintem csak szimplán egy hatalmas hülyének néz magában, és teljesen hidegen hagyja az egész.

Kezdtem magam utálni, amiért szeretem őt. Miért pont őt? Aki olyan, mint egy hatalmas, vastag jégpáncél? Miért ő kell nekem?! Miért teszi ezt velem a szívem?

Sehun persze kiszúrta hogy táskás, karikás a szemem, de meglepő módon nem erősködött rajta, hogy annyira kérdezgesse, mi a bajom. Annyit kérdezett tőlem, hogy „Hát veled mi van, keveset aludtál?” – én pedig természetesen helyeseltem, és még azt is mondtam, hogy azért, mert fájt a hasam. (Hm… talán egyre jobb vagyok füllentésgyártásban.)

Aznap, mikor Kai belépett a szobába, éles figyelemmel kísértem minden gesztusát, szavát amit hozzám intézett. Az arcát fürkésztem, hátha észreveszek rajta bármit, még ha az teljesen negatív érzelem is.

 De… nem. Semmi.

Kai teljesen ugyanolyan volt velem, mint eddig, nekem pedig eszem ágában nem volt erről egyetlenegy szót is ejteni. Már így is bántam, hogy valaha is megemlítettem.

A különbség csak az volt most, hogy rettenetesen kényelmetlenül éreztem magam, mikor Kai a társaságomban volt.

Ez így ment hetekig… én pedig egyre inkább kezdtem belefáradni az egészbe. Le akartam tenni róla, de nem ment – mint ahogy sosem ment, amikor érzelmeim felvirágzásának legelején próbálkoztam. Nem akartam figyelni őt, de önkéntelenül figyeltem. Nem akartam gondolni rá, de akkor is ő járt a fejemben.

Ezek alatt a hetek alatt sosem voltam olyan önfeledt, mint azelőtt. Az a szürke gomolyag még mindig, folyamatosan ott volt bennem, és egyszerűen fogalmam sem volt róla, hogy mi az, ami kiűzhetné onnan.

A többiek is észrevették a változást rajtam, de kérdéseket hála az égnek nem kaptam. Egy-két aggódó pillantást azért elcsíptem. Már az is megfordult a fejemben, hogy esetleg tudnak valamit… de ez képtelenség lett volna.

Egyik éjjel egyszer csak halk szipogásra keltem fel, ami szoba másik végéből jött. Szemeim megdörzsölve enyhén felemeltem fejemet, és szobatársam ágya felé pillantottam.

A takaró rázkódott, ő pedig arccal a fal felé volt fordulva. A szipogás nem maradt abba.

Kai sírt.