22. rész - Negatív pozitívum

Valami megváltozott Kain amitől úgy éreztem, még inkább belé szerettem.

Vagy inkább... talán most kezdtem igazán szerelmes lenni.

A gondolat, hogy bármi remény is van arra hogy teljesüljön a vágyam... nem is, inkább álmom... összeszorította a gyomromat. Akárhányszor ránéztem, eszembe jutott minden, amit Yixing mondott, ami még mindig hihetetlennek tűnt a számomra. Hiába mondta, hogy ne adjam fel, most valahogy én éreztem úgy hogy megtorpantam, és valamiért nem tudtam, hogyan tovább.

Most, hogy Kai kezdett megnyílni felém, és tulajdonképp kezdett az igazi Jongin előbújni, én lettem az, aki egyre gyávábbá vált. Egyre többször voltam zavarban előtte, egyre többször éreztem furán magam miközben beszéltünk. Úgy tűnt, mintha egyre jobban érdeklődne felém, mert olyan dolgokról kérdezett engem, amelyekről eddig soha nem is tűnt úgy, hogy egyáltalán érdekelné. Elmondtam neki, hol lakom, hogy kerültem ebbe a suliba, és sokat kérdezett a táncos éveimről is. Én lelkesen meséltem neki mindenről, de folyton ott volt bennem a háttérben az, hogy „Ez is érdekli még? Nem mesélek túl sokat? Biztos hogy érdekli ez őt?”

És ami még feltűnőbb volt: egyre többször mosolygott rám.

De ezen kívül nem történt semmi, amiről azt gondoltam volna hogy akarna tőlem bármit is, és még mindig kétségeim voltak afelől, amit Yixing mondott. Egy pár mosoly, és érdeklődés... alapesetben semmit nem jelent. Csak barátkozást, igaz?

Én viszont egyre inkább belehabarodtam. A szívem egyre többször gyorsult fel… a gyomrom egyre többször rándult össze, ha már csak rám nézett is. Végre úgy viselkedett, ahogy mindig is akartam, de valahogy mégis jobban összezavart, és csak fájdította a szívemet. Tudtam, hogy ha akarna tőlem bármit is, az csak úgy lehetne, hogy ő kezdeményez. Hisz én nem fogok hozzá úgy közeledni… megígértem neki. És honnét is lehetnék biztos abban, hogy nem venné rossz néven…

- Érted? – kérdezte tőlem, miközben ismét a matek házimban segített nekem. Az asztalnál ültünk, és én pedig ceruzámmal a fejem vakarva gondoltam azt, hogy egyszerűen képtelen vagyok figyelni már arra, amit magyaráz. Egyrészt, mert annyira nem is értettem, másrészt pedig itt ült közel hozzám, orromba szivárgott az iménti zuhanyzástól bőréről áradó kellemes tusfürdő szaga, félig vizes tincsei szemébe lógtak, és gyönyörű barna szemeit megvilágította a kislámpa fénye. Ahogy kérdően nézett rám már egy-két másodperce, én csak nyeltem egyet, majd kapcsoltam, és ceruzám hegyét sebesen a füzetre irányítottam.

Miért vagyok ilyen? Eddig legalább valamennyire képes voltam koncentrálni!

- Pe.. persze. Akkor ezt itt… kivonom, összeszorzom, és… száz ötven lesz a megoldás. – írtam oda a tippemet. – Ugye? – néztem vissza rá, mire láttam az arcán, hogy természetes módon nem jó a megoldás.

Enyhén megcsóválta a fejét.

- Nem… hol a radír? – nézett körül az asztalon, majd átnyúlt a másik végébe érte, melynek következtében egészen közel került hozzám, én pedig kissé felszegtem államat, és próbáltam a szívemet a helyén tartani. Nagyokat nyeltem, mire ő rám sandított, és miután sikerült megszereznie a radírt, kitörölte az én odaírt számaimat, majd lerakta azt.

- Mi van veled? Ne legyél már ilyen. – mondta hirtelen, amire igazán nem számítottam, és kissé megszeppenve néztem vissza rá.

- Mi… milyen?

Kai szája kicsiny mosolyra szélesedett.

- Olyan vagy, mint egy tizenhárom éves kislány az első randiján.

Na jó. Ez csúnya volt.

Kihúztam magam, és komoly arckifejezést vettem fel.

- Mit gondolsz, vajon mégis miért vagyok olyan? – néztem rá szúrósan. - Nagyon jól tudsz mindent. És most ezt csinálod velem... itt vagy, ilyen közel, mosolyogsz rám a... mosolyoddal, és kedves vagy. Tudod milyen rossz ez, mikor tudom, hogy úgysem lesz köztünk semmi, hiába vagy te is meleg, mert te nem szeretsz engem? Talán azt gondolom, kevésbé szenvedtem, mikor zárkózottabb voltál – el se hittem hogy miket ejtek ki a számon. Talán a folyamatos őrlődés az oka? Nem tudom… de a legutolsó mondatot nem tudom miért is mondtam. Nem volt igaz.

Kai arcán enyhe meglepődés tükröződött. Ekkor már elnéztem a tekintetéből, és elvörösödtem. Annyira elszégyelltem magam, hogy egyszerűen nem tudtam mit kezdeni, így kimentem a szobából.

Istenem. Mindent el kell rontanom igaz? Nem lehetne hogy legalább egyvalamit az életben ne csesszek el?

Ki kellett szellőztetnem a fejemet. Le akartam menni az udvarra, de velem szemben pár méterre megláttam Sehunt.

- Sehun… nincs kedved lejönni sétálni egyet az udvarra? – kérdeztem tőle. Úgy éreztem, a legjobb amit tehetek most, hogy valamivel elterelem a figyelmem erről az egészről, különben meg fogok őrülni. Nem akartam erre gondolni. Nem akartam az eszembe juttatni, mit mondtam és most Kai mit gondol.

- Őh? Dee… de mehetünk felőlem – mondta kicsit vonakodva, a tarkóját vakarva. Már ő is pizsamában és papucsban volt, de nem érdekelt minket.

- Minden oké? Neked megy a matek? – kérdeztem, miközben lefelé mentünk a lépcsőn.

- Jaa, ja. Ja. Megy – motyogta maga elé.

Valami olyan furcsa volt rajta. Olyan volt, mintha zavarba lenne valami miatt.

- Valami baj van?

- Nem, nincs semmi – vágta rá rögtön, majd kinyitotta az udvarra vezető nagy ajtót, és előre engedett.

Jól esett a friss levegő. A tücskök már ciripeltek, csak az udvar pár lámpája világított, a többi fényforrás a csillagokból áradt felénk. Igazi nyári este.

Már pár perce sétáltunk, de Sehun még mindig hallgatag volt. Olyan furcsa volt, mert máskor rögtön dumálni kezdünk, ha másról nem, akkor a semmiről. Sose szokott így hallgatni, mikor ketten vagyunk.

Gondoltam, megpróbálom akkor én szóra bírni.

- Na és? Nem sikerült felszedni egy csajt se a bulin? – mosolyodtam el, és a könyökömmel enyhén oldalba böktem, mire végre az ő arcán is megjelent egy apró mosoly.

- Hát, sajnos nem. – mondta, és úgy tűnt ennyivel be is fejezi a mondanivalóját, inkább egy útjába kerülő követ rúgott el a távolba. Már kezdtem volna el a következő mondatomat hozzá, de aztán végül mégis megszólalt. - És neked nem sikerült felszedni egy csávót sem?

Megtorpantam.

Jól hallottam az előbb? Komolyan?

- Mit mondtál? cs..csávót? – kérdeztem elsápadva.

Sehun is megállt a sétában, majd visszafordult felém.

- Bocs Luhan. Én csak az előbb... be akartam kopogni hozzátok, hogy adj kölcsön egy kis tusfürdőt de véletlenül meghallottam amit kiabáltál Kainak. Te tényleg... meleg vagy? És ő is?

Elfáradtam. Elegem lett. Relaxálni jöttem ki, erre tessék. Fejjel futottam a falnak… egy láthatatlan falnak.

A közvetlen mellettem lévő padhoz lépdeltem, lehuppantam rá, majd arcomat kezeimbe temettem, és éreztem, hogy a meleg könnyeim potyogni kezdenek.

Miért kell ennek így lennie? Miért nem lehetek én is egy normális, átlagos srác? Nekem miért kell belezúgnom a saját szobatársamba, aki nem szeret viszont? Miért?

- Hé... nyugi van. Semmi baj. – ült le mellém Sehun, és finoman megveregette a hátamat. - Nyugi, én ettől még nem fordulok el tőled, te vagy a legjobb barátom. Csak... hát, meglepődtem, na.

- Sajnálom, Sehun.  – néztem fel végül szipogva. - Sajnálom hogy egy ilyen barát jutott neked.

- Én is sajnálom hogy egy ilyen hülye jutott nekem aki ilyen hülyeségeket beszél  - vert hátba.  -  Egyébként… elmondtad egyáltalán bárkinek is?

Megráztam a fejem.

- Nem mondtam el senkinek... csak Kainak. Chen is tudja, de ő magától jött rá.

- Wow. nem is tudom, én hogy nem vettem észre rajtad. Talán azért, mert... egy percig sem sejtettem. Nem úgy viselkedsz mint egy buzi... a buzik rázzák magukat, szájfényeznek, meg női táskát hordanak...

- Fúj - húztam el a számat - az undorító. Különben is, nem is tudom minek viselkednek néhányan így, nem tudom megérteni. Csak annyiról van szó, hogy a férfiakhoz vonzódunk a nők helyett. – Sehun nyelt egyet, az utolsó mondatom hallatán. Talán undorból, nem is tudom, de nem vártam el hogy megértse. Arra is gondoltam, talán most azon aggódhat, hogy vele kapcsolatban van-e bármi érzésem. - De te hülye nehogy aggódj, hozzád nem – löktem meg a vállát. - Viszont kitűnően szívathatlak vele, ahogy látom – húzódott félmosolyra a szám, mire ő elnevette magát.

- Nehogy!

Végül el is tereltük ezt a témát, és hála az égnek kicsit talán mégis sikerült elterelnie Sehunnak a figyelmemet. Örültem hogy nem fogadta rosszul a dolgot, hogy egy kővel kevesebb a szívemen, és hogy nem is firtatta a Kai-s dolgot. Látszott, hogy a legjobb barátom.

Egy tíz perc után visszaballagtunk a koleszba, és mikor az ajtó előtt álltam, ismét gyomoridegem lett, ahogy eszembe jutott, miket mondtam Kainak. Nagyon mogorva voltam, ezért elterveztem, hogy bocsánatot fogok kérni.

- Kai, én… - nyitottam be, de el is hallgattam, mikor láttam, hogy már lefeküdt aludni.

Nagyon elszomorodtam, és nyomasztó érzés lett úrrá rajtam. Nem akartam annyiba hagyni ezt. Nem tudtam mit gondol most, és ez szinte mart belülről. Azt akartam, hogy újra sínen legyen minden.

„Ne hagyd.” – visszhangoztak Yixing szavai a fülemben.

Sóhajtottam egyet, majd a füzetem fölé hajoltam, hogy befejezzem a holnapi házifeladatot. Azonban láttam, hogy meg van oldva minden benne, tökéletesen.

Az alvó szobatársam felé fordultam.

Megoldotta nekem…