17. rész: Melegek

 Gyorsan visszatettem a képet a helyére, úgy ahogy volt, és úgy tettem, mintha semmit se láttam volna. Be is csuktam a fiókot, és felálltam onnét.

De mikor a füzetem üres kockás lapjait megláttam, eszembe jutott, hogy eredetileg tollat kerestem…

Újból kinyitottam, és pont a srác képe alatt virított egy számomra tökéletesen jól jövő toll. Még egyszer utoljára ránéztem a képre, és ismét becsuktam a fiókot.

A székemre ültem, és felírtam szépen a füzetebe: házifeladat. Azonban ezen kívül tíz perc elteltével sem állt semmi más a füzetemben. Folyton ezen járt az agyam, pörgettem át magamban az eddigi eseményeket, amelyeket átéltem Kaival, annak a tudatában, hogy ő akkor is meleg volt éppen. Vajon miért tagadta le? Ennyire szégyelli? Ennyire nem nyerném el a tetszését? Vagy ez is amiatt van, amiért nem is barátkozik senkivel?

Vajon… én hogyan tudnám elnyerni a tetszését?                            

Ó anyám, ez teljesen nonszensz… még a barátságát is alig tudom elnyerni…

A homlokomon támaszkodtam, és még mindig nem írtam le egy számot sem, pedig már egy óra eltelt. Fáradtan hátradőltem a székben, mikor hirtelen kinyílott az ajtó, és betoppant rajta gondolataimnak személye.

- Szia – köszönt, és beballagott.

Én kimeredt szemekkel néztem rá, és csak azt hajtogattam magamban, „Ő meleg. Meleg.”

- Öh, szia – köszöntem végül fáziskéséssel, és visszahajoltam a füzetemhez. Te jó ég ha meglátja meddig jutottam…

- Na, megy a matek? – kérdezte.

- Hhááátőő… iigen, igen.

- Tényleg? – indult el mellém az íróasztalhoz. – Hányadik feladatnál tartasz?

- Áh – próbáltam eltakarni a papírlapomat felsőtestemmel – én? Nos – belelapoztam a könyvbe kettőt – már a tizediknél.

Eléggé látszott rajta, hogy nem hiszi el amit mondok, mert arcán nem jelent meg más, csak egy felvont szemöldök.

- Aha, hát, elég egyszerű feladatok lehettek eddig, ha csak ennyit írtál. – húzta ki mögülem a füzetemet, és megmutatta az üres oldalt.

Az arcára nézve megint csak az járt a fejemben hogy „Ő a férfiakat szereti. Ő meleg…”. Iszonyú bután bámulhattam rá.

- Mi van veled? Olyan fura vagy – tette vissza a füzetet az asztalra.

- Hogy… hogy fura?

- Talán történt valami a barátoddal?

- Hogy mi? Mármint Sehunnal? – bólintott. – Neem, nem, voltam nála a kórházban, de úgy tűnik átvészeli a dolgot.

- Aha… hát, akkor jó hosszú éjszakád lesz ha ezt mind meg akarod csinálni.

- Ah.. igen. – Hajtottam le a fejemet, és megdörzsöltem a szemeimet. – Egyszerűen nem tudok most koncentrálni.

Kai sóhajtott egyet.

- Elmegyek zuhanyozni, addig csináld meg amíg tudod, a többit megcsinálom én, úgyis fele annyi idő alatt kész leszek vele mint te. – mondta, miközben felkapta a fürdős cuccait.

Én egy ideig csak néztem, mint aki nem fogja fel, aztán rájöttem hogy mit is ajánlott fel számomra.

- Komolyan?! – fordultam felé teljesen a székemmel.

- Azt mondtad barátok vagyunk. Vagy mi. – mondta nekem mielőtt még a fürdőbe belépett volna, majd magára csukta az ajtót.

Bár az arca komoly volt, tudtam hogy ez mit jelent. Hatalmas, széles vigyor tűnt fel az arcomon, és visszhangzott a fejemben, ahogyan mondja: „barátok vagyunk”.

Barátok.

Barátok… - a szó jelentésén elmorfondírozva lassan visszahúzódott mosolyom, és egy aprót sóhajtottam.

Most, hogy tudom, hogy talán lehetne is esély arra, hogy esetleg… talán… több… vagy más…

… ez a szó nem is jelent számomra akkora örömet.

- Aish. – sóhajtottam, és inkább az álmodozás helyett nekiláttam a feladatoknak.

*

Sehunhoz még egyszer bementem a kórházba, de ekkor már sokkal jobban volt, és másnap már ki is jött, aminek nagyon örültem. Végre nem tátongott magam mellett reggel az űr, ami már egy hete ott volt, és legalább Sehun elvonta a figyelmem arról, hogy Kai-n agyaljak.

Aznap egy olyan filmet vetítettek irodalom órán, amely két költőről szólt. És hogy ez miért érdekes? Nos, azért, mert melegek voltak. Enyhén szólva volt kínos számomra a sok undorodó megjegyzés az osztályterem különböző szegleteiből, és természetesen az ebédünk közben sem lehetett elvetni a témát.

Mikor odaültünk az ebédlő asztalhoz, látszott, hogy Sehun meglepődik azon, hogy Kai odaül hozzánk, és kicsit értetlenül nézett rám. Látszott, hogy nem azért mert probléma, csak nem érti.

- Áh, tényleg Sehun, te nem voltál itt, mikor Kai-t ide invitáltuk magunkhoz ebédelni – adott magyarázatot Chen derűsen, feloldva az értetlen hangulatot. Kain látszott hogy kissé zavarban kezdi érezni magát.

- Jól van, persze! Úgyis üres volt az a hely mindig – mosolyodott el Sehun is, és így már minden kétség kezdett elszállni. Sehun arcát elnézve én is elmosolyodtam, nagyon jó volt végre itt látni őt köztünk. Most úgy éreztem, hogy elégedett vagyok, és végre nem nézelődöm át állandóan az ebédlő másik végébe - elég csak a magam elé néznem. Sosem gondoltam volna, hogy ő valaha itt fog ülni velem szemben.

- Amúgy, most komolyan, ti mit szóltok ehhez a filmhez? Hová jutott a világ, hogy melegekről szóló filmeket nézetnek az iskolában? – kérdezte felháborodva Sehun, mire én kicsit félrenyeltem a falatomat.

- Mit vagy ezen úgy fennakadva, aish?! A melegekkel nincs semmi gond. Sőt, a legtöbb csodálatos művész is a saját neméhez vonzódott! Ha elutasították volna őket, hová lenne az a sok fantasztikus alkotás?

Chen nagyon művészlélek volt, így erősen felszólalkozott a melegek védelméért. Bár ő egészen biztos hogy nem volt az, de abszolút elfogadó volt bárkivel szemben, hisz ő maga is ilyen körökben mozgott.

- Hát oké, felőlem legyenek, de azért mégis csak ilyet, egy iskolában… ch… - rázta a fejét Sehun, és bekapta ebédjének első falatját. - Nem, Kai?

Kai megint az ebédjébe volt temetkezve, de neve hallatán felkapta fejét.

- Hm? Hát… nekem mindegy hogy ki kihez vonzódik. Nem számít semmiben.

Chen hevesen bólogatott Kai felé, és villájával rámutatott, majd Sehunra nézett.

- Látod? Ez a normális felfogás! – motyogta teli szájjal.

- Jahhh… én akkor sem értek egyet azzal hogy ezt terjesszék. – vett be újabb falatot a szájába Sehun, majd rám pillantott, aki csendesen lapított mellette. Hát persze, hogy lapítottam, mert elegem volt ebből a témából, hisz engem elég ERŐSEN érintett!! Nem is értettem, hogy Kain miért nem látszik a feszélyezettség jele.

(Vagy lehet hogy pont ez az amitől az emberek gyanakodni kezdenek?... Valószínűleg)

- Na és neked, mi a véleményed erről, Luhan?

Miért kell… erről… beszélni…?

Letettem az evőeszközömet, kihúztam magam, és megköszörültem a torkomat. Határozottnak szerettem volna tűnni, mert ha elkezdek itt makogni, biztos, hogy gyanakvás lesz a vége.

- Szerintem a nemi identitásnak is egy teljesen hétköznapi tulajdonságnak kellene lennie, amelyre nem úgy tekintenek az emberek, hogy az a normális ha hetero, és az a nem normális ha homokos. Az ember vagy ilyen, vagy olyan, és az egyik sem rossz, vagy jó. Rengeteg embert védenének meg így attól, hogy szorongjon, vagy kirekesztődjön valahonnan, esetleg csalódjon. És talán, ha az emberek elfogadnák a másikat olyannak amilyen, akkor nem kellene letagadnia senkinek, és higgyétek el, sokkal több emberről derülne ki az, hogy valójában... – Egészen megeredt a nyelvem, és ezt most kezdtem észrevenni magamon, mikor minden szempár érdeklődve engem figyelt, némán. Kaira sandítottam, és most kivételesen ő is engem nézett. Mikor pedig találkozott a tekintetünk, felvonta szemöldökét, és láttam benne egy apró csillanást, amelyben talán némi félelem tükröződött azzal kapcsolatosan, hogy én esetleg tudhatok valamit. - ...meleg.

Pár másodperces csend következett, amit Kai villájának koccanása tört meg, ahogyan ismét kajájába temetkezett. Chen megköszörülte a torkát, és ahogy mindig, most is ő törte meg a kínos csendet.

- Ennyi emberek, Luhan mindent elmondott, amit erről tudni lehet.

Lángba borult az arcom. Talán mégis jobb lett volna ha lapítok?! Azt hiszem kevésbé lett volna gyanús.

Hála az égnek, Sehun témát váltott, így ez már nem került többé szóba, de én éreztem az ebből maradt feszültséget, főleg Kai körül. Egyszer ismét találkozott a tekintetünk – az övében mindenféle érzelem keveredett, attól kezdve hogy „én tudom hogy te meleg vagy és ez a szónoklat elég feltűnő volt”, valamint hogy „ugye nem tudod hogy én is az vagyok”. Legalábbis én ezt tudtam belőle kiolvasni. Talán.

Végeztünk, és épp a tálcánkat kezdtük visszavinni. Kai állt előttem a sorban, én pedig mögötte. Kai előtt éppen az a csávó állt, akit az iskolában pont állandóan le szoktak buzizni, pedig egyáltalán nem az, mert a csajok hasra esnek érte. Csak azért szokták lehurrogni, mert féltékenyek rá hogy körüllegyeskedik, és azért, mert neki van stílusa. Mindig tökéletesre be van lőve a haja, helyes arca van, mellényben, zakóban és egyéb stílusos öltözékben jár, a gatyája pedig kivétel nélkül, mindig feszülős farmer, amelyben tökéletesen látszik a vékony lábának formája. Bár én Kain kívül sosem tudtam másra még Úgy tekinteni, de erre a fickóra még én is azt mondom, hogy kifejezetten jól néz ki.

Sikerült leejtenie a papír tányérját a tálcájáról, így lehajolt érte. Az egész pillanatok alatt történt, de én lassított felvételben láttam. Miután megtörtént a dolog, először a srácra néztem, majd a tekintetem azonnal átsiklott Kaira, aki viszont kifejezetten, egyenesen BÁMULTA a csávó fenekét. Nem csalás, nem ámítás, bárki megnézi, azt mondja, hogy kétség kívül bámulta.

Ez egy segg-megnézés volt itt, kérem szépen. Kai megbámulta egy pasi seggét! Látszott a tekintetében az, hogy tetszik neki – talán még enyhén megrándította egyik szemöldökét is. Csapjon belém a villám, ha nem így van.

Még mindig az eset hatása alatt voltam, mikor Sehun szólt rám, hogy rakjam már be legyek szíves a tálcámat végre.

*

Ez sokmindent megmozgatott bennem. Elgondolkodtatott, és egész napnyi morfondírozás és még a kollégiumban az ágyban agyalás után úgy döntöttem, hogy megpróbálom.

Igen, meg fogom próbálni meghódítani Kait. A kapum nyitva áll!

16. rész: Sosem lehetsz biztos semmiben

Másnap ebédnél azt terveztem, hogy odaülök Kaihoz, de mikor odanéztem az asztala felé, meglepetésemre láttam, hogy Chen már megelőzött. Eszembe is jutott rögtön amit tegnap mondott, miszerint segít. Kíváncsi voltam, Kai mit szólt mikor odaült hozzá, bizonyára meglepődhetett.

Úgy döntöttem én is odaülök hozzájuk.

- Sziasztok – mosolyodtam el a tálcám letétele közben.

- Á, szervusz Luhan! Csüccsenj le – húzódott széles vigyorra Chen szája széle, miközben üdvözölt. Kai csak bólintott egyet, és az ebédlő tálcájához egészen közel hajolva feledkezett bele az evésbe.

- Chen, tudsz valamit Sehunról? Nem láttam a tábor óta. Kicsit aggódom, mostanában nagyon sokat hiányzik…

- Szerintem kórházban van, mint mindig. De ne aggódj, nyugi, pár nap és visszajön, ahogy szokott.

- Hát, nem tudom… - vettem be első falatomat a számba, és elgondolkoztam. Tényleg nagyon aggódtam érte, mert ilyen sűrűen nem szokott kórházban lenni. Azt mondta legutóbb, hogy javul az állapota, de ki tudja… mindig próbálja elrejteni, ha valami baja van. Nem szeret gyengének látszani, még annak ellenére is hogy a legjobb barátok vagyunk.

- Miért, neki mi baja van, hogy sűrűn kórházba jár? – szólalt meg Kai hirtelen, meg is lepődtem hangja hallatán. Örültem hogy érdeklődik.

- Sehun szívbeteg. Egy-két éve derült ki róla, és eléggé súlyos. – válaszolt neki Chen, mire Kai csak bólintott egyet egy együttérző „Oh” kíséretében.

- Én fel fogom most már hívni, hogy mi van vele – szólaltam meg komoly arccal.

- Ah, Luhan, várj még pár napot legalább. Tudod hogy nem szereti ha a kórházban hívogatják. – próbált meggyőzni Chen.

- Nem érdekel, aggódom érte! Nem várhatja el hogy szemet hunyjunk afelett, hogy lehet hogy nagyon komoly baj történt vele. Egy-két napot várok, de ha nem jön, tényleg felhívom. Ha nem venné fel, akkor pedig elmegyek a házához, és megkérdezem a szüleit.

- Te tudod… - vont vállat Chen, és ebédjének utolsó falatjait kezdte el magába lapátolni. Kai ekkor csak csendesen hallgatott bennünket.

- Tényleg, Kai… nincs kedved legközelebb hozzánk ülni ebédelni? – váltottam témát. – Ha Sehun megérkezik, akkor ennél az asztalnál nem férünk majd el.

- Ja, gyere már oda hozzánk! Luhannal szemben úgyis mindig van egy üres hely, szerintem az rád vár – nézett Chen barátságosan Kaira, miközben végleg letette evőeszközeit a kiürült tálcájára. Kai is befejezte már, és kissé zavarba jött a dupla frontú „támadástól”, de nem volt baj. Ez kellett neki.

- Hát… oké – nézett ide-oda, majd felállt a helyéről, és Chen is vele együtt.

- Hé, várjatok már meg engem is – lapátoltam magamba gyorsan én is utolsó falatjaimat, majd utánuk szaladtam a tálcámmal.

*

Kai a következő napokban tényleg odaült hozzánk ebédkor, és bár többnyire csak hallgatta a csacsogásunkat, néha ő is bele-beleszólt a beszélgetésbe a maga szűkszavú módján. Igyekeztünk sokat kérdezni tőle, hogy feloldódjon. Láttam a változást rajta, napról napra – azonban mindig volt benne valami, ami úgy éreztem, lefékezi őt. Matekból is megkértem hogy segítsen, de még csak nem is azért mert annyira nagyon nem értettem, hanem azért, mert az is valami, ami arra kényszeríti, hogy társalogjon. Keményen tanított, mint mindig – és ha eltereltem a témát, mindig rám szólt, hogy a feladatra koncentráljunk. Igyekeztem humorérzékemet fejleszteni, és úgy viccelődni vele, hogy kicsaljak egy-egy mosolyt belőle, ami néha sikerült is. Sőt, egyszer-kétszer ő is rákontrázott a poénra, és ekkor én úgy örültem mit egy idióta. Apránként, de elkezdtem a „projektemet”, és talán már nem is tűnt olyan kilátástalannak, mint az elején gondoltam.

Az után a bizonyos pár nap után Sehun még mindig nem jött suliba, én pedig napról napra egyre aggodalmasabban néztem a saját helyem melletti üres széket. Egyik nap eldöntöttem, hogy felhívom, tanítás után.

Az udvaron ültem egy padon a tikkasztó hőségben, és elővettem a mobilomat. A nap fényétől alig láttam a képernyőt, de sikerült végül megkeresnem Sehun számát, és a fülemhez téve hallottam, hogy kicsöng. Valaki fel is vette a kagylót.

- Halló! Sehun?

- Halló? – szólt bele egy női hang a telefonba, de ennek következtében egészen biztos hogy nem Sehun volt az. – Luhan-ssi? Én Sehun anyukája vagyok.

- Oh… Jó napot kívánok – váltottam tiszteletteljesebb hangnemre. – Elnézést… Sehun merre van? Sokat hiányzik az iskolából, és elkezdtem aggódni érte… Csak nem rosszul van?

A nő sóhajtott egyet.

- Sehun… eléggé rosszul van. – A hangja nem volt valami megnyugtató, így rögtön fel is ment a pulzusom, és a lehető legrosszabbakra kezdtem gondolni. – Infarktusa volt. -Teljesen elsápadtam, a gyomrom összeugrott. - Kórházban fekszik napok óta. Én szerettem volna neked szólni, de azt mondta hogy ne…

Nagyot nyeltem.

- És… és mennyire súlyos? – kérdeztem remegő hangon.

- A mentők időben kiértek hozzá, de a szervezetét rettenetesen megviselte. Luhan… tudom hogy Sehun nem szereti a látogatókat, de… te vagy a legjobb barátja.

- Bemegyek hozzá – fejeztem be mondatát. – Most azonnal bemegyek.

- Gyere. Tudom hogy örülni fog neki. – torzult el a hangja, mintha sírni készült volna. – Mi is itt vagyunk vele. Tudod melyik kórházban szokott feküdni, ugye?

- Igen, persze. Köszönöm szépen, máris indulok – nyomtam meg a letevő gombot remegő ujjal, majd elraktam a zsebembe a telefont. A táskámat a hátamra kaptam és sietve elindultam a kórház felé.

*

- Talán most ébren van – nézett rám Sehun anyukája keserves, szomorú mosollyal, és kinyitotta számomra a kórterem ajtaját.

Barátom láttán gombóc került torkomba. Kezéből infúzió cső lógott, félig ki volt takarva, mellkasán pedig kábelek és tapaszok voltak. A gép szüntelenül pittyegett mellette, és mutatta szívének dobogását. Hanyatt feküdt, és szemei csukva voltak, de ahogy meghallotta hogy bejöttem, lassan kinyitotta őket, és oldalra fordította fejét. Közelebb érve hozzá próbáltam elfojtani sírásomat, és láttam, mennyire sápadt az arca, sötét karikák mutatkoztak meg szemei alatt. Sütött róla a gyengeség.

- Hát te meg… mit… - szólalt meg, de csak lassan motyogott. Valószínűleg sok altatót kaphatott, vagy nyugtatót.

Leültem mellé a székre.

- Miért nem hagytad hogy értesítsenek a szüleid? – kérdeztem tőle egyenesen, enyhe dühvel a hangomban, de a sajnálat és megértés erősebb volt bennem annál.

- Mert… unalmas… itt üldögélni a kórházban. Nem? – mosolyodott el enyhén.

Elégedetlenül megcsóváltam a fejemet.

- Hihetetlen vagy, tudod?

- A suliban úgyis találkozunk.

Erre a kijelentésére még inkább könnyek akartak szökni a szemembe. Sehun simán meghalhatott volna az infarktusban… sőt. De rettenetesen hitt abban, hogy neki valójában semmi baja nincsen. Ezért sem akarta, hogy bárki foglalkozzon a betegségével – mert az is azt tükrözi, hogy valójában nagyon is van miért aggódnia.

- Igen, igen találkozunk – mosolyodtam el, és végül a feltörő könnycseppek legördültek az arcomon. A hangomon igyekeztem ezt nem mutatni, de muszáj volt egyet szipognom.

- Te… bőgsz? – vigyorodott el Sehun.

- Ahj… hagyjál már! Miért baj, ha az ember aggódik?

- Felesleges.

- Te talán nem aggódnál értem ugyanígy, fordított helyzetben?

Sehun elkomolyodott a mondatom hallatán, és a falra vezette a tekintetét, majd lesütötte szemeit.

- Na látod. – mosolyodtam el, és letöröltem a könnyeimet.

- Nem vagyok jól, Luhan. De nem kéne aggódnod értem… mert így csak teher vagyok. Jól leszek, nyugih.. – pilledt el egyre jobban, majd lecsukta a pilláit. Nagyon fáradt lehetett, ennyi beszéd is megterhelő volt a számára.

Egy darabig csak ültem mellette, majd teljesen rámtört a sírás. Belegondoltam abba, hogy akármelyik pillanatban elmehet, és a szívem szakadt szét. A legjobb barátomat egyszerűen nem veszíthetem el.

Úgy tűnt, Sehun el is aludt. Maga mellett lévő kezét megfogtam.

- Ez… buzis… - motyogta váratlanul, és féloldalas mosolyra húzta száját.

- Nem érdekel. – nevettem el magamat. Tipikus Sehun.

Lejárt a látogatási idő, így el kellett mennem.

A koleszba visszaérve várt rám temérdeknyi házifeladat. Mikor ránéztem a füzetemben sorakozó feladatok sorszámaira, gondterhelten sóhajtottam. Legszivesebben ledobtam volna magam az ágyra, és fel se keltem volna onnan. Amúgy is rossz kedvem volt Sehun miatt, Kai meg nem volt itt még, hogy segítsen. (Különben is, azt mondta, hogy azt már mind nekem kell megcsinálni egyedül.)

Végül nekiduráltam magam, és lehuppantam az íróasztal székéhez. Kutakodni kezdtem a tollam iránt, amelyet meg is találtam, azonban mikor írni kezdtem vele a kockás füzetembe, nem fogott.

- Ó az anyád. – firkáltam egy nagyot az üres tollal, majd félreraktam. Ez volt az egyetlen tollam, ceruzával pedig nem adhattuk be a feladatot. – Ez remek…

Átkutattam minden fiókomat, hátha van egy toll valahol, de nem volt. Kai asztala teljesen üres volt, csak a tabletje és kislámpája feküdt rajta. A fiókjaiban nem tudtam, mi lehet.

Csak nem bánja ha megnézem, van-e ott egy toll…

Kinyitogattam az összes fiókot. Az egyikben csak papírok voltak, a másikban könyvek, a harmadikban füzetek, az utolsóban pedig úgy tűnt, mindenféle kacat, ahol általában toll is szokott lenni.

Keresgélni kezdtem. Kulcstartótól, képeslapoktól elkezdve minden volt ott. Egyszer csak megláttam egy fényképet. A képeslapok közül félig meddig kandikált ki, és egy fiatal srác arcát mutatta.

Ez ki lehet?

Elgondolkodtam rajta, illik-e más cuccait megnézni csak így. De annyira furdalt a kíváncsiság, hogy végül az ajtó felé néztem, hogy megbizonyosodjak róla, nem jön-e véletlenül be, és előhúztam a képet.

Egy helyes arcú fiatal srácot mutatott, aki egy ablak előtt ül, derékig látszik, kezével peace jelet mutat, és mosolyog.

Ki lehet ez?

A képet megfordítottam, és egy levelet találtam rajta. Nem is gondolkodtam, de máris olvasni kezdtem.

" Kai-ssi... tudom, már régóta nem láttuk egymást, és még vissza van egy hónap. Ez sok időnek tűnik, de meglátod, hamar elmegy. Nagyon várom, hogy újra láthassalak és a karjaim közt tarthassalak. Mindent megteszek hogy jobban legyek, és bekerülhessek abba az iskolába, ahová te. Egy nap újra együtt fogunk táncolni, ígérem.

Kérlek tarts ki mellettem.

Kedvesed, Taemin"

A sorok végére érve teljes sokkot kaptam.

Kedvesed… A karjaim közt tarthassalak… Tarts ki mellettem….

Ő volt a szerelme?

KAI MÉGIS MELEG?

15. rész: Legyünk barátok!

Mindenki végigaludta a hazafelé vezető busz utat, és a nap további része is csak punnyadással telt el. Nagy nehezen kipakoltunk a táskánkból, lefürödtünk, és én olvastam, Kai pedig a tabletjén pötyögött. Nem voltunk a helyzet magaslatán.

Az pedig még inkább lelombozott bennünket, hogy másnap reggel fel kellett kelni, és újból belezökkenni az iskolai életbe. A zöld tábla és kedves osztályfőnökünk látképe. Igen, ez az amit nem akartam látni még egy darabig…

Kai már kora reggel elviharzott, mint mindig. Az iskolába menet azon gondolkodtam, vajon javítanak-e a további viszonyunkon a táborban történtek?

Sehun ma nem jött suliba, így egészen unatkoztam. A szünetben Chennel cseverésztem egy pár szót, de ő olyan sok embert ismer, hogy általában nem ér rá csak eggyel foglalkozni. Kai mindig eltűnt, ahogy szokott, és ebédnél is egyedül ült újból, míg mi mindannyian a tábori élményeket idéztük fel egymás társaságában. Mikor épp az üvegezésről volt szó, Chen visszaemlékezett Kaira.

- Tényleg, a srác már megint egyedül dekkol ott hátul? – nézett a fejem fölött át Chen.

- Hát… mindig ott ül. Egyszer mellé ültem, de nem úgy tűnt, mint aki annyira vágyik a társaságomra… - sütöttem le a tekintetem, és odapillantottam az asztaltól épp felállni készülő szobatársamra.

- Áh… - csóválta a fejét Chen – én gondolom hogy ő milyen fajta ember. Rá kell erőltetni, hogy szocializálódjon. Látszik rajta hogy nem egy rossz gyerek, csak meg kell nyitni.

- Hát… erre talán én is kezdek rájönni. Ezért is húztam oda magunkkal vizibiciklizni is. De hát… talán reménytelen.

- Na, figyeld csak meg – vigyorodott el Chen – majd én segítek.

Aranyos volt Chentől hogy „bevonódott”, és valahol tényleg könnyített a dolgomon. Csak hogy ő nem sejtette, hogy én hogy érzek Kai iránt… nehéz lesz elrejtenem az érzéseimet, ha ezentúl ő is a közelbe lesz.

Elterveztem, hogy ma este megfigyelem Kait, és ha tényleg megint ugyanannyira zárkózott lesz, mint szokott, beszélni fogok vele.

Este későn érkezett, mint mindig. Könyvemből felnézve pillantottam meg sötéten kirajzolódó alakját az ajtóban.

- Hali. – köszönt, és ledobta a táskáját az ágya mellé. Ha nem láttam már ezt a mozzanatot teljesen ugyanígy százszor, akkor egyszer se…

- Na, milyen napod volt? – tettem le a könyvemet az asztalra magam mellé. Sosem kérdeztem tőle ilyet, de most direkt közvetlenebbre vettem a figurát. Szinte éreztem a bezárkózást, miközben rá néztem.

- Jó volt – vonta meg a vállát, és pakolászás közben rám se nézett. Én a fekvő helyzetemből az ágyam szélére ültem, úgy figyeltem őt, direkt feltűnően.

- Nem fárasztó minden nap ennyit mozogni?

- Hát… de. De már megszoktam. – mondta halkan, és törülközőjét megfogva be is ment a fürdőbe.

Ahj… nem érdekel. Akkor is megbeszéltetem. Hallgatni fogok Chenre.

Már nem volt az bennem, hogy azért ilyen velem, mert én szeretem, és ódzkodik tőlem. Tudtam hogy ez nem így van, hiszen a táborban minden ezt mutatta. Fél kimutatni az érzelmeit…

Már hallottam is a zuhany hangját. Addig ledobtam magam hassal az ágyra, és a semmibe bámulva gondolkoztam. Nagyot sóhajtottam, és lassan kifújtam a levegőt tüdőmből.

Vajon köze lehet a szerelméhez, aki meghalt? Talán fél közel kerülni másokhoz, nehogy újból elveszítse. Aish…Hogyan álljak hozzá? Túl érzékeny téma?

Sejtettem már, hogy ez a dolog háttere. De így sosem lesz boldog, és erre valakinek rá kell döbbentenie. Chennek tényleg igaza volt. Rá kell erőltetni. Ha kirobban egyszer, kirobban… de meg kell törni a jeget ebben a srácban, az ő érdekében.

Ahogy kinyílott előttem a fürdő ajtaja, felültem az ágyon. Ismét megcsapott tusfurdőjének illata, és bronzos bőrének látványa; ahogy egy szál alsóban, a víztől még félig csöpögő hajjal nézett velem szemben. Bár már számtalanszor láttam így, még mindig, ugyanúgy felgyorsult a pulzusom, és nyeltem egy nagyot minden egyes alkalomkor. A szememet folyton kényszeríteni kellett, hogy ne őt nézzem.

- Éééss… te nem tudod, most akkor írunk holnap matekból? – kérdeztem, bár tudtam hogy nem, de legalább volt valami amiért megszólítsam.

- Nem tudom – vonta meg a vállát, majd az ágyra ült, felkapcsolta ő is a kis villanyát, és a tabletjén kezdett valamit bogarászni.

Percekig nem szólt semmit, én pedig csak ültem, és konkrétan bámultam őt. Tudtam hogy észrevette már rég, csak nem akart róla tudomást venni.

Egy pár perc után kezdtem talán… begurulni.

- Kai… mondd csak, miért vagy ilyen? – szólaltam meg végül.

- Milyen? - kérdezett vissza, de nem nézett fel.

- Kérlek, nézz a szemembe, ha beszélgetünk!

Kai szemöldökét felvonta enyhe meglepődöttségében, és rögtön rám nézett. Lezárta a tabletet, és maga mellé tette. Látszott rajta, hogy kicsit ideges kezd lenni, hiszen pontosan tudta miről van szó - de nem érdekelt.

- A táborban… sokkal nyitottabb voltál. Együtt nevettél velünk, beszélgettünk, még vicceltél is. Folyton segítesz másokon, rajtam, ahogy Kyungsoon is, mikor beleesett a vízbe. Szemmel láthatóan törődsz másokkal és aggódsz másokért. Akkor mégis miért zárkózol be ennyire? Az emberek így félreértenek téged! Azt hiszik, egy mogorva srác vagy, aki senkire sem kíváncsi, pedig nem így van, én tudom! Mégis mi annak az oka, hogy egyszerűen nem vagy hajlandó közel engedni magadhoz senkit?

Hát, jól megeredt a nyelvem. Ahogy mondtam egymás után a mondatokat, egyre izgatottabb lettem, és mikor befejeztem, éreztem, hogy kicsit remegek belül.

Kai csak nézett rám, szemében egyre erősebbé vált az idegesség.

- Nem tudom, miről beszélsz. Nem mindegy neked-

- Nem! – vágtam a szavába. – Nagyon jól tudod, hogy miről beszélek. És nem azért mondom, mert rosszat akarok neked, vagy bántani akarlak. Csak jóindulatból mondom ezt neked. Mert te nem tudod, de olyan dolgokat hagysz emiatt ki, amiket egy nap nagyon megbánsz! – Kicsit lejjebb csillapítottam a hangerőmet. – Ő az oka, ugye? Mióta meghalt, félsz másokhoz újból közel kerülni.

- Hagyjál. – tekintett el a pillantásomból, és tabletjét ismét magához ragadta hirtelen. Gyorsan húzkodni kezdte az ujját rajta. – Te nem tudsz erről semmit.

- Kai… nem halsz bele, ha lesznek barátaid. Mindenkinek ugyanúgy megvan az esélye, hogy elveszítsen valakit, aki fontos számára. Ezt nem lehet elkerülni, és a legnagyobb butaság, ha ezért úgy döntünk, inkább ne is legyen senki, aki fontos.

Tovább nézte a tabletet, mintha nem is hallaná amit mondok, de nagyon jól tudtam, hogy hallja.

- Akármennyire is nem akarod, te is fontossá válsz másoknak és mások is neked. Kai… - hajoltam kicsit közelebb – kérlek… legyünk barátok.

Kai lejjebb tette a kezében lévő tárgyat és végül maga mellé ejtette. Ezután nagyot sóhajtott, majd rám nézett.

- Jó. Legyünk. – tárta szét a kezeit egy vállvonás kíséretében.

Elmosolyodtam, majd mosolyom vigyorrá szélesedett. Elértem amit akartam, illetve… félig. Még nem bizonyította be, de már az hogy kimondta, félsiker.

- De… ez nem azt jelenti, hogy ezentúl rám fogsz indulni és hasonlók. Ugye? – fordult el tőlem, és zavarában ide-oda nézett. Be is bújt a takarója alá, alvásra készen.

Felnevettem.

- Hülye, nem vagyok perverz állat! – ütöttem egyet a takarójára, és én is bebújtam a sajátom alá.

Jó kedvvel aludtam el. Úgy éreztem, végre megtaláltam a sínt, amelyen végig kell mennünk.

14. rész: Másnap

Azt mondta a tanár, hogy itt a táborban nem, de ha hazaértünk, akkor büntetésből egy hétig nekünk kell kitakarítanunk a folyosót tanítás után. Próbáltunk józanok maradni, de persze a szag elárult minket – na meg a vöröslő arcunk, és csillogó szemünk.  A többieket elzavarták a saját faházukba, mi pedig bent maradtunk természetesen Kaival.

Én elkezdtem összeszedegetni a poharakat a földről, szobatársam pedig csak össze-vissza téblábolt a faházban. Nem tudom melyikünk volt részegebb, de én alig tudtam felszedni a pohárkákat, egy-egynek háromszor négyszer neki kellett rugaszkodnom, hogy megfogjam.

- Amúgy… nem is válaszoltál a kérdésemre – szóltam Kaihoz. – Ugye hogy jól érzed magad ebben a táborban?

- Ahj… hagyjál már ezzel. – huppant le az ágyra nagy hirtelenséggel, és elterült rajta.

- De, láttam hogy te is nevetsz – dobtam ki a kukába a poharakat, és lehuppantam mellé, mire ő fejét a paplanról felemelve rám nézett.

- Meertt megitattátok velem ezt az.. zizét – támaszkodott feljebb, és a falnak támasztva hátát felhúzta a lábait. Én nagyon nem voltam képben, és totál gátlástalanul bámultam a képét, bugyután vigyorogva.

- Most meg mi van? – kérdezett felhúzott szemöldökkel.

- Semmi – néztem el róla, és nevetni kezdtem.

- Min röhögsz?

- Semmin! – erősödött fel a nevetésem és én is hátradőltem a falnak, a hasamat fogva.

- A semmi nem tud vicces lenni.

- De részegen igen! – Immár majdhogynem hahotáztam, és újból Kaira néztem, aki érthetetlen fejjel nézett, de már ő is mosolygott.

Fogalmam se volt hogy min nevetek, de alig tudtam abbahagyni. Hátra dőltem az ágyon én is, hasonló helyzetben mint Kai volt az imént. Már a könnyeim folytak, eszméletlenül hülyének nézhetett engem.

- Akkor röhögjél a saját ágyadon! – mutatott a másik ágy felé.

Letöröltem a könnyeimet, és felegyenesedtem. Nagyon vicces kedvem kezdett lenni.

- Nem megyek. – mondtam neki bökölődve, és csak vigyorogtam rá. Ő meglepődött a kijelentésemen, és sűrűen pislogott.

- Tessék?

- Nem megyek – vontam meg a vállamat, és karba fontam a kezeimet, majd hátra dőltem a falnak. Alap esetben soha a büdös életben nem csinálnék ilyen értelmetlen dolgokat, de a pia ilyen hülyeségeket hoz ki belőlem.

- Mi, itt akarsz velem aludni a saját ágyamban?! Háborodott fel. - Ismét kitört belőlem a nevetés. – Ne felejtsd el hogy én nem vagyok…

A nevetésemből hirtelen öklendezés lett, és éreztem, hogy a gyomrom egyik pillanatról a másikra felfordul, felültem az ágyon, és a padló felé hajoltam. Kai azonnal kapcsolt, és felpattant az ágyról, majd megfogta a vállaimat, és kifutott velem a szabadba. Ahogy kiért a lábam a faház küszöbén, már jött is felfelé aminek jönnie kellett. A bokor felé hajoltam, majdnem beleestem, de Kai megtartott. Gyomrom tartalmát egész gyorsan kiürítettem.

- Ahj… - nyögtem fel miközben felegyenesedtem. – Kai…

- Ülj le ide… hozok neked vizet. – mondta, majd besietett a faházba egy pohárért, és elment a kúthoz tölteni. Én lehuppantam a faház tövébe, és lábaimat magam elé húzva tettem térdeimre könyökömet, így támasztva homlokomat tenyeremmel. Ebben a helyzetben voltam, egészen addig, míg Kai vissza nem tért. A gyomrom már jobb volt, de úgy éreztem, bármely pillanatban el tudnék aludni, a közérzetem pedig pocsék. A szám ízéről… inkább nem is beszélek.

- Tessék, ezt idd meg. – Leguggolt hozzám, és odanyújtotta nekem a poharat.

- Köszi – vettem el tőle, és lassan inni kezdtem. Kész megváltás volt a tiszta ízű víz, bár a gyomromnak még furcsa volt, mégis valahol jólesett. Lassan ittam, nehogy megint kijöjjön. Amíg ittam, Kai ott guggolt mellettem, én pedig egyre kínosabban érezni magam. Valamiért most a sírás kezdett kerülgetni, de próbáltam visszatartani.

A víz elfogyott, és magam mellé tettem a poharat. A pilláim majd lecsukódtak, némi könny is gyűlt a szememben.

- Én olyan álmos vagyok… - motyogtam fojtott hangon, és térdeimre hajtottam a fejem. Úgy éreztem, nem is tudnék innen felkelni. Minden tagom gyenge volt, és nehéz.

- Gyere… - segített fel a földről Kai, és néhány lépéssel odavezetett az ágyamhoz. Én fel akartam feküdni rá, és észre sem vettem, hogy még cipő van rajtam, ami tiszta sár.

- Ezt le kéne venni, nem? – húzta le a lábamról a cipőket Kai, és félretette. Innentől már „ösztönös” módon bebújtam a takaróm alá, és összehúztam magamat. Egy pillanat alatt elaludtam.

Másnap valahogy nem csak nekünk, de mindenkinek olyan másnapos feje volt a táborban, úgyhogy sejtettük, hogy nem csak mi leszünk azok, akik a folyosót takaríthatják. Én dél körül keltem fel, ekkor már Kai nem volt a házban. Miután rendbe szedtem magam, odamentem a tábor fő gyülekezőhelyére, ahol már főtt a bográcsos étel. Én a reggelit úgy ahogy volt, kihagytam… szerintem nem is tudtam volna enni.

Kai egy üveg innivalóval a kezében figyelte a tüzet, Sehun egy padon ült K.O. fejjel, Chen pedig, mint aki előző este semmit nem csinált, bátran cseverészett Suhoval.

Sehun mellé ültem a padra, aki csak lassított tempóban bólintott egyet, és egy szót sem szólt. Szerintem elméletben még mindig aludhatott, csak fizikálisan volt köztünk. De nem is volt baj, mert nekem is hiányzott, hogy összeszedjem a gondolataimat hogy mi történt tegnap este, ugyanis nem igazán emlékeztem rá.

Ivás, „én még sosem” játék, hülyülés…

…és hát persze, hogy képszakadás.              

- Te Sehun… - fordultam felé, ő pedig rám nézett, de a szemei tök vörösek voltak. Tényleg elég ramatyul nézett ki. – Ti mikor mentetek vissza a faházatokba?

- Hát – kezdte mondatát, de meglepődtem, hogy milyen rekedtes hangja van. – amikor a tanár ránk szólt, hogy hagyjuk abba, és közölte hogy mi takarítjuk a folyosókat egy hétig.

- Mi? – vágtam meglepődött képet – Ez komoly?!

Sehun bólogatott, én pedig elszörnyedtem.

Ezek szerint az este további része totál kiesett! Anyám, mi történhetett?! Mit csináltam Kaival? Mit mondhattam neki? Ahj…

Megdörzsöltem a szemeimet, és ránéztem. Meg kell vele beszélnem… muszáj lesz…

- Hé, Luhan – ült mellém Chen – mi a pálya? Jól van már a gyomrod? – karolta át a vállamat.

A gyomrom…?

- Én hánytam? – szörnyedtem el. – Mikor?!

- Ja, nem tudom, én nem voltam ott. Kaival beszéltem egy pár szót, ő mondta. Te, ez a srác, már több mint egy éve az osztálytársunk, de szerintem tök jó arc! Kicsit csöndes, de amúgy nincs vele baj! Kár hogy így elvonul mint egy remete.

Már nem nagyon tudtam figyelni arra, mit mond Chen, mert annyira el voltam foglalva azzal, hogy Kai előtt hánytam. És még mit csinálhattam előtte?! Édes jó anyám! Hát ez aztán igazán attraktív lehetett!

Szóltak, hogy kész a kaja, így sorban álltunk érte és meg is ettük egy szempillantás alatt. Én a tegnapi szegényes vacsora miatt már farkaséhes voltam, és a másnaposságomnak is jót tett.

Ezután máris pakolnunk kellett, mert indultunk haza. A faházba visszaérve végre volt alkalmam Kaival pakolás közben beszélni.

- Figyelj… mi történt tegnap? Chen mondta, hogy hát… hánytam, és… gondolom te voltál az aki látta. Nem emlékszem, és szeretném tudni hogy mégis mi történt az este folyamán? Ugye nem csináltam semmi különöset?

Kai felvonta egyik szemöldökét, és érdekes arckifejezést vett fel, miközben a ruháit pakolázta.

- Hát… biztosan akarod tudni?

- MI? – egy ütemet kihagyott a szívem, és el is ejtettem a ruhaköteget amit fogtam. Azt hittem, hogy nem csináltam túl nagy baromságot, de ezek szerint igen! – Mit… mit csináltam?!

- Hát… inkább nem mondom el. Szerintem túl kényelmetlenül éreznéd magad.

- Te jó Isten… - temettem a kezeimbe az arcomat, és abba is hagytam a pakolást. Lehuppantam az ágyra.  Minden előttem forgott, a lehető legrosszabb esetek, amiket tehettem. – Kérlek, mondd el! Nem tudom mit csináltam, de nagyon sajnálom!

- Hát… nem olyan vészes igazából, ha belegondolok. Csak sztriptízeltél… aztán meztelenül kergettél, hogy csókoljalak meg. Ezután tehenet játszva legeltél egy kis füvet a tábor közepén, és kidőltél.

Szavai hallatán azt hittem ott ájulok el. Kezeim még mindig az arcomon nyugodtak, és ujjaim között kukucskáltam ki Kaira, hitetlenkedő fejjel.

EZ KÉP-TE-LEN-SÉG!

Egyszer csak Kai hirtelen elvigyorodott.

- Amúgy ittál egy kis vizet miután rosszul lettél, aztán lefeküdtél aludni.

Ez most… szívatott?

- Te most ugrattál? – pattantam fel az ágyról.

Kai nem szólt semmit, csak még inkább vigyorgott, és tovább pakolt ártatlanul.

Ilyen nincs! Én totál el kezdtem hinni amiket mondott!

- Hé! Ez nagyon nem volt szép dolog tőled, ugye tudod?! – közeledtem felé, és belebokszoltam egyet a vállába.