24. rész - A Jégkirályfi

Tanítás után most kivételesen nem a parkba, vagy vissza a koleszba indultam, hanem Kaival tartottam a táncos folyosóra. Szobatársam már szinte vakon, céltudatosan baktatott egyenesen a célunk felé, míg én alig tudtam merre kell menni, mert szinte sosem jártam még ott. Győztem loholni utána.

Széles hátát nézve még mindig képtelen voltam kiverni a fejemből a tegnapi történéseket, és az egész fejem egy katyvasz volt. Reményekkel és ellenérvekkel teli katyvasz, amelynek mindenképp pontot szerettem volna tenni a végére.

Egyben izgultam egyáltalán azért is, mert újból táncolnom kell majd, valamint a Kibumos akció miatt is. Bár sosem volt olyan nagy bajom az ismerkedéssel, olyat még nem csináltam, hogy kifejezetten valami céllal a hátam mögött tettem volna azt. Mi lesz ha a srác komolyan veszi a dolgot? Ah, egyáltalán még azt se tudom mit fogok pontosan csinálni… vajon meddig kell elmennem hogy féltékeny legyen?

Nem tudom, máris kezdem megbánni az egészet…       

A férfi öltözőbe betérve mindenki ismerősként köszöntötte Kait, és mikor észrevettek engem is, minden tekintet rám szegeződött, egy pár másodpercig elidőzött rajtam, majd halkabb, tartózkodóbb hangnemmel nekem is köszöntek, én pedig illedelmesen meghajoltam.

Olyan embereket láttam, akiket már rég ismertem látásból, de halvány gőzöm se volt róla hogy táncosok. Meg is lepődtem egy-két emberen, akiről egyáltalán nem gondoltam volna. Például ott volt az a csávó, akire rá vannak tapadva a csajok, mert stílusos (és Kai egyszer megbámulta a seggét a szemem láttára az ebédlőben). Most már értem miért van ráakadva minden csaj, a táncosokat minden lány bűvöli.

Egész sokan voltak, és gondoltam, hogy talán nem csak én leszek az egyetlen újonc – legalábbis reméltem, mert különben mindenki engem fog bámulni. Szerényen leültem egy üresebb padra, és pikk-pakk átöltöztem.

Lassan mindenki beindult a terembe, és mikor Kai ment, vele tartottam. Jó nagy terem volt, az egyik fal teljesen tükör volt. A padló és a fal is tiszta fehér volt, nem volt bent semmi, csak a többi falnál balett korlát, valamint egy szekrény a zenelejátszónak. Már most elkezdtek nyújtani az emberek, valaki kicsit ugrált, valaki a földön ülve csaknem spárgába ment le, vagy csak szimplán a karját nyújtotta jobbra-balra. Kicsit nosztalgikus hangulatba kerültem ettől az egésztől.

Bámészkodásomat Chen szakította meg a szokásos tehénkedve vállam átkarolásával.

- Héé Luhan! De jó téged itt látni! Be vagy rezelve, mi? – vigyorgott kárörvendően.

- Szia Chen. Berezelve? Hm.. nem. Vagyis. Igen.

- Nyugi van – vert hátba – nagyon könnyű lesz. Én nem vagyok táncos, mégis meg tudom csinálni a mozdulatokat, úgyhogy neked is menni fog. – Ezután kicsit közelebb hajolt a fülemhez. – Tudod melyikük Kibum?

Megráztam a fejem.

- Ő ott, a jobb sarokban, aki épp karkörzést csinál. A szőke. – mutatott oda észrevétlenül Chen,  mire az én szemem is megállapodott az személyen. Mikor realizáltam, ki az, meglepődtem.

Ő Kibum?! A stílusos csávó, akit mindig lebuziznak, és mennek utána a csajok?!

Hát akkor nem csoda hogy folyton lebuzizzák, mivel tényleg az…

- Gyere, menjünk körbe a teremben kicsit. – mondta Chen, és elindult.

Bemutatott egy pár ismerősének, mint új táncost a csapatban. Köztudott, hogy a táncosok általában nagyképűek, vagy legalábbis annak tűnnek, amíg az ember meg nem ismeri őket. Valaki szó szerint végigmért engem, valaki pedig csak szerényen mosolyogva mutatkozott be nekem. Én minél több emberhez mentem oda, annál jobban megilletődve éreztem magam. Aztán odaértünk a jobb sarokhoz, zavartságom elszállt, és erőt vettem magamon. Érdeklődve néztem a szőke srác alakját, aki abban a pillanatban épp háttal volt, és a vállát nyújtotta.

- Hé, Kibum! – szólt Chen neki, mire megfordult.

A srácnak olyan arca volt, mint egy porcelánbabának. Szőke haja enyhén a szemébe lógott, fülében fülbevaló díszelgett, és mintha még smink is lett volna rajta. Egy laza, mintás fehér póló volt rajta, és rövidnadrág, ami bár teljesen átlagos volt, neki valahogy még mindig jobban állt, mint a többieknek.

- Bemutatom Luhant, ő az osztálytársam, és beállt hozzánk háttértáncosnak. – mondta Chen a vállamat fogva.

Mikor rám siklott Kibum tekintete, egy pillanat alatt valamiért azt éreztem, hogy szinte jéggé fagyaszt. Egy milliméternyit sem húzódott felfelé szájának széle, tizedmásodpercnyi idő alatt végigvizslatta lényem, majd egy aprót bólintva bemutatkozott.

- Kibum vagyok – mondta halkan és ridegen.

- Szia, az én nevem Luhan – hajoltam meg illedelmesen, mint mindenkinek, bár vele szemben már most kezdett minden reményem elszállni.

HOGY férkőzzek közel egy ilyen jég királyfihoz??!

 Ezután visszafordult Chenhez, akire már hajlandó volt egy enyhe mosolyt megejteni.

- Na, már kezdődik is a móka – nézett át Chen válla fölött, mire mi is odafordultunk. Valóban, a rendező megjelent a színen, és a tükör elé állt a tömeg felé fordulva. Nagyokat tapsolni kezdett, mire a zsibongás megszűnt a teremben.

Megkezdődött a próba. A terem elején fix helyeket állított be – Kaival az élen – hátul pedig azt mondta, nagyjából jók is vagyunk úgy ahogy vagyunk, és Kibum maradjon is ott ahol van, hogy segíthessen az újaknak. Halelluja - gondoltam magamban, legalább a sors annyival kegyeskedik, hogy ennyi könnyebbséget ad nekem. Legalább nem kell odamennem hozzá konkrétan, mert itt van rögtön mellettem.

Csak egy mozdulatsort kezdtünk el megtanulni, egyenlőre semmi bonyolultat, viszont jó hosszút, és rövid idő alatt. Látszott hogy elszoktam a tánctól, kicsit nehéz volt memorizálnom rögtön ennyi mindent. A végére már a lábam is fájni kezdett.

Kait figyeltem a távolból, és rettentő profin csinálta. Kibum is az volt, így én magamat nézve a tükörben el is szégelltem magam, hogy mit keresek itt. Bár megcsináltam mindent, mégsem volt olyan, mint az övéké. Ami megnyugtatott, hogy rajtam kívül is voltak hasonló szintű emberek, mint én.

A próba másfél órás volt, szinte szünet nélkül. Jól kifáradtam a végére, és bár kerestem az alkalmat hogy kapcsolatba kerülhessek Kibummal, nem igazán volt. Annyi, hogy a végén én elköszöntem tőle, mire ő csak bólintott egyet nekem.

Kai persze megint késő estig bent gyakorolt, én pedig elütöttem az időt a könyvtárban a tanulnivalóval. Bár egyáltalán nem tudtam figyelni, mert még mindig az a mondata villódzott a fejemben.

A másnapi próba már sokkal hosszabbnak ígérkezett. Kibummal újból köszöntünk egymásnak, mikor találkoztunk. Talán kevésbé tűnt jegesnek mint azelőtt, leginkább közönyös volt.

Vért izzadtam a próba első felében, mert alig emlékeztem az előzőre, és szinte azonnal még újabb elemeket tanultunk. Kezdtem égni, és már azt gondoltam, hogy fogom magam, és kisétálok onnét inkább. Kibum mellett egy újszülött kisgida lépései is összeszedettebbnek tűntek, mint az én táncmozdulataim… ráadásul nem elég, hogy a memóriám vacakolt, de a lábaim is fájtak az izomláztól, valamint az egész lábfejem és lábujjaim sajgott minden lépésnél.

A szünetben kifulladtan kortyoltunk bele innivalónkba. Míg mindenki letelepedett vagy csak álldogált, én a kis szabadidőt kihasználva megpróbáltam gondolataimban összeszedni a tánclépéseket, és átismételni. Közben oda-odapillantottam a terem elejébe, és Kai, mint fontos ember épp a rendezővel beszélgetett, az egész próba alatt hátra sem nézett.

Hogy fogom én ezt az egészet kivitelezni? – gondoltam, majd folytattam az ismétlést.

Kibum a mellettünk lévő falnál támaszkodott, és éreztem, hogy az én bénázásomat nézi. Igazából szörnyen éreztem magam, de az volt bennem, hogy legalább talán kapcsolatba kerülök vele.

Az egyik lépés után egyszerűen nem tudtam mi van. Többször eltáncoltam egymás után, de egyszerűen nem jött a lábamba a következő mozdulat, majd mérgemben dobbantottam egyet.

- Ya! – szólt hirtelen egy hang a bal oldalam felől, mire odanéztem, és láttam, hogy Kibum közeledik hozzám komoly arccal. – Ez után ez jön. – mutatta a mozdulatot.

- Oh – pislogtam párat, majd elvigyorodtam. – A francba, tényleg… köszönöm, Kibum! – mosolyogtam rá barátságosan.

- Ah, komolyan – csóválta a fejét – ha valamit nem tudsz, szólj. Különben le leszel maradva!

- Rendben – bólogattam – köszönöm!

Kibum halvány mosollyal bólintott egyet. Segítőkésznek tűnt, annak ellenére ami az arcán tükröződött.

- Van még valami, ami nem tiszta?

- Hát, ami azt illeti, az egész amit tegnap tanultunk egy katyvasz a fejemben. – nevettem zavartan a tarkómat megvakarva.

- Na, akkor gyorsan ismételjük át, amíg van idő, gyere. – jött oda mellém, és belekezdett a magyarázásba rögtön.

Egyáltalán nem erre számítottam tőle. Azt hittem, hogy alig fogok tudni hozzá szólni pár szót is, de ehelyett ő jött oda hozzám. Bár ha az arcára néztem, még mindig nem tudtam leolvasni róla egy érzelmet sem, a tettei mind arra utaltak, hogy egy barátságos, közvetlen srác, és rendkívül határozott. Érdekes fazonnak tűnt.

- Uh, köszönöm azt hiszem most már nagyjából menni fog, legalábbis remélem. Ah – kaptam oda a lábfejemhez, és lassan leültem a földre.

- Mi van, megrándult?

- Ah, nem, csak… azt hiszem ez a cipő már nem jó rám. Bár nem érzem hogy különösebben szorítana, valamiért mégis fáj benne a lábam. Pedig régen évekig ebben táncoltam.

- Akkor talán venni kéne újat nem? – ült le mellém.

- Valószínűleg. Szerintem a következő próba előtt el is megyek valamikor a plázába, mert ebben nem bírok ki még egy edzést – masszíroztam fájdalmasan a lábfejemet.

- Holnap megyek vásárolni én is, nem megyünk együtt? – tette fel hirtelen ezt a kérdést, mire én meglepetten néztem rá. Az arcán továbbra is semleges kifejezés ült, úgy kérdezte, mintha a világ legtermészetesebb dolga lett volna, holott azért mégis érdekes, hogy összesen tíz percet nem beszélt velem életében, de már vásárolni hív magával. Egyre érdekesebbnek találtam a srácot.

- Hogy… együtt? Öh… persze! Menjünk, miért is ne? – mosolyodtam el.

- Jó, akkor tanítás után találkozunk majd a suli előtt – közölte, majd fel is állt a helyéről, ahogy mindenki – mivel a rendező ismét tapsolni kezdett, jelezvén, hogy folytatjuk. Fájdalmasan feltápászkodtam én is, és valahogy túléltem a próba hátralévő részét.

Másnap nem volt próba. Sehun panaszkodott, hogy még a szünnapon se megyek el vele kosarazni.

- Miért? Mit csinálsz délután, hogy nem tudsz jönni? – kérdezte nyűgös hangon.

- Én? Hát… vásárolni megyek – mondtam bizonytalanul, és azon gondolkoztam, vajon elmondjam-e, hogy kivel. Leginkább a nem felé tendált az eszem, mivel Sehun is tudja hogy meleg vagyok, és ő is folyton annak hiszi Kibumot mikor meglátja, ezáltal biztos voltam benne, hogy el fog kezdeni magában kombinálni.

- Vásárolni? Mit? Elkísérjelek?

- Öhm, az a helyzet, hogy… - ajkamba harapva pörgött ezerrel az agyam, hogy most rögtön valami jó okot kitaláljak, miért ne jöjjön. - …nem szeretném ha velem jönnél, mivel… neked is veszek valamit, ami meglepetés lesz! A szülinapodra!

Sehun felvonta az egyik szemöldökét.

- A szülinapomra? De Luhan, az csak egy hónap múlva lesz!

- Igen, de… ezt előre meg kell vennem – nyeltem egy nagyot, éreztem, hogy rezeg a léc alattam.

- Oh, akkor ez valami baró ajándék lesz – vigyorodott el lelkesen Sehun. – Milyen rendes vagy Luhan! – borzolta össze a hajamat.

- Héé, ezt ne – vettem el onnan a kezét, és megigazgattam a frizurám.

*

Nagyot sóhajtva álldogáltam a lépcső aljában, és körbe-körbe nézegettem, hátha feltűnik valahol Sehun, és meglát. Kibum még mindig nem jelent meg, pedig már öt perce vártam rá.

Lehet hogy elfelejtette? Vagy egyszerűen nem érdekli és közbe jött valami neki?

Nem tudtam mennyire bízhatok benne, hiszen szinte egyáltalán nem ismertem.

Egy perc elteltével vállamon való bökdösés zökkentett ki bambulásomból, mire egy pillanatra megugrottam.

- Bú – szólt Kibum. – Mehetünk?

Hátra fordulva megpillantottam porcelánbaba arcát. Szőke haja egy fekete kalap alól lógott ki, ehhez egy érdekes mintázatú pulóvert viselt, mely alól szintén érdekes, szinte teljesen elütő mintázatú gallér lógott ki, mégis, rajta nem tűnt ízléstelennek. Miután egy pillanat alatt végigmértem aznapi kinézetét, én is üdvözöltem őt.

- Ah, szervusz Kibum! – biccentettem. – Igen, indulhatunk.

Alig vártam hogy kiérjünk a suli környékéről, hogy az emberekben nehogy pletykák keltődjenek. Azt nem bántam volna ha Kai meglát bennünket, de sajnos nem láttam sehol.

Kibum sokat kezdett érdeklődni felőlem, főleg a táncos múltam felől. Úgy kérdezgetett engem, mint valami riporter, kérdés kérdés után, és nem zavartatta magát egyáltalán. Igen, ez volt rá leginkább a jellemző: hogy semmi miatt nem zavartatta magát. Néha én is közbeszúrtam egy-egy neki szánt kérdést, amire válaszolt is, de aztán újból áttért arra, amire ő kíváncsi rólam.

Rögtön betértünk egy cipőboltba, ahol kiválasztottam magamnak egy cipőt, és felvettem az egyik lábamra, a másikat pedig a kezemben tartottam, felhúzásra készen.

- Ez rettenetesen néz ki – mondta.

- Hogy… mi? – pislogtam rá. – De hát miért?

- Nem, ez nem illik hozzád – vette ki a kezemből a cipőt, és visszatette a helyére.

- De hát-

- Próbáld fel ezt – nyomott a kezembe egy másikat.

- Hát… jó – vontam vállat, majd felpróbáltam a másik lábamra. A tükör elé állva megállapítottam, hogy valóban jobban áll, mint a másik, és le voltam nyűgözve, Kibum vajon ezt honnét tudja? Bár, tulajdonképpen ha saját magán van érzéke a divathoz, akkor máson is.

- És tényleg jobb! Wow… kösz Kibum! Ezt megveszem, ez király, és kényelmes is! – kipróbáltam benne egy-két tánclépést is, majd mikor teljesen megbizonyosodtam róla hogy jó, visszavettem a saját cipőm és megvettem a pénztárnál.

- Neked mit kell venned? – kérdeztem tőle, mikor kijöttünk a boltból.

- Hát… még nem tudom – mondta a boltok felé nézelődve, mire felvontam a szemöldököm.

Nem tudja..? De akkor minek jött?        

- Menjünk be oda – mutatott az egyik bolt felé.

Key nézegetni kezdte a ruhákat, de egészen nagy komolysággal. Akár csak egy szakértő, válogatta őket, és összeszedett egy különböző ruhadarabokból álló szettet.

- Ezeket próbáld fel – nyomta hirtelen a kezembe őket.

- MI?! De hát én nem akarok ruhát venni! – nyújtottam vissza őket neki azonnal. Egyébként se voltak olyan ruhák, amelyeket én bármikor is felvettem volna.

- Na, nem halsz bele! Meglátod jó lesz! – noszogatott, majd a próbafülke felé kezdett húzni.

- De ennek nincs értelme, úgyse veszek ruhát!

- Na, nyugi van, bízz bennem – mosolyodott el. – A cipő is jó lett, nem?

- Aish, na jó – mentem végül bele.

Ez… a farmer… rettenetesen szűk – gondoltam magamban, mikor ott álldogáltam a tükör előtt letaglózva a saját látványomtól. Nagyon kényelmetlen volt és zavarba ejtő, de… de… tetszett. Tetszettem magamnak benne valami oknál fogva. Ezen kívül az ing és a divat nyakkendő, amit kiválasztott, szintén fantasztikusan álltak. Úgy néztem ki, mint egy modell! Pedig… magamtól sosem vettem volna fel semmi ilyesmit.

- Na, milyen? – kérdezte a függöny mögül, és hangján hallottam, hogy mosolyog.

- Hát… nézd… nézd meg – mondtam félénken, majd lassan elhúztam a függönyt, és a fülkével szembeni tükörben is megnéztem magamat.

- Csak nem tetszik? – kérdezte vigyorogva az utolsó szavát kissé elhúzva, és mellém állt. A tükörben arcára néztem, és némán bólogattam.

- De nem veszem meg, mert nincs rá elég pénzem – mondtam gyorsan, majd újból behúztam a függönyt.

Míg én lehámoztam magamról a ruhákat, Kibum össze is szedett magának pár darabot, amit meg is vett. Szegecses bakancs, csíkos rövidnadrág, piros kalap… volt itt minden, amit én soha a büdös életben meg nem vennék magamnak.

Kibummal még bementünk egy-két boltba, és végül egy fagyizóba is beültünk. Most már teljesen feloldódott minden feszültség közöttünk, és bátran beszélgettünk. Jégkirály-arca is csak akkor tért vissza, ha valamit akart, és közölte azt. Nem igen lehetett vele kompromisszumot kötni, az tény.

- Aish, haza kéne menni, vagy ezer házi… - néztem az órámra fancsali képpel. Tényleg lett volna még kedvem maradni.

- Az gáz – húzta el a száját Kibum. – Akkor menj és csináld meg őket, aztán ha kész vagy, beülünk valahová.

- Tényleg? – néztem rá. Nem hangzott rosszul az ötlet, és téynleg kedvem volt hozzá, így simán válaszoltam. – Oké! Akkor ha kész vagyok, felhívlak. Úgyis számot cseréltünk.

- Oké. Nekem most mennem kell, el kell intéznem egy-két dolgot még. Akkor este! – mosolyodott el talán eddig a legbarátságosabban. Intett egyet, mire én visszaintettem, és ő el is ment.

Én is elindultam vissza a koleszba. Jobban belegondolva az egészbe, furán éreztem magam, hogy még csak tegnap ismertem meg, és máris ennyi időt töltök vele egyszerre.

Talán… bejönnék neki?! Bár... nem láttam rajta semmi ilyen jelet úgy különösebben, nála mégis úgy érzem, nem lehet tudni biztosan… Mit tegyek, ha igen? Én nem őt akarom, hanem Kai-t!