21. rész - Közös nevező

Reggel valamiért egészen korán felébredtem. Mikor kinyitottam a szememet, rögtön megnéztem a telefonom óráját, és még csak hat óra volt. Egy halkat nyöszörögve ejtettem magam mellé a telefont, és a fejemmel visszahuppantam a párnára.

Magam mellett hallottam Kai egyenletes szuszogását, és fejemmel felé fordultam. Arca felém volt, haja enyhén rátapadt homlokára az izzadtságtól. Még így is gyönyörűnek hatott számomra. Bármilyen furcsa is, de annak ellenére, hogy szobatársak vagyunk, sosem láttam még őt aludni, mert mindig korábban kelt fel mint én – a táborban is. Alig tudtam levenni aranyos arckifejezéséről a tekintetemet.

Ismét becsuktam a szemeim, bár egyáltalán nem voltam álmos valamiért. Csak a közérzetem volt rossz, de ez igazán érthető volt azután, hogy mennyit ittam. Azt csodáltam, hogy a fejem nem fáj.

A tegnapra gondolva rengeteg gondolat kezdett cikázni a fejemben egyszerre. Elsőként azonnal a tánc jutott az eszembe, amelyet még mindig nem tudok elhinni, hogy megtörtént. Kaival táncoltam… egészen közel voltam hozzá, és rettenetesen élveztem.

Vajon volt bármi jelentősége? Vajon mással is táncolt Kai, vagy csak velem? Ringassam magam hiú ábrándokba?    

Ahogy visszaemlékeztem, homályosak voltak a képek, de ragyogóan mosolygó arca teljesen előttem volt, és az is, hogy egészen közelről érezhettem az illatát. Hogy néha tagjaink össze-össze találkoztak tánc közben, és hogy egy olyan Kait láttam akkor magam előtt, akit még soha az életben. Ahogy Yixing mondta… Jongint.

Ah, Yixing. Vajon ő is itt aludt a házban? Jó fej srác. Sokat megtudtam Kairól tőle… és Taeminről is.

Úr isten…

Csukott szemeim kipattantak. Ekkor hasította fejembe az, hogy én tegnap mit mondtam Kainak, mielőtt részegségemben elájultam volna.

Legszívesebben elsüllyedtem volna a párnában. Kezeimbe temettem az arcomat.

Most már tudja, hogy én tudok mindent. Taemint… és hogy ő meleg. Maximum, ha szerencsém van, nem emlékszik rá.

Mit fog szólni? Te jó ég!

Ráadásul az a beszólás… „Én nem lehetnék én az?” Istenem…

Még egy pillanatra aggodalmasan Kaira néztem, aki még mindig ugyanabban a helyzetben aludt. Annyira izgatott lettem, hogy nem tudtam egyszerűen megmaradni az ágyban, így lementem a konyhába, hogy igyak egy pohár vizet.

Halkan topogtam le a lépcsőn, szinte biztos voltam benne hogy senki sincs még fent. Azonban a konyha küszöbén megállva meglepve vettem észre, hogy valaki már az asztalnál ül. Mikor megfordult, láttam, hogy Yixing az.

- Áh! Jó reggelt, Luhan – intett mosolyogva, és félig suttogva beszélt. Egészen fittnek tűnt, ahhoz képest, hogy tegnap milyen állapotok voltak itt. Kissé kócos volt az ő haja is, de ezen kívül szinte nem látszott semmi az arcán. Egyébként is egy helyes srác volt.

- Szia – mosolyogtam én is, és töltöttem magamnak egy pohár vizet, majd szintén leültem az asztalhoz. - Hogyhogy te is ilyen korán felkeltél?

- Ah, tudod nekem kora reggel megy a buszom, és muszáj elmennem azzal. Ezért kénytelen voltam felkelni. És te?

- Hát… én csak úgy felkeltem, nem tudom miért.

- Nahát. Jongin még húzza a lóbőrt, mi? – vigyorodott el.

- Igen, határozottan – kuncogtam én is, majd ismét eszembe jutott a tegnap esti nyelv-megeredésem. Ah, annyira aggasztott… és jól esett volna valakinek elmondani, így bátorkodtam, és Yixingnek elkezdtem ecsetelni. – Tegnap… annyira hülye voltam. Kai megkérdezte, hogy mi ketten miről beszéltünk, én pedig… elmondtam. Így most már ő is tudja, hogy én tudok Taeminről. Aish... fogalmam sincs, mit fog szólni. Talán még jobban eltávolodik tőlem. – forgattam magam előtt a poharamat tűnődve.

Yixing váratlanul felnevetett.

- Te viccelsz velem?! Te vagy a kulcs Jongin boldogságához. Te ránthatod ki őt a gyászból. – Én nagy szemekkel pislogtam rá, nem értettem miért mondja ezeket. Kis hatásszünetet tartott, majd folytatta, amelytől még inkább meglepődtem: - Te leszel az, aki végre Taemin helyébe léphet.

Ez most úgy érti, hogy… hogy én leszek a következő szerelme, vagy mi!? Egyáltalán honnét tudja hogy én meleg vagyok?! Mi folyik itt?

- Mi? Ezt... ezt meg miből gondolod?! Mármint úgy érted, hogy… Én... de hát... – makogtam zavarodottan.

- Ne papolj, lerítt rólad, hogy Jonginba bele vagy zúgva.

ENNYIRE látszik?!

Egy pillanat alatt elvörösödtem, és szinte belebújtam a vizes poharamba, amiből az utolsó csepp vizet is kiittam. Letettem az asztalra, és lehajtott fejjel bámultam az ölemet.

Érdemes tagadnom?

Ah… dehogy.

- De... Miért pont én lennék az, aki kihúzza? – kezdtem halkan suttogva, majd sóhajtottam egyet. - Tudod, én már elmondtam neki az érzéseimet, de ő azonnal visszautasított, és persze azt is letagadta, hogy meleg.  – Enyhén megcsóváltam a fejem. - Kai nem akar tőlem semmit.

Yixing kicsit közelebb hajolt felém az asztalon könyökölve, mire én felpillantottam az arcára, amelyen egy apró mosoly ült, tekintetében pedig határozottság tükröződött.

- Luhan. Taemin óta én életemben nem láttam még Jongint így táncolni valakivel, mint ahogyan veled tette. Néztelek benneteket és... az volt bennem, hogy végre. Végre valaki, aki képes lehet betömni a Taemin elvesztése által keletkezett űrt - ami, vicces hasonlattal élve, nem csak tátongott, de eddig szinte be is volt falazva. De te már nagyon közel jársz ahhoz, hogy azt a falat áttörd. Ha Jongin végre hajlandó lenne hagyni, hogy érezzen, akkor már minden sínen lenne. Kérlek, Luhan - nézett komolyan a szemembe - ne add fel.

Pislogtam párat, majd lassan bólintottam.

- De... hogyan vegyem rá, hogy érezzen?

Yixing hátradőlt a székében, és szélesen elmosolyodott.

- Egyszerűen csak folytass úgy mindent, ahogy eddig... és ne hagyd bezárkózni. Ne hagyd. – Az utolsó két szavát lassan taglalta nekem, és meggyőző tekintettel nézett szüntelenül az arcomba. Úgy tűnt, hogy fontos neki Kai, és tényleg szeretné, ha végre boldog lenne.

- Értem. – mosolyogtam vissza rá. Olyan jól esett vele beszélgetni erről… mintha egy csomó minden, ami eddig bennem kavargott, most rendeződött volna. Nagyon örültem, hogy megismertem őt, és hogy a véletlen így összehozott bennünket. - Egyébként te hol ismerted meg Kait?

- Egy tánciskolába jártam vele. Én idősebb vagyok mint ő, így később iratkozott be mint én, de olyan jó volt, hogy rögtön abba a csoportba került ahol én voltam. Én segítettem neki a meglévő koreográfiákat betanulni, ahogy Taeminnek is. Külön órákat tartottam nekik, ezalatt jó barátokká váltunk. Istenem... mennyivel másabb volt akkor minden. Jongin nagyon felszabadult volt, viccelődő, és nyitott mindenre. Úgy örülnék ha újra látnám azt az énjét.

- Én is örülnék, ha megismerhetném azt az énjét.

Yixing erre csak mosolygott egyet, majd a mögöttem lévő faliórára nézett.

- Oh! Nekem lassan mennem kell, mert jön a busz, amivel hazamegyek. – mondta, majd felállt a helyéről, és a már összekészített cuccát megfogta maga mellől. - Nagyon örülök hogy találkoztunk, Luhan. Remélem még összefutunk!

- Én is remélem – mosolyogtam rá, majd intett egyet a bejárati ajtóból, én pedig vissza, és lassan el is tűnt árnyéka az üveg mögül.

Mivel még mindig aludt mindenki, úgy döntöttem visszabotorkálok a lépcsőn a szobánkba, és megnézem Kait. Amíg fel nem kel valaki, én is ledőlök relaxálni.

Az ágyra huppantam, és hanyatt feküdtem. Nem bírtam ki hogy ne nézzem még egy kicsit Kait, akinek az arckifejezése most egy kicsit megváltozott annyival, hogy száját résnyire kinyitotta, és így még szebbnek hatott. Olyan gondolatok furakodtak a fejembe, hogy mennyire gyönyörű a szája… és hogy milyen jó lenne, ha egyszer érezhetném a puhaságát az enyémen.

Elérhetetlennek tűnt.

Egyszer csak Kai pillái meg-megmozdultak, majd laposakat pislogva kinyitotta a szemeit, és egyenesen rám nézett. Nem bírtam ki, hogy ne húzódjon mosolyra a szám.

- Jó reggelt.

- Jó reggelt – köszönt vissza rekedtes hangon, majd megdörgölte a szemeit, és nyújtózkodott egyet. – Hány óra?

- Még csak fél hét van… sehol senki.

- Ah… - nyögött egy kicsit, miközben felült, majd enyhén megrázta a fejét, és fel is pattant az ágyról. Kócos hajjal, lassú léptekkel kisomfordált a szobából, egyenesen a szemben lévő fürdőszobába. Miután végzett ott, visszajött, és törökülésben leült az ágyra.

- Te mindenre emlékszel a tegnapból? – kérdeztem tőle. Kómás fején majdnem elnevettem magam.

- Nagyjából – bólogatott felém. A szeméből próbáltam kiolvasni valamit, de úgy tűnt, túl sok érzelem kavarog benne.

Akkor… a táncra is emlékszik. És az estire is.

- És... – nyeltem egy nagyot zavartan - arra is, amit éjjel beszéltünk itt, a szobában?

- Igen, arra is. – mondta, de meglepetésemre egyáltalán nem úgy, mint akinek ezzel bármi problémája lenne. Teljesen nyugodt volt.

- Sajnálom, hogy olyat mondtam. Megígértem, hogy többé nem fogok az én… érzéseimmel kapcsolatban semmit se felhozni... hiszen barátok vagyunk. – pásztáztam szégyenlősen magam előtt a takarót tekintetemmel.

Pedig annyira szeretném tudni a választ a kérdésemre...

- Ne aggódj már annyit – ütött finoman vállon, mire én felkaptam a fejemet, és már csak annyit láttam, hogy Kai rögtön kikel az ágyból, és járkálni kezd a szobában. Háttal volt nekem, így nem láttam az arcát. Nagyon szerettem volna tudni, hogy mi jár a fejében.

Ezek szerint nem zavarja, hogy ilyet mondtam neki? Mi ez a hirtelen változás?

- Taeminről… Yixing mesélt neked? – fordítottam felém a fejét, így csak a profilját láttam, és széles hátát.

Mondjam azt hogy kutakodtam nála?! Nem.. azt hiszem azért nagyon haragudna. Jobb ha azt mondom, Yixing árulta el.

- I..igen. Ő mesélt róla, de... de nem konkrétan. Mesélte, milyen jóban voltatok. Hogy össze voltatok nőve, és egészen más voltál, míg vele voltál. És hogy ő meghalt autóbalesetben. Én pedig csak magamtól jöttem rá, hogy valószínűleg ő volt az, akit mondtál… a szerelmed, aki meghalt.

Kissé furcsán hangzott ez így, de úgy tűnt, Kainak nem tűnt fel, mert csak szó nélkül visszafordult a fal felé. Eszembe jutott, mennyire fájhat neki ezeket hallani, így kicsit szégyelltem magam, hogy ilyen nyíltan fogalmaztam.

- Akkor most már biztos elégedett lehetsz, hisz tudsz mindent, amit akartál. Ugye?

- Figyelj, én nem azért... én csak nem értettem, miért viselkedsz ilyen zárkózottan. Nem akartam a magánéletedbe belefurakodni, mert semmi közöm hozzá.

- De, de van. Én megértelek téged – fordult végre felém. – barátok vagyunk. Jogod van tudni egyet s mást.

Barátok…

- Amúgy… - jött oda újból az ágyhoz,és leült, majd a pólóját kezdte igazgatni. – nem is mondtad, hogy te is jártál táncolni.

Felvontam a szemöldökömet.

Ez.. ez meg hogy jön ide? Mármint… nagyon örülök hogy kérdezi, de mi ez a hirtelen témaváltás?

- Hát öh… iigen, jártam – vakartam zavartan a fejemet. Kissé elöntött a pír, ha a közös táncunkra gondoltam, és arra, hogy egy ilyen profi előtt mint ő, milyen béna lehettem. Ráadásul fogalmam se volt, vajon ő mit gondol róla.

- És meddig?

- Három évig …

- Csak? Én azt hittem, több. – vont fel a szemöldökét Kai, de még mindig nem nézett a szemembe. Úgy tűnt, mintha saját maga előtt érezné zavarba magát. Eszembe jutottak Yixng szavai, és rájöttem, hogy most kell noszogatni őt, hogy végre lehulljon ez a lepel róla.

Egy pár másodperc csend következett, majd kissé megköszörülte a torkát, és végre a szemembe nézett.

- Ahhoz képest, te nagyon jól… táncolsz.

- Ko… komolyan? – tátottam el a számat. – Áh… hát, öh… köszönöm.

- Igen. – motyogta, majd aprókat bólogatott.

- Amúgy az este folyamán mi együtt is…

- …táncoltunk – nézett a szemembe ismét, de most végre így is maradtunk. Megint valami olyasmi volt a tekintetében, amelyet akkor éreztem, mikor a kolesz szobában próbáltunk moonwalkozni,és véletlenül egymásra estünk. Fogalmam sem volt, hogy mi volt ez, de most már egészen biztos voltam benne, hogy érezhető, és valós.

Most annyira más volt Kai. 

Lehet hogy… Yixingnek igaza van?