5. rész: Boldog karácsonyt

 - Tudod, tudod hogy kiért van oda?! – robbant be mellém hirtelen Sehun a padba, amíg én békésen játszottam a telefonommal az első óra előtti szünetben, és váratlan érkezése miatt majdnem kiejtettem a mobilomat a kezemből. – Azért a táncos lábúért!!

Hirtelen megállt bennem az ütő, és lefagytam.

Táncos lábúért. Tehát, Kaiért.

Mindennél jobban erőlködtem, hogy ne látsszon a rajtam átsuhanó érzelemhullám. Egy pillanatra odapillantottam Jessicára, aki önfeledten csacsogott a barátnőivel az egyik padban, és mint egy vulkánban, valami morajlani kezdett bennem legbelül.

Ez lenne a féltékenység érzése?

- Nem értem… - rázta meg a fejét Sehun, és karba tette kezeit, majd dülöngélni kezdett a székével. – Egy fél szót nem lehet tőle hallani egész évben és ezért van oda?! – fordult hátra egy pillanatra Kaira nézve, majd ismét előre fordult, és egy nagy sóhaj után a plafonra meredt. – Csak azért mert táncikál?

- És hogy tudtad meg? Chen tudakolta meg? – próbáltam uralni magam, hogy ne vörösödjön el annyira az arcom. Még szerencse, hogy Sehun nem rám nézett éppen.

- Ja. Állítólag hatalmas áhítattal nézte a színpad mögül, ahogyan ott dobálja a végtagjait… és teljesen oda volt érte… - biggyesztette kissé le a száját – Még a barátnőinek is arról áradozott, hogy mennyire menő… ezek után meg sem akarom tudni, hogy rólam mit gondolhat! Ah… én el se jövök a karácsonyi húzásra…

- Hé! Ilyet ne mondj! Ez is egy alkalom hogy közelebb kerülhess hozzá és meghódíthasd. – kacsintottam egyet rá - Örülj neki, hogy a szerencse neked kedvezett, és őt húztad! Tényleg, mit vettél neki?

- Hát… - hajolt le a kis ajándékszatyorért Sehun, és ügyelve arra hogy csak mi ketten lássuk, kinyitotta köztünk azt. – Szerinted ez jó egy lánynak? Igazából nem volt időm túl sokat mászkálni ajándékért, mert állandóan a kórházba kell rohangálnom.

A „kórház” szó hallatán egy picit megsajdult a szívem, és szívesen megérdeklődtem volna Sehuntól hogy hogy van a betegsége, de nem akartam elrontani ezzel a kedvét. Inkább megvizsgáltam, mi van a szatyrában.

Egy szép bonbon, egy apró méretű, díszes jegyzetfüzet és hozzá tartozó rózsaszín, szintén díszes toll volt a szatyorban.

- Teljesen jó – mosolyogtam rá.

- Ah, kíváncsi vagyok engem vajon ki húzhatott… ha Chen, akkor tuti hogy valami hatalmas hülyeséget kapok ami semmire se jó – vágott lehangolt képet Sehun, én meg csak vigyorogva csóváltam a fejemet.

Tényleg, én se tudom, ki húzott vajon engem. Én bíztam benne hogy Kait húzom, de sajnos Kyungsoot húztam… akár csak tavaly.

Mi van ha Kai húzott engem? – vettettem rá egy pillantást a hátsó sorra. Épp egy könyvet olvasott a pad felett, komor arccal.

Emlékeztem, hogy a múlt évben el sem jött a húzásra, amin mindenki ledöbbent, és tulajdonképp az volt a pont arra, hogy őt elkönyveljék a leg anti-szociálisabb tagjának az osztályban. Azóta tényleg senki sem megy oda hozzá, és a tanárok sem erőlködnek már többé azon, hogy beleolvasszák az iskolai közösségbe. Egyszerűen mindenki elkönyvelte róla hogy ő ilyen.

De én akkor sem adom fel.

Vissza is fordultam, amint megjelent az osztályfőnökünk az osztályteremben.

Az összes órát ugyanolyan unalomban ültük végig, ahogyan szoktuk. Már alig vártuk az utolsó óra legvégét, mert akkor rendeztük meg a szokásos karácsonyi ajándékozást az osztályban.

Mikor eljött az idő, kíváncsian lestem, vajon Kai marad-e. Az arcából nem tudtam leolvasni, de láttam nála egy kis fehér ajándékszatyrot.

Ezek szerint itt marad biztosan! – mosolyodtam el örömömben. – Vajon most hogyhogy úgy döntött, itt marad? Esetleg tavaly csak pont dolga volt, és nem tudott maradni?

El is kezdődött az ajándékozás. Mivel mi ültünk a legelső padban, mi kezdtük Sehunnal, azaz én. Kyungsoo a maga módján örült az ajándékomnak, amely nem volt más, mint egy játék katona a tejkaramella mellé, amit szeretett. Kyungsoo gyűjtötte a játék katonákat, néha el is hozott egyet-kettőt, és magányosan játszogatott velük a sarokban. Mikor átvette az ajándékot, felcsillant a szeme, látszott, hogy örül neki.

Kyungsoo Chent húzta, majd ezt követően Chen a sors iróniájának, vagy nem is tudom minek köszönhetően természetesen Sehunt. Mikor a padtársam látta, hogy felé közelít, már rögtön cukkolásból elhúzta a száját.

- Na, tudtam! Lássuk milyen „briliáns” dolgot vettél nekem -  mondta, persze nem gondolta teljesen komolyan, csak szerette Chen vérét szívni, aki szinte sose sértődött meg semmin. – Egy fogkefe. Ez igazán rendes tőled Chen – nézett rá vigyorgó szobatársára Sehun kimeresztett szemekkel, miután kiemelte az első dolgot a szatyorból. – Szerinted én nem szoktam fogat mosni? Talán büdös a szám?! – háborodott fel, én pedig hahotázni kezdtem.

- Az emberek mindig elfelejtenek maguknak új fogkefét venni, mert mindig van nekik, ezért vettem, gondoltam annak mindenki örül, nem? Hisz mindenki használ fogkefét nem? – tárta szét kezét Chen, teljesen logikusan magyarázva érveit.

- Legalább a csokoládét amit vettél, azt nem utálom teljes mértékben – emelte ki a csokit, és letette az asztalra.

Ezután következett a nagy átadás, Sehun-Jessica páros. Már most láttam hogy Sehun totál ideges, harapdálni kezdte száját, és tördelni ujjait, majd össze-vissza szorongatta kezei között az ajándékzacskóját. Hezitálva felállt a székéről, és lassan elindult Jessica felé, aki egyre biztosabb kezdett lenni abban hogy Sehun őt húzta. Komolyan, még én is együtt izgultam Sehunnal – hát, nem hiába, mégis csak a legjobb barátom.

Odanyújtotta az ajándékot, illedelmesen meghajolt, és se szó, se beszéd, azonnal visszaslisszolt a helyére mellém, majd hosszasan kifújta a levegőjét.

- Megcsináltad – veregettem vállon – nézd, hogy nézi a zacskóját… szerintem tetszik neki, mosolyog!

Sehun nem szólt semmit, csak aprókat bólogatva figyelte a szőke lány reakcióját, majd ő következett. Felállt a helyéről, és úgy tűnt, mintha ő is zavarban lenne egy kicsit. A hátsó sorok felé vette az irányt.

Csak nem…?

És de. A sors megint elintézte… Jessica Kait húzta.

Összeszűkült szemekkel figyeltem, ahogyan szende, ártatlan arckifejezéssel nyújtja át neki az ajándékot, és totálisan látszott rajta, hogy tetszeleg. A haját is eltűrte füle mögé, és szépen mosolyogni próbált rá…

Ch.

Jongin reakcióján megnyugodtam, mert olyan volt, amilyenre az ember számítana tőle: még csak el sem mosolyodott, hanem csak illedelmesen megköszönte, és egy pillanatra belepillantott a zacskóba, miután visszaült a helyére. Még csak ki sem vette a tartalmát.

Hah, ennyit erről, szőkeség – néztem a lányra kárörvendő mosollyal, majd ismét visszapásztáztam Kaira, aki már fel is állt a helyéről a kis fehér szatyrával.

Előre indult a sorokhoz, én pedig izgatottan vártam, vajon hol lesz az állomása. Egyre közelebb jött a mi padunkhoz, míg nem egyszer csak találkozott a tekintetünk, és a következő pillanatban már ott állt előttem, a kis szatyrot felém nyújtva.

- Boldog karácsonyt.

Egy másodpercig nem tudtam mit reagálni, annyira meglepődtem. Egy percig nem hittem benne komolyan, hogy engem fog húzni!

Gyorsan felálltam a székemről, és elvigyorodtam, majd átvettem az ajándékot.

- Oh… nagyon köszönöm, Kai-ah! – hajoltam meg határozottan, majdnem derékszögig, majd ő csak biccentett felém egyet, és vissza kezdett ballagni a helyére. Én fel sem fogtam hogy az előbb tulajdonképp becéztem őt, olyan izgatott voltam, vajon mit kaphatok tőle. Leültem a helyemre.

- Na, úgy tűnik mindketten a szobatársunkkal ajándékozunk… na mit kaptál? – Hajolt közelebb Sehun a szatyromhoz, és belelesett. Nekem tátva maradt a szám, ahogy megláttam, mit kaptam.

A csokoládé mellett egy nagyon szép, apró angyalkás kulcstartó volt a szatyrocskában. De nem akármilyen – úgy tűnt, kézzel készített. Nagy gyöngyökből volt összefűzve, az angyalka feje-teste külön egy-egy gyöngy volt. Közöttük ezüst színű szárny volt ráerősítve. Nagyon nagyon tetszett nekem.

Egy pillanatra még hátra néztem Kaira, aki ekkor már tovább olvasta a könyvét a padjánál. Az angyalkát tovább nézegettem, és közben azt gondoltam, hogy egészen biztos, hogy nagyon fogok rá vigyázni.

Úgy éreztem, hogy cserébe ő is vigyázni fog rám.