9. rész: Tavasz

A másnapot teljesen végigaludtam. Reggel fel sem keltem arra, hogy Kai elment – pedig mindig siet, nem finomkodik a dolgai összeszedésével. Tíz perc alatt képes volt összekészülni. Úgy tűnt, most kivételesen figyelt arra, hogy ne ébresszen fel.

Délelőtt keltem fel, valamikor tizenegy órakor, csurom vizesen. Az injekció megtette a hatását – gondoltam magamban, és rendkívül unkomfortos érzésem lett. Azonnal a zuhany alá vetettem magam, bár még gyenge voltam, éreztem a tagjaimban.

Azon gondolkoztam, hogy tegnap Kai milyen rendes volt velem. Amilyen zárkózott, ez mind arra utal hogy valójában ő egy kedves ember. Nyilván, ha az ember beteg, akkor bárki ugyanezt tenné, de én bármit kértem tőle eddig – akár ugye a tanulásban – sosem utasított vissza, és maximálisan igyekezett segíteni.

Most még annak ellenére is, hogy megtudta, érzek valamit iránta…

A legtöbb srác messziről kerülné azt, akiről megtudja, hogy meleg, és még tetszik is neki.

A zuhanyzóból kilépve még jobban éreztem magam, így le is mentem a koli menzájára reggelizni. Betankoltam magamnak pár szendvicset, hogy kihúzzam nap végéig. Evés után egész nap az ágyban feküdtem, olvastam, amikor pedig úgy éreztem, felkeltem, és gépeztem kicsit. Őszintén szólva, még jól is jött, hogy beteg vagyok, mert rám fért a pihenés. Az utóbbi időben nagyon letört voltam a Kainak írt levelem miatt, szorongtam, és nem volt kivel megbeszélnem. Az egész bennem rekedt, és ha már nem mondhattam el senkinek, valahogy ki kellett hevernem.

Hamar el is ment a nap, este pedig meg is érkezett Kai a szokásos időpontban.

- Szia! – mosolyodtam el mikor ránéztem az ajtóban állóra, és becsuktam magam előtt a könyvet.

- Hali – bökte oda, és ledobta a táskáját. – Jobban vagy már? – kérdezte pakolászás közben.

Nagyon jól esett, hogy megkérdezte.

- Igen. Sokkal jobban… szerintem az orvos adta injekció az oka. Ma már csak hőemelkedésem volt.

- Akkor jó – fogta a cuccát. – Be akarsz menni a fürdőbe? – mutatott az ajtó felé, miközben rám nézett.

Eddig sosem kérdezte meg, hogy van e valami dolgom, de most gyanítottam, hogy a tegnapi dolog miatt fordult meg a fejében.

Megráztam a fejem.

- Nem, most mindent elintéztem előre, hogy ne kelljen várnod.

- Oké. – mondta, és be is fordult a helyiségbe.

**

Mivel az este semmi bajom nem volt, úgy gondoltam, már bemegyek a suliba. Nem akartam lemaradni, és tényleg úgy éreztem, hogy újult erővel megyek. Már hiányoztak a srácok is, és gondoltam, Sehun is már végre visszatér.

Azonban mikor a helyem felé pillantottam az osztályteremben, még mindig üres volt, pedig Sehun mindig az elsők között érkezik a suliba. Chen azonban már visszatért az útjáról.

- Nem tudsz róla semmit? A telefont nem veszi fel… - kérdeztem előtte állva aggodalmas arccal. Chen komolyan megrázta a fejét.

- Nem, sajnos nem, Luhan… a szobában van minden cucca, tehát nem mehetett el olyan messzire, vagy hosszú időre. Ha bármit tudok, akkor csörgök, jó?

- Oké – bólogattam, és földre sütöttem a tekintetemet. Aggódtam miatta, mert már lassan egy hete, hogy hiányzik, és úgy ment el, hogy nem látszott rajta semmi sem.

Az egész nap folyamán ezen gondolkoztam, míg nem Sehun alakja feltűnt az osztályterem ajtajában az utolsó előtti órán, ami matek volt. Felragyogott az arcom.

- Na végre, már azt hittem hogy… – kezdtem neki lelkesen, de elkomorodtam, mikor Sehun közelebb ért. – Minden rendben?

Sehun halványan mosolygott, de rendkívül szörnyen festett. Sápadt volt, még az eredeti bőrszínénél is világosabb tónust vett fel arca, és nem volt egyáltalán semmi egészséges színe. A szemei alatt lila karikák voltak, és még tán apró táskák is. A szája cserepes volt, ki volt száradva.

- Persze, semmi gáz, minden ok – húzódott a mosolya szélesebbre, és lassan leült mellém. Én csak fürkésztem őt, szüntelenül, és ezernyi kérdést tudtam volna rázúdítani legjobb barátomra.

- Kórházban voltál, ugye? – kérdeztem füléhez közelebb hajolva, és halkan, ne nagyon hallják mások. Nem szerette, ha a betegségéről fennhangon beszélt bárki is. Nem szerette felvállalni, hogy beteg.

- Ja, de most már jól vagyok. – mondta hadarva, és hátrébb dőlve a székében karba tette a kezeit, és úgy nézett mereven a zöld táblára. Láttam rajta, hogy ezzel lezárta a témát, és nem akar róla többet beszélni, így hagytam inkább. A lényeg, hogy most már itt van, így talán nem olyan nagy a baj…

**

Hamarosan elérkezett a tavasz, és vele együtt a „várva várt” tavaszi tábor, amely minden másodikos diákra vonatkozott. Egy vidéki kiskempinget vett ki az iskola. Egy évfolyamban három osztály volt, így ez nagyjából hatvan-nyolcvan embert jelentett, aki együtt töltik az elkövetkezendő három napot. Minden évben nagyjából ugyanazok a hagyományok voltak megtartva a táborban: első napon berendezkedés, esti vetélkedők, és túra. Másnap fürdőzés, pihenés, harmadik napon közös főzés a táborban, majd hazatérés. Ez az egész jól hangzott, de már a tábor előtt pár nappal az eszemben pulzált a legenda, amit Chen mesélt Kyungsooról és a vademberekről. Sehun hallani sem akart róla, de én valahogy úgy voltam mindennel, hogy jobb félni, mint megijedni… hát, kíváncsi leszek én erre az esti túrára.

Sehun mellett ültem a buszon, és beszélgettünk. Jongin persze egyedül hallgatta a zenét az egyik hátsó ülésen. Gondolkoztam is rajta, hogy vajon mihez fog kezdeni majd ebben a táborban, hisz ez mind arról szól, hogy egymással foglalkozzunk, és jól érezzük magunkat egymás társaságában. Vannak helyzetek, ahol egyszerűen nem lehet kikerülni azt, hogy hozzászóljunk a másikhoz, vagy kimutassuk a véleményünket, érzelmünket. Bíztam benne, hogy talán ebben a táborban történik majd valami, ami kicsit feljebb oldja őt – és nem csak azért, mert én szeretnék közelebb kerülni hozzá, hanem neki is sokkal jobb lenne.

Már kezdett egészen jó idő lenni így május elején, így mikor leszálltunk a buszról, egészen megcsapott a meleg levegő. A pulóveremet azonnal le is vetettem, és a derekamra kötöttem.

- Kirááály, háhháhá! – tárta szét mellettem a kezeit napszemüvegben Sehun, és a busz lépcsőjéről lelépve kisétált a pusztaságba,  mire én is elmosolyodtam. Akármennyire tartottam ettől a tábortól, már most úgy gondoltam, nem lesz ez olyan rossz.

**

- Mindenkit úgy osztottunk be a faházakba, ahogyan a kollégiumi szobájuk van beosztva. Néhányan három férőhelyes faházat kaptak, azokhoz hozzácsaptunk még egy embert. Le fogjuk ellenőrizni, mindenki megvan e hely szerint – magyarázta a szervező, és miután minden szükséges tájékoztatást elmondott, elkezdtünk bepakolni. Kaival kettes faházban voltunk, ráadásul egy eléggé eldugott helyen, leghátul, az erdő szélén. Ez nem volt túl előnyös, mert ez volt az a ház, amely legfélelmetesebb látványt nyújtotta számomra… tele volt mohával, és főleg, mikor kezdett esteledni, hátborzongató érzés volt az, hogy rögtön mellette volt a nyílt, sötét erdő.

Egy kis kajálás és szabad foglalkozás után elérkezett az esti túra ideje.

- Figyelem! – ordított a szervező a kihangosítójába, mire nagyjából elcsendesültünk. – Mindenki készen áll az esti túrára?

- IGEN!! – ordított a fiatalság-had.

- Rendben! Akkor most jól figyeljen mindenki. Faházanként lesznek a csapatok. Ez a játék kincskeresés lesz. Elrejtettünk az erdőben öt különböző színű tárgyat, de mindegyikből többet. Össze kell gyűjteni mind az öt színből egyet. Aki elsőként gyűjti össze, annak a csapatnak a nyereménye fél év ingyen menza az iskolában! - Ennek hallatán mindenki fellelkesült. – A fákon találhattok utalásokat arra, hogy különböző színeket merre találhattok meg. A legfőbb szabály, hogy sose, semmilyen körülmények között ne hagyjátok el egymást! Ne felejtsétek el nézni a stop jelzéseket, annál tovább ne menjetek az erdőben! Most pedig mindenki találja meg a saját csapattársát, és a dudaszó után indul a kincskeresés!

Mindenki lelkes lett, és a tömeg bolyongani kezdett, egymást keresve.

- Hát, akkor most is muszáj lesz Chennel lennem – vágott csalódott képet Sehun, mire az ugrándozó Chen meg is jelent, vállára csapva. – Heelló pajti! Megszerezzük az összeset, ugye? – vigyorgott szélesen. - Majd éneklek neked az úton indulót, hogy jobban menjen a keresés, mit szólsz? „Sehun és Chen csapata, ma elsőkééént tér haza, miénk lesz az fél éévnyi ingyen menzaa!! Salalalaa…” – zengett az egész erdő Chen éles hangjától.

Sehun szemei kikerekedtek, és tenyerét szobatársa szájára csapta.

- Na azt próbáld meg! Egy hang hagyja el a torkod és odaadlak a bennszülötteknek!

Én ekkor már alig figyeltem rájuk, mert Kait pásztáztam a tömegben. Aggódva kerestem, és tartottam tőle, hogy nem jön ki a faházból, bár elméletileg mindent ellenőriztek és kizavarták a bujdosókat.

- Mindenki kész? – mondta a bemondóba a szervező, én pedig kezdtem megijedni.

- Még nem! – kiabáltam, és egyre gyorsabban pásztáztam a tömeget. Chen és Sehun már el is tűntek, én még mindig egyedül voltam.

Aztán egyszer csak bökdösést éreztem a vállamon. Hirtelen megfordulva megnyugodva észleltem, hogy Kai volt az, unott képpel. Látszott hogy semmi kedve az egészhez.

- Azt hittem, hogy nem jössz… - vakartam zavartan a fejem hátulját.

- Kötelező…

Kicsit kényelmetlenül éreztem magam, mert még az is megfordult a fejemben, hogy nem akar velem lenni egy csapatban. Biztosan unja már a képem, és akármennyire naiv vagyok, tuti hogy rossz neki, hogy egy olyannal kell lennie, aki bele van zúgva, és pasi.

- Tudod… nem muszáj ám velem lenned. Ha gondolod… cserélhetünk valaki mással.

- Nem kell, jó ez így. – vonta meg a vállát Kai, majd azonnal meg is szólalt a dudaszó, mire mindenki körülöttünk rohanni kezdett az erdő sűrűjébe.