10. rész: Túra 1

- Te nem akarsz ingyen menzát? – fordultam Kai felé, mikor már vagy tíz perce csak komótosan róttuk teljesen céltalanul az erdőt, miközben a többi diák eszeveszetten igyekezett keresni. Szobatársamon azonban semmiféle erőfeszítés nem látszott.

Kai megvonta a vállát.

- Szerintem nem éri meg, úgyis mindenki gyorsabb, mint mi. – mondta, és rugdosott egy követ lábaival maga előtt.

- Hahó, nem egyedül vagy ám egy csapatban – integettem felé, és magamra mutattam. – Én is itt vagyok, és én szeretném megnyerni az ingyen menzát! Nélküled viszont nem fog menni, hisz egyedül nem nyerhetek.

Kai sóhajtott egyet, és elrúgta a követ messzire.

- Akkor keressünk. – emelte fel a fejét, és nézelődni kezdett a fák között.

Én még mindig őt néztem, és láttam rajta, hogy az egészhez semmi kedve.

- Nem élvezed az ittlétet, ugye? – kérdeztem tőle, miközben én is fésülgetni kezdtem a körülöttünk lévő terep növényzetét.

Újból megvonta a vállát, miközben tovább keresgélt.

- Elvagyok.

- Tudod, észrevettem, hogy a suliban sem szoktál nagyon beszélgetni senkivel, legalábbis az osztályból. De… ha egy kicsit nyitottabb lennél, tudod, akkor talán… te is sokkal jobban éreznéd magad. Ez a tábor épp erről szól, és ha nem próbálod meg élvezni… akkor nem is fogod.

Tudtam, hogy egy érzékeny témát pedzegettem, így kicsit féltem tőle, hogy fogja érinteni ez a dolog, amiről talán még senkivel sem beszélt. De ez a hely, ez az egész szituáció számomra már kibuktatta ezt. Egyszer el kellett hogy jöjjön az a pillanat, amikor erről szó lesz.

- Oh! Azt hiszem találtam egy pirosat – sietett oda az egyik közeli bokorhoz, és kihúzott egy kis piros zászlót az ágyak közül. – Egy megvan. – mutatta fel nekem, majd odajött hozzám, és a kezembe nyomta.

Eddig úgy tűnt, mint aki meg sem hallotta azt, amit az előbb mondtam neki, de mikor a tenyerembe téve a zászlót egy pillanatra a szemembe nézett, pontosan tudtam, hogy felfogta, és tudta, hogy igazam van. Azonban nem szólt hozzá semmit - nem mintha vártam volna, mert teljesen tisztában voltam vele, hogy nem fog.

Pár percnyi keresgélés után a távolból énekhangot kezdtünk hallani, amire mindketten megálltunk, és füleltünk. Én már két másodperc múlva tudtam, hogy ki az énekhang forrása, és hamarosan egy másik, civakodó zsörtölődés is társult hozzá.

- „Sehun és Chen csapata, ma nyertesként tér hazaaa~!!”

- Hallgass már el, vagy belöklek a csalánosba!!

Felismerésemben elvigyorodtam.

- Ez meg mi? – fordult felém Kai.

- Csak a két hülye, Sehun meg Chen, a barátaim – mondtam, majd hamarosan fel is tűnt az alakjuk az egyik fa mögül.

- Valamivel el kell riasztani a vadembereket, Sehunnie!! – magyarázta fennhangon Chen, majd mikor meglátott bennünket, elvigyorodott. – Áh hellóó srácok! Na mi a pálya, ki kajál ingyen fél évig? Hát bizony hogy mi! Mert: „Sehun és Chen csapata…”

- Na, ne cseveréssz, nyomás, keressünk tovább!! – lökte meg szobatársát Sehun, és egy pillanatra még rám nézett, forgatott egyet a szemein, majd szenvedő arccal azt tátogta: „én ezt nem bírom”. Ezután még rám mosolygott egyet, majd lassan el is távolodtak tőlünk.

- Vademberek? – mondta motyogva magában Kai, miközben felvonta egyik szemöldökét. Már épp kezdtem volna neki ecsetelni Kyungsoo legendáját, de gondolataimba beleszólt az, amikor az egyik gombán megláttam egy kék festékfoltot.

- Ott! – futottam oda, és megvizsgáltam közelebbről az ottani avart. – Azt mondták, figyeljük a jelzéseket, így könnyebb lesz a megtalálás. Ez is egy jelzés! Erre menjünk, itt lesz valahol egy kék!

Miközben lehajolva pásztáztam az avart, Kai odajött hozzám, és betársult a keresésbe. Hamarosan az egyik szikla gyanússá vált számomra, ráadásul nem messze mellette az egyik levélen is ugyanolyan kék festékfolt volt.

- Ez alatt lesz! – mentem oda a kőhöz, és megemeltem. – Te látsz alatta valamit? – kérdeztem küszködve a nehéz súlytól.

- Bingó – guggolt le Kai, és egy kék tollat húzott elő a szikla alól. – Kettő. – tette zsebre a tollat.

- Basszus, nagyon jól vagyunk! – vigyorodtam el. – Figyeljük az avart! Ott vannak a jelek, amiről rá lehet jönni hogy hol vannak a tárgyak.  Úgy haladjuk, hogy a talajra tapad a szemünk, így gyorsan észrevehetjük a színeket.

Kaival fejünket lehajtva haladtunk végig az erdőben, és hamarosan találtunk egy újabb tárgyat, ami egy sárga kulcstartó volt, az egyik fának az egészen magasan lévő ágán lógott.

- Azt meg hogy fogjuk mi onnan leszedni? – vakartam a tarkómat, szememet a kulcstartóra tapasztva. – Fel kéne mászni. – mentem oda a fa tövéhez, és rögtön próbálkozni is kezdtem.

- Ne másszak inkább én? – kérdezte Kai, figyelve engem.

- Nem kell, menni fog ez, mint a karikacsapás – mondtam, és óvatosan, koncentrálva próbáltam lépdelni az ágyakra. Azonban már kezdett szinte teljesen besötétedni, így nem lehetett már látni sem rendesen, és amikor a kezemmel próbáltam kapaszkodni az egyik ágba, nem vettem észre, hogy mennyire száraz és gyenge, így azonnal letörött. Nem estem le, viszont a kiálló fadarab jócskán végigszántotta az alkaromat.

- Auhh..! – nyögtem fel, majd a fa rázkódásától a kulcstartó le is esett a földre, így tulajdonképpen felesleges is volt felmásznom. Óvatosan leléptem egykét ággal lejjebb, majd leugrottam. Kai ekkor már felszedte az avarból a kulcstartót.

- Három – tette zsebre – nem is kellett volna felmásznod.

- Jah… - mondtam, miközben a kezemet vizsgálgattam a pulcsim ujját könyékig feltűrve. – Mondd, nincs elemlámpád?
- De van – vett elő egy apró világító lámpácskát, és felkapcsolta. – Megsérültél?

- Ja, de nem vészes. Rávilágítanál, kérlek? – kérdeztem, és Kai a karomra irányította a fényt, ami megvilágította a vagy tíz centis vágást, ami vöröslött a vértől.

- Nem kellene ezt bekötni?

- Nem, menjünk tovább, mert kifutunk az időből! – tűrtem gyorsan le a pulcsimat, és szemeimet újra az avarra tapasztottam, újabb jelek után kutatva.

- Hát jó – vonta meg a vállát Kai, és a lámpával a földre világítva utánam jött.

Nagyon belemerültünk a színes foltok keresésébe, de tíz percnyi nyomtalan keresés után már kezdett gyanússá válni a dolog.

- Te, én itt nem látok már egy ideje egy milliméternyi festéket sem… szerintem rossz felé keresünk. – egyenesedett fel Kai, és egy fájdalmas nyögés kíséretében én is – a hajolástól jól megfájdult a derekam.

- De ez hogy lehet? Annyi nyom volt itt még az előbb…

Körbenéztem az erdőben. Már teljesen elnyelte a sötétség, a közelünkben lévő fákon túl már alig láttunk. A keresésből kizökkenve azt is észrevettem, hogy a kezemen lévő seb már nagyon csíp.

- Te láttál valahol jelzést, hogy vége a kereső szakasznak? – forgolódott a lámpácskával Kai, a fák törzsére világítva.

- Nem, nem láttam… az avart figyeltem.

Kezdett enyhe félelem eluralkodni rajtam, hogy talán kimentünk a megengedett szakaszról.

De hát nem volt még jelzés…!

Vagy… mégis?

Az egész erdőn eluralkodott a teljes csend. Csak a tücskök halk ciripelését lehetett hallani, ezen kívül síri csend volt mindenütt. Azt sem tudtuk, mennyi az idő, mert egyikőnk sem hozott magával telefont, vagy órát, nehogy baja essen.

Hogy lehetünk ennyire hülyék?!

Kai elbandukolt egy olyan tíz méteres közben, megnézve a fákat és a környéket, hátha lát rajtuk valami jelzést. Reménnyel telve néztem az arcát, miközben jött visszafelé, de ő csak csóválta a fejét.

- Hát én itt nem látok semmit. Van egy olyan sejtésem, hogy mi jócskán túlmehettünk.

Kezdett eluralkodni rajtam a pánik érzet. Körbenéztem magunk körül, és hirtelen azt sem tudtam, egyáltalán merről jöttünk. Mindenütt csak ugyanazt láttam: fát, és sötétséget. Egyik fele sem mertem volna elindulni, egyszerűen úgy éreztem, itt ragadtam.

- El… eltévedtünk – suttogtam remegő hangon.

- Nyugi, kitalálunk – mondta Kai, de éreztem az ő hangjában is a bizonytalanságot. – Szerintem… erről jöttünk. Induljunk el erre. – mutatott egy irányba, és arrafelé kezdett sétálni.

- Biztos vagy te ebben?! – kérdeztem, miközben én egyhelyben maradtam.

- Még mindig jobb, ha elindulunk arra, mintha egy helyben maradtunk nem? Na gyere – biccentett egyet a fejével, én pedig hezitálva elindultam felé. Már nem tudtam józan ésszel gondolkozni, csak visszhangzott a fejemben újra és újra…

Eltévedtünk… eltévedtünk.