8. rész: Beteg szívvel

Persze másnap nem kérdeztem meg tőle, hogy mi volt a baja. Egyrészt, hozzászólni is alig mertem a levél óta, másrészt pedig szinte száz százalékig biztos voltam benne, hogy nem válaszolna a kérdésre. Csak találgatni tudtam magamban, hogy vajon mi lehet – de természetesen semmi nem jutott az eszembe. Olyasmik jártak a fejemben, hogy talán történt valami a családjában, esetleg a tánccal kapcsolatosan, ami megrázta őt. Ahogy visszagondoltam a képre, amint a háta a takaró alól kibújva csak rázkódik, és csendesen szipog, meghasadt a szívem. Nagyon szerettem volna rajta segíteni, de tudtam, hogy már rég elbaltáztam a dolgot. Én lennék az utolsó, akit közel enged magához.

Az elkövetkezendő pár napban ezen gondolkoztam, és figyeltem őt, de azon kívül az éjjelen kívül mindig ugyanolyan volt, mint szokott. Nagyon nem éreztem jól magam ezekben a napokban… Sehun se volt suliban, mert megbetegedett, Chen pedig elutazott. Tök egyedül voltam, és még Kaihoz sem mertem odamenni a történtek után.  A többi osztálytársammal egyáltalán nem voltam olyan jóba. Ebédnél persze odaültem a nagy közös asztalhoz, de akkor sem szóltam senkihez egy szót sem.

Egyszerűen rám telepedett valami rossz köd ezekben a napokban. Egyedül éreztem magam, és rettenetesen unatkoztam.

Egyik este nem voltam valami fényesen. Rettenetesen fájni kezdett este a fejem. Általában ha nincs tanulnivaló, esténként olvasni szoktam, de most egyszerűen semmire sem tudtam koncentrálni.

Mindennemű lámpafény zavart: ha a kislámpát hagytam égve, fájt a szemem, ha a nagyot, idegesített a világosság. Ha sötét volt, akkor csak feküdtem az ágyamban, mint egy hal, és szenvedtem.

Lementem, és kértem a kollégiumi orvostól fájdalomcsillapítót, de egész egyszerűen nem akart az sem hatni. Azt hittem hogy megőrülök, ráadásul nem csak a fejem fájt, hanem az egész közérzetem egyre rosszabbá vált. Úgy éreztem, lassan kikívánkozik belőlem az esti vacsorám is.

Nem volt senki sem, akinek szólhattam volna, na meg eleve nem akartam senkit sem zavarni ezzel, így inkább úgy gondoltam, ledőlök, és megpróbálok valahogyan elaludni.

Ez sikerült is, bár beletelt egy jó fél órába mire elszenderedtem, és nem is aludtam valami jól. Mikor Kai megérkezett, fel is keltem rá. Hangosan nyitotta ki az ajtót, biztosan nem számított rá hogy alszom, mert mindig fent szoktam még lenni, amikor hazatér a szobába.

Pislogtam párat, és felültem az ágyban, mire ő rám nézett.

- Oh… bocs, nem akartalak felébreszteni. – mondta, majd becsukta maga után az ajtót.

- Semmi baj… - mondtam rekedtes hangon, majd megdörzsöltem a szemeimet. Forróak voltak, és azt is észrevettem, hogy az arcom, hajam nedves a verejtéktől. Mintha izzadtam volna, amíg aludtam.

Ki kellett mennem a mosdóba, és rettenetesen szomjasnak is éreztem magamat, így felkeltem az ágyból, hogy elinduljak kifelé, azonban mikor felálltam, nagyon megszédültem. Vissza is ültem egy pillanatra az ágyra, hogy alább hagyjon a világ forgása.

Hú az anyját… holnap lehet hogy nem megyek be az órákra. – gondoltam, miközben fogtam a fejemet.

Kaira néztem, aki csak pakolászott, mint mindig, és a zuhanyzós dolgait vette elő. Már fordult is volna a fürdő felé, mikor gyorsan felálltam az ágyról, hogy megállítsam.

- Figyelj, nem tudnál egy kicsit várni, amíg én gyorsan… - léptem felé miközben magyaráztam neki erőtlen hangon, de hirtelen az előbbinél is gyorsabban forogni kezdett a világ, és el is homályosodott. Éreztem, hogy nem tudok megállni a saját lábamon, és közeledik a föld, de valaki megfog.

- Hé, hé, jól vagy? – kérdezte meglepetten Kai, miközben tartott. Szavai visszhangoztak a fülemben, arcom felett pedig az övé rajzolódott ki, hol élesebben, hol pedig csak foltokként. – Feküdj le – mondta, és az ágyamhoz vezetett, majd a hátamat ráfektette. – Hozok neked vizet – mondta, és beszaladt a fürdőbe. Összeráncolt szemöldökkel emeltem fel remegve fejemet, és figyeltem, amint a narancssárga fogmosó pohárban hozza számomra a vizet.

De… nem kell segíteni…

- Tessék, ezt idd meg. – emelte a számhoz a poharat, én pedig remegő kézzel fogtam meg azt, rátéve a kezemet az övére. Enyhén feljebb ültem, és megpróbáltam belekortyolni a vízbe. Mikor Kai megbizonyosodott róla hogy fogom a poharat, lassan elengedte.

- Beteg vagy? – kérdezte tőlem, az ágy mellett állva.

- Nem… – köhintettem egyet, mert egy picit félrenyeltem a vizet – nem tudom, én csak… nagyon rosszul voltam az este… nem tudom mi van velem – mondtam, majd tovább ittam. Lassan leraktam magam mellé a poharat az asztalra.

- Nem vagy lázas?

- Hát… lehet hogy az vagyok. – fogtam a fejemet, és a szememet félig meddig lecsuktam. Tényleg forró volt mindenem, és újra beindult a fejfájásom is. A szemem könnyezni kezdett, de nem a sírástól. Megdörzsöltem őket, és nagyot sóhajtottam. Bár melegem volt, mégis hirtelen elkezdett kirázni a hideg, és egész testemben megremegtem.

- Nem akarsz lemenni az ügyeletes orvoshoz? Nem nézel ki túl fényesen…

- Hhát… nnem, nem tudom, lehet hogy lemegyek – mondtam vacogva, és lassan felültem az ágyon, de mivel megint szédültem, visszahuppantam a párnára.

- Szerintem inkább lemegyek, és szólok, hogy jöjjenek fel – mondta, majd el is indult az ajtó felé.

- De nem kell, nyugod- - szóltam utána, de ő már ki is fordult az ajtón. - …nyugodtan maradj. – fejeztem be a mondatomat, és pilláimat fáradtan lecsuktam.

Tényleg biztos voltam benne, hogy lázas vagyok, keményen. Nem is tudom, mikor éreztem utoljára magam ennyire betegnek.

Nem kellene hogy segítsen… miért törődik egyáltalán velem?

Rosszul éreztem magam amiatt, hogy azután a hülye levél után még ezt a gondot is okozom Kainak. Folyton azon voltam, hogy láthatatlan legyek a számára, erre tessék. Azt gondoltam hogy azt hiszi, direkt csinálom, hogy figyeljen rám. Nem akartam hogy ezt higgye, ezért tényleg küzdöttem, hogy a lehető legkevesebb bajom látsszon. Bár tény és való, hogy egyedül nem tudtam volna most lemenni.

Pár perc múlva meg is érkezett az orvos. Jól sejtettük a dolgot – majdhogynem negyven fokos lázam volt, és megállapította, hogy influenzás lettem. Mivel már semmilyen lázcsillapító nem garantálta volna a hatást, ezért injekciót adott nekem, ami egészen biztosan leviszi majd az éjszaka folyamán.

- Az éjszaka azért nézz rá még egyszer, légy szíves, hogy minden rendben van-e vele. – mondta az orvos Kainak, aki bólogatott.

- Jól leszek – vágtam rá azonnal.

Az orvos elment, én pedig bent is maradtam az ágyban. Kai elment fürdeni, amit én ugyebár meghiúsítottam neki az előbb. Én nem tudtam aludni, mert folyton vacogtam.

- Ha valami kell, szólj – mondta Kai, és ő is lefeküdt az ágyába. Még olvasott a kislámpájánál.

- Köszönöm. – motyogtam neki az ágyból, és nagyot sóhajtottam. A leheletem még mindig forró volt, de alább hagyott a vacogás, ami egy jó jel volt. Hamarosan éreztem, hogy elnyom az álom.

Az éjjel félálomban még felkeltem arra, hogy Kai az ágyam mellett áll, és néz engem, majd visszaballag a sajátjához, és végül leoltja kislámpáját, így a szobát elönti a szokásos, teljes sötétség.