4. rész: A téli műsoros est

 

Persze a dolgozat után minden ugyanolyan volt. Kai esténként esett be, aludt, reggel pedig már korán elment a suliba. Reméltem, hogy talán kicsit közvetlenebbé válik velem, de sajnos tévedtem…

Egyik nap Sehun és Chen is hiányzott az iskolából. Sehun az orvosához ment, Chen pedig most tartotta a főpróbát a musicaljére amit a holnapi, szokásos téli műsoros esten fog majd előadni. Ebédnél így nem igazán volt ki mellé ülnöm.

A tálcámat fogva az ebédlőben körülnéztem egy üres asztal gyanánt, aztán megpillantottam Kait, aki mint mindig, ugyanannál az asztalnál ült, az ablak mellett, természetesen egyedül. Már neki is látott az ételének.

Máskor mindig egyedül ülök le ha épp nincs itt egyik se a két pajtásam közül, vagy esetleg hozzácsapódok a nagy osztályasztalhoz ahol az osztály nagy része ebédelt. Azonban most azt gondoltam, tehetnék egy próbát. Hiszen most már szobatársak vagyunk – miért ne ülhetnék épp oda hozzá?

Félénken megindultam felé, és lassan megközelítettem. Láttam rajta, hogy nagyon bele van feledkezve a ramenje szürcsölésébe, és egy percig sem számít arra, hogy bárki is le akar ülni vele szemben. Lassú léptekkel egyre közelebb értem hozzá, mire végre megköszörültem a torkomat.

- Khm… öm, nem gond ha… ha ide ülök?

A szemöldöke felszaladt a szürcsölés közben, és tésztával a szájában felsandított rám. Ezután elharapta a tésztát, felegyenesedett miközben megrágta, majd lenyelte.

- Felőlem gyere – vonta meg a vállát, majd beleivott a pohár vizébe.

Félénken leraktam a tálcámat vele szemben, és leültem a székre. Próbáltam kisilabizálni, vajon most mit gondolhat. Tulajdonképp nem vettem ki a tekintetéből hogy „na ez a hülye most idejött” vagy „húzz innen” , ami némileg megnyugtató volt – de azt se láttam rajta hogy örült volna. Leginkább nem láttam rajta SEMMIT.

Örültem hogy ott ülhettem vele szemben, azonban sikerült ezzel elintéznem egy feszélyezett ebédet magamnak. Nagyon kényelmetlenül éreztem magam, de egyben boldog is voltam, hogy ismét közelebb lehetek hozzá.

Én is nekikezdtem az ételem elfogyasztásának, azonban most figyeltem rá, hogy emberi módon tegyem azt – mivel mikor a srácokkal együtt eszünk, hajlamosak vagyunk áttérni disznó üzemre, teli szájjal röhögünk egymásnak, és hasonlók. Sehun még meg is szokta Chent dobálni a kajájával.

Ezzel szemben most szolidan szürcsölgettem a kis levesemet, és azon törtem a fejemet, hogyan tegyem ezt az egyre kínosabbá váló csendet kevésbé azzá.

Úgy tesz, mintha itt se lennék…

- Um.. mondd, Kai, te az iskolai tánccsapat tagja vagy, ugye?

Kai elemelte a szájától s leveses tálat, melyből épp a legutolsó cseppet kortyolta ki.

- Aha – bólogatott, és áttért a második fogásának megevésére.

Miért vagy ilyen szűkszavú? – gondoltam magamban míg ránéztem, és enyhén legörbült a szám.

A matekozásunk óta még inkább bebizonyosodott számomra, hogy nem olyan bezárkózott ő, mint látszik. Biztos voltam benne, hogy ő egy kedves srác. Hiszen ha bunkó volna, nem segített volna nekem.

- És ti is felléptek majd holnap a műsoros esten, ugye? – folytattam az érdeklődést.

- Igen.

- Biztosan nagyon jó lesz – mosolyodtam el. – És csak egy számmal léptek fel, vagy többel?

- Többel.

- Hánnyal?

- Kettővel.

Aprókat bólogattam, majd sóhajtottam egyet szinte hallhatatlanul. Kezdtem úgy érezni magam, mint egy riporter…

Ha még többet kérdezek, az már tényleg állati idegesítő lesz…

Inkább úgy döntöttem, befogom a szám, és folytattam a saját ételemet. Nem úgy tűnt, mint aki annyira beszélgetős kedvében volt. Kai már az utolsó falatjainál járt, nagyon gyorsan evett, velem ellentétben, aki még mindig a levesnél járt.

Miután megevett mindent, szobatársam felállt a helyéről, és megfogta a tálcáját.

- Este találkozunk, szia – köszönt el halkan, majd el is slisszolt a tálcájával együtt, meg sem várva az én mosollyal kísért intésem neki.

Ismét sóhajtottam egyet, de ezt most hangosan. Valahogy leeresztettem, és számat elégedetlenül elhúzva kissé megcsóváltam a fejem.

Ennek a hallgatagságnak valami a hátterében áll, és én igenis, fel fogom törni ezt a páncélt!

**

Persze másnap már itt volt mindkét lüke, és zsibbasztották az agyamat a veszekedésükkel. Chen tegnap este a mai műsoros estre való tekintettel még többet énekelt mint szokott, amit Sehun annyira nagyon nem kultivált. Ahogy reggel találkoztunk a folyosón és elindultunk a terem felé, folyamatosan azt kellett hallgatnom, hogy ő képtelen volt aludni emiatt. (Ami azt illeti, tényleg fáradtnak tűnt az arca…)

- Ez, ez itt egész ÉJJEL kornyikált, és nem viccelek!! – bökött Sehun Chen vállába, aki fájdalmas arccal reagált, és megsimogatta egyik kezével Sehun mutatóujjának helyét.

- Aú!! Hidd el, te is gyakoroltál volna ha ilyen nagy szabású produkciót kellene nyújtanod ma este, mint amit mi fogunk Jessicával!

A név hallatán Sehunnak kimeredtek a szemei, és megtorpant a folyosón.

- Kivel? – kérdezte komoly arccal Chen felé fordulva.

- Jessicával, ő lesz Júlia a musicalünkben. Miért, talán valami gond van ezzel? – kérdezte értetlenül Chen, én pedig Sehun arcát figyelve ajkamba harapva vigyorogtam. Én már tudtam hogy miért lett hirtelen ilyen az én kedves legjobb barátom – bizony, ez a lány volt az, aki neki már azóta tetszett az osztályból, amióta meglátta őt első nap az osztályteremben.

- Ezt nekem miért nem mondtad eddig?! – közelített hirtelen Chenhez, és megfogta a vállait.

- Hé, haver, veled meg mi történt? – vigyorodott el – Mi ez a nagy hangulat változás?

- Khm… ő az a lány, akibe fülig szerelmes az osztályból. – súgtam oda Chen fülébe, de nem feltétlen ügyeltem arra hogy Sehun ne hallja.

- Nem, nem azért! – vörösödött el Sehun, és rám nézett. – Ezt meg te honnan veszed?!

Én csak vigyorogtam, Chen pedig átkarolta Sehun vállát, és szélesen mosolygott rá.

- Csak nem akarod, hogy szóljak valamit az érdekedben? – hajolt oda hozzá közel, Sehun pedig egyre vörösebb és vörösebb lett.

– Én? Dehogy! Én nem… - szemével ide-oda cikázva vizslatta zavarában az iskola folyosójának szürke kövezetét.

- Nee aggódj barátom, Chen megoldja! – rázta meg Sehun testét Chen, és bíztatóan vigyorgott rá. – De! – mutatott fel az egyik mutatóujjával – Csak a musical után. Nem hagyhatom, hogy az érzelmek felkavarása befolyásolja a produkciónkat!

- Amúgy, szerintem el fogunk késni – néztem az órámat – szedjük a lábunkat!

**

Az este hamar eljött. Már nagyon vártam a műsoros estet, mert az előző évi is káprázatos volt. Azonban volt egy dolog, amit rettenetesen sajnáltam azon a napon – hogy késtem róla, mivel pont lemaradtam a tánccsapat produkciójáról, így természetesen Kai táncolásának megcsodálásáról is. A tánccsapat csak az iskolán kívül lépett mindig fel, az iskolán belül ez volt az egyetlen alkalom, amikor megmutatták magukat. Ezért rendkívül izgatottan vártam a mai este eljövetelét, mert nagyon kíváncsi voltam rá, hogyan táncol. Biztos voltam benne, hogy fantasztikus lesz.

- Minek ülünk ennyire előre? Így nem fogok tudni aludni – nyavalygott mellettem Sehun, de most nem érdekelt, nem engedtem. A lehető legjobb helyről akartam megnézni a táncosokat, így helyet is foglaltam az iskola barátságos hangulatú hangversenytermének ülőhelyei között középen, a harmadik sorban.

Az est műsorát egy lapon megkaptuk, így el is olvastam. Elsőként most a zenészek lépnek fel - egy zongora szólóprodukció nyit, majd valaki hegedül, aztán jön egy fúvós együttes, és Chenék zárják a zenészek részét. Ezután jöttek a táncosok, először a lányok két produkcióval, majd a férfi csapat egyik száma, és egy szóló produkció zárta az estét.

Kai azt mondta, nekik két számuk lesz, így meglepődtem, mert a férfi csapatból csak egyet láttam.

Ezek szerint a szóló produkció is az övék..?

Közelebb hajoltam a kezemben lévő kis szórólapra, és kikerekedett a szemem.

Ő LESZ A SZÓLÓ TÁNCOS!

Úr Isten… már alig várom!!

Nagyon izgatott lettem, és szinte alig bírtam ki, hogy elkezdődjön. Sehun mellettem laposakat pislogott, majd hamarosan szinte teljesen tele lett a terem, és elsötétültek a fények.

Ez az!!

Azt kívántam, bárcsak túl lehetne ugrani a zenészek részét, mivel leginkább csak a tánc érdekelt Kai miatt. Bár, azért Chenék produkciójára is kíváncsi voltam, hiszen mégis csak a haverom.

- Most jön Jessica – böktem a könyökömmel oldalba a szunyókáló Sehunt, aki már a zongora produkció közepénél mély álomba szenderült.

- Ha? Hol? – ült feljebb a székén, és megigazította a pulóverét, majd láttam, hogy felcsillan a szeme, amint meglátja az ő kis Júliáját a színpadon.

Chenék nagyon jó kis produkciót adtak elő, látszott hogy Chen teljességgel beleéli magát a Rómeó szerepbe, mint mindig mindenbe. Sehuntól féltékeny pillantásokat lehetett csak elcsípni, bármikor került interakcióba Rómeó Júliával, amiken jót kuncogtam, és próbáltam nyugtatni, hogy „ez csak színdarab”.

- És most következzen iskolánk tánccsapatának produkciói – mondta a bemondó hölgy, és egyre izgatottabb lettem. – Elsőként…

Persze a lányok voltak az elsők, akik engem szinte egyáltalán nem érdekeltek, bármennyire is voltak ügyesek és szépek – férfi létemre ez igazán szánalmasnak hathat, de kit is érdekel.

Sehun a lányokat még végignézte, de mikor mondták hogy a férfiak jönnek, ismét lehunyta a szemét és lejjebb csúszott a székében.

Nem baj, legalább nem fogja látni, mennyire áhítattal figyelem Kait…

A fiúk beálltak a helyükre, és a szemem szüntelen pásztázta az egyforma ruhákba öltözött srácokat, hogy melyikük Kai.

… Hol van?

Nem találtam. Már el is kezdődött a produkció, háromszor átpásztáztam a sorokat, de nem volt sehol.

Hát persze! Ő szólózik, biztosan más ruhában kell lennie, és ezért ebben nem szerepel.

Bár a gyomrom már fel-le emelkedett az izgalomtól, hogy ezután Ő jön, nem tudtam figyelmen kívül hagyni, hogy egyszerűen fantasztikusan látványos volt a fiúk táncelőadása. A lányokkal ellentétben sokkal erőteljesebb volt, sokkal profibbnak tűnt. A végén erősen tapsoltam számukra.

Kivonulásuk után a szívem egyre gyorsabban kezdett el verni, majdnem rosszul lettem, annyira vártam már. Kai hamarosan bevonult a színpadra, tekintetével a padlót vizslatva, majd a középen megállt. Mély lélegzeteket vett, egészen addig, míg el nem kezdődött a zene.

Az első ütemre azonnal felszegte a fejét, és most… most láttam végre szín tiszta, elragadó, elbűvölő érzelmet a szemeiben. Megigéző pillantása volt, teljesen elvarázsolt, szinte égetett a tekintete. Egyetlen szemrebbenés nélkül figyeltem ahogyan Kai akár csak egy magától vezérelt robot, tökéletesen mozgatja minden tagját. A teste olyan volt, akár csak egy ruganyos anyag, amely bárhogyan képes volt formálódni. Minden porcikája kincset érőnek tűnt, és szinte én átéreztem legbelülről minden érzelmet, amelyet ki akartak a mozdulatai fejezni. Faltam a tekintetemmel őt, mindent kizártam, és már tényleg csak Ő létezett a számomra. Szinte megállt az idő. Akár csak egy lassított felvételt, úgy éltem át minden pillanatát a produkciójának, és mikor a legvégén megállt, csak akkor pislogtam egyet, és fellélegeztem.

Olyan erőteljesen tapsoltam, ahogyan csak tudtam, és teli szájjal vigyorogtam. Mikor eltűnt a színfalak mögött, még mindig a varázsa alatt álltam.

Azt hiszem, mégszerelmesebb lettem mint eddig.