7. rész: Álmatlan éjszakák

„Kai-ssi… először is, kérlek ne haragudj hogy megírtam neked ezt a levelet. Talán még magam sem tudom mit csinálok, de úgy érzem, egyszerűen nem bírom tovább bent tartani, és most, hogy megismerkedtünk és szobatársak lettünk, végre van lehetőségem hogy elmondjam ezt neked. Remélem nem érzed majd túl tolakodónak, de… már régebb óta tudom magamról, hogy én… érzek irántad valamit. Ez nagyon furcsán hangzik, igaz? De ez az igazság.

Sajnálom, ha felzaklattalak ezzel, de úgy érzem megérdemled, hogy tudjad ezt.

Ha gondolod… cserélhetsz szobát valakivel. Mindent teljesen megértek tőled. És... kérlek ne haragudj.

Luhan”

Bent aludtam a fiú vécében, abban a kabinban, amit nem lehet használni. Így szerencsére azok sem vettek észre, akik reggel bejöttek.

Mindenem fájt, a nyakam, a hátam, rettenetesen éreztem magam, de mégsem ez volt az első dolog, ami az eszembe jutott, amikor felkeltem. Azonnal az a kis levél ugrott be a fejembe, ami miatt idegesen zokogtam itt bent hajnalig, és most már teljes mértékben bánom, hogy megírtam.

Nagy nehezen feltápászkodtam, és kijöttem a vécéből. Épp Chen mosott kezet az egyik mosdókagylónál.

- Ah, Luhan! – nézett rám derűsen, frissen a tükörbe. A haja teljesen tökéletesen belőve, és a szokásos, ragyogó Chen-mosoly sem maradhatott el. Azonban ez csak egy pillanatig volt az arcán, mert mikor meglátta közelebbről a fejemet, elkomorodott, és aggodalmasan felvonta a szemöldökét.

- Hé, haver, minden rendben? Kissé megviseltnek tűnsz – mondta, majd elzárta a csapot. – Amúgy, tudtad hogy az a vécé rossz? Nem lehet lehúzni.

- Ja, öhm.. igen, csak tévedésből mentem be oda – mondtam rekedtes hangon, és eközben az járt a fejemben, mekkora egy hülye kifogást találtam ki.

- Oh… értem – mondta Chen kéztörlés közben immár újabb, de halványabb mosollyal arcán, de látszott, hogy nem hiszi el hogy ez a teljes igazság. Azonban nem akarta pedzegetni hála az égnek, mert csak annyit mondott nekem a vállam veregetve: - Hajrá, bajnok! Órán találkozunk. – szélesedett el mosolya, és kiment a fürdőből.

A tükörben vizsgálva arcomat nos, szörnyű volt a látvány, de nem lepett meg. Hideg vízzel arcot mostam, orcám két felét megpaskoltam, és próbáltam magam kihúzni. Nem szabad, hogy bárki is elkezdjen kérdezősködni, hogy bajom van-e. Szörnyű vagyok hazudásban.

A gyomrom liftezett, mikor lenyomtam a szobánk kilincsét, de nem azért mert Jongin ott lehet, mert teljesen biztos voltam benne hogy ő már elment. Arra voltam kíváncsi, hogy volt-e bármiféle visszaigazolás a részéről… fogalmam sem volt, mit szólhatott, vagy hogy egyáltalán elolvasta-e a levelet. Mindenesetre nem sugalltak a megérzéseim pozitív dolgokat.

Az ő íróasztaláról hiányzott a papír, azonban az enyémen volt egy. Először azt hittem, hogy az én levelemet rakta át oda, de mikor közelebb mentem, hatalmasat dobbant a szívem.

Ez egy újabb papír… tőle. Össze volt hajtva… így nem látszott, mi áll rajta, csak hogy írás van a másik oldalon.

Remegő kezekkel fogtam meg a papírt, gyenge ujjaim közül majdnem le is ejtettem. Kinyitottam.

"Sajnálom, de csalódást kell hogy okozzak, mert nem tudom viszonozni az érzelmeidet. Én nem vagyok meleg." – Kai

Tudtam.

Elcsesztem mindent, amit eddig egyáltalán felépítettem. Bár nem voltunk még mindig baráti viszonyban, de Kaival nap mint nap kommunikáltam, néha egészen hosszú beszélgetések is előfordultak közöttünk, míg nem úgy éreztem, hogy talán már nincs kedve beszélni.

A levelet visszatettem az asztalra, és hatalmasat sóhajtottam. A levegő amit beszívtam, úgy éreztem, hatalmas rossz érzésként bent marad a mellkasomban, és képtelen vagyok eltüntetni azt.

Ügyes vagy Luhan. Nagyon ügyes.

Nem voltam csalódott, hisz szinte tényleg teljesen biztos voltam benne hogy ez lesz az eredmény. Épp ezért, fogalmam se volt arról, hogy is gondolhattam azt tegnap éjjel, hogy ezt megírom neki.

A remény… az optimizmus felülkerekedett rajtam. Az érzés pedig egész egyszerűen kikívánkozott belőlem. Most, hogy kiadtam magamból, el is tűnt… de a helyére egy hatalmas szürke gomolyag telepedett.

Inkább maradt volna bennem minden.

**

Hihetetlen koncentráció kellett ahhoz, hogy meg tudjak maradni az iskolában. Jongin jelenléte már eleve egy akkora teher volt számomra ezek után, hogy képtelen voltam bármire is figyelni. Több órán keresztül hátra sem fordultam, egy pillanatra sem néztem rá. Aztán vettem a bátorságot, és pár másodpercre odasandítottam felé, de nem úgy tűnt, mint aki annyira foglalkozna velem. Teljesen ugyanúgy viselkedett, mint eddig.

Szerintem csak szimplán egy hatalmas hülyének néz magában, és teljesen hidegen hagyja az egész.

Kezdtem magam utálni, amiért szeretem őt. Miért pont őt? Aki olyan, mint egy hatalmas, vastag jégpáncél? Miért ő kell nekem?! Miért teszi ezt velem a szívem?

Sehun persze kiszúrta hogy táskás, karikás a szemem, de meglepő módon nem erősködött rajta, hogy annyira kérdezgesse, mi a bajom. Annyit kérdezett tőlem, hogy „Hát veled mi van, keveset aludtál?” – én pedig természetesen helyeseltem, és még azt is mondtam, hogy azért, mert fájt a hasam. (Hm… talán egyre jobb vagyok füllentésgyártásban.)

Aznap, mikor Kai belépett a szobába, éles figyelemmel kísértem minden gesztusát, szavát amit hozzám intézett. Az arcát fürkésztem, hátha észreveszek rajta bármit, még ha az teljesen negatív érzelem is.

 De… nem. Semmi.

Kai teljesen ugyanolyan volt velem, mint eddig, nekem pedig eszem ágában nem volt erről egyetlenegy szót is ejteni. Már így is bántam, hogy valaha is megemlítettem.

A különbség csak az volt most, hogy rettenetesen kényelmetlenül éreztem magam, mikor Kai a társaságomban volt.

Ez így ment hetekig… én pedig egyre inkább kezdtem belefáradni az egészbe. Le akartam tenni róla, de nem ment – mint ahogy sosem ment, amikor érzelmeim felvirágzásának legelején próbálkoztam. Nem akartam figyelni őt, de önkéntelenül figyeltem. Nem akartam gondolni rá, de akkor is ő járt a fejemben.

Ezek alatt a hetek alatt sosem voltam olyan önfeledt, mint azelőtt. Az a szürke gomolyag még mindig, folyamatosan ott volt bennem, és egyszerűen fogalmam sem volt róla, hogy mi az, ami kiűzhetné onnan.

A többiek is észrevették a változást rajtam, de kérdéseket hála az égnek nem kaptam. Egy-két aggódó pillantást azért elcsíptem. Már az is megfordult a fejemben, hogy esetleg tudnak valamit… de ez képtelenség lett volna.

Egyik éjjel egyszer csak halk szipogásra keltem fel, ami szoba másik végéből jött. Szemeim megdörzsölve enyhén felemeltem fejemet, és szobatársam ágya felé pillantottam.

A takaró rázkódott, ő pedig arccal a fal felé volt fordulva. A szipogás nem maradt abba.

Kai sírt.