6. rész: Légy az én Valentinom

A téli szünet el is érkezett, ami alatt mindenki hazament – így persze én is. Nagyon jó volt otthon lenni, a karácsony eseménydúsan, zsúfoltan, mégis kellemesen telt. Azonban az első hét után már kifejezetten unatkoztam otthon, és hiányozni kezdett az iskolai légkör. Na persze, nem a dolgozatok, hanem bizonyos személyek. Az utolsó napokban már tűkön ülve vártam, hogy a vonatra szállhassak, és visszaköltözhessek a kollégiumba.

Elérkezett hát a második félév, és kezdett a szünet után visszatérni minden a régi kerékvágásba. Mikor találkoztam Sehunnal, lelkesen mesélte nekem a szilveszteri sztorijait, amit irigykedve hallgattam – bár tisztában voltam vele hogy az egészet túlspirázza, így mindig elosztottam kettővel amit mond. De legalább ő volt valahol… én, a kis faluban ahol élek, semmit nem tudtam csinálni azon kívül, hogy otthon maradtam, amíg a szüleim elmentek a saját bulijukba.

Chen még Sehunnál is lelkesebben mesélte nekünk, milyen fantasztikus karaoke partin volt, ahol természetesen ő volt a legnagyobb sztár. Neki el is hittem – tényleg csodás hangja volt, és a személyisége is pontosan megfelelt egy tündöklő, elvarázsolt művészének.

Kaival végre eljutottam odáig, hogy néha-néha magától is hozzám szólt, de akkor is csak hétköznapi dolgokkal kapcsolatosan. És mivel egyre több dolgozat következett év elején, én pedig ugyanolyan hülye maradtam a matekhoz mint eddig, nem csak azért, hogy Kaival többet kommunikálhassak, de tényleg rászorultam arra, hogy segítsen. Határozottan jobbá váltak a jegyeim, amióta korrepetált, én pedig cserében apróságokkal kedveskedtem neki. Beágyaztam, levittem az ő szennyesét is a sajátommal együtt, és volt, hogy én írtam meg neki egy fogalmazást nyelvtan órára, amit úgy utált. Amikor ezt megtettem, kifejezetten hálás volt.

Mikor túl voltunk a januári dolgozathadon, eljött a február, és egy újabb ünnep, melyet az iskola is ünnepelt: ez pedig nem volt más, mint a Valentin nap. A szokás az volt, hogy a fiatalok ilyenkor szabadon kifejezhették tetszésüket a nekik tetsző személynek azáltal, hogy édességet, a fiúk esetében virágot, és névvel ellátott, vagy akár névtelen, apró kis levelet ajándékoztak nekik. Ha az illető nyíltan adja valakinek, akkor ha a másik elfogadja, azt jelenti, ő is vevő volna a kapcsolatra.

Én nem szerettem ezt az ünnepet, mert furán éreztem magam. Körülöttem minden fiú a saját királylányáról álmodozott, én pedig… hát, tudjátok.

Megfordult tavaly is az az őrültség a fejemben, hogy névtelenül írnék Kainak. De azonnal el is hessegettem az ötletet, mert biztos voltam benne hogy meg akarja majd keresni a gazdáját, és csak kalamajka lenne belőle. Gondot sosem akartam neki okozni ezzel, már pedig ha kiderült volna... az lett volna csak igazán a botrány. Arról meg ne is beszéljük, mi lett volna, ha véletlenül más találja meg a levelet!

- Sehun! Add már neki oda azt az istenverte virágot! –szóltam rá legjobb barátomra, miközben ő csak az első padból sandítgatott hátra, az ő drágalátos Jessicáját figyelve, aki ott csacsogott a kis barátnőivel.

- Most komolyan… mikor, amikor az összes csirke ott van körülötte?! – szorongatta a kezében a pad alatt, nehogy meglássa bárki is, hogy ő épp erre készül.

- Jó, akkor majd én odaadom a nevedben – kaptam ki a kezéből hirtelen, és már fel is álltam a székről.

- NE! – fogta meg a pulóverem ujját, és visszarántott. – Jó, oké, odamegyek most! – adta be derekát.

- Helyes – vigyorodtam el diadalittasan, majd megpaskoltam a hátát. – Hajrá!

Ezután Sehun felállt a helyéről, de láttam, hogy remegve fordul hátra, a virágot pedig még mindig rejtegeti a háta mögött. Én Chenre néztem, és kacsintottam rá egyet hogy sínen van az ügy, ő pedig szintén örömmel tele tartotta fel egyik markát. Mindketten tudtuk, mennyire oda van Sehun Jessicáért.

- Gyerünk! – szóltam még egyszer Sehunra nézve, de az arcán valamiért döbbenetet és sajnálkozást láttam. – Mi az? – néztem oda Jessica felé, és már értettem, miért ez az arckifejezés.

Jessica Kai padja felé közeledett, háta mögött egy kis dobozkával. A szitu tiszta volt: meg akarja ajándékozni. Ez pedig már teljesen nyílt felkérés és kifejezés volt arra, hogy tetszik neki, és van nála esélye.

Én ezt már előre sejtettem, így meg sem lepődtem azon hogy Jessica ezt meglépte. Azonban amire a legkíváncsibb voltam, az Kai reakciója volt. A szívem dobogása gyorsulni kezdett, a szememet egy pillanatra sem tudtam levenni a hátsó sorban lévő „párról”.

- Ennyit erről – szólalt meg Sehun, és a háta mögött lévő virágot összegyűrte. Én egy pillanatra szívszakadva ránéztem, majd vissza Kaiékra. Jessica elővette a kis dobozt, és szégyenlősködve, na meg persze mindemellett tetszelegve odanyújtotta szobatársamnak, aki pár pillanatra csak nézte a dobozt, pislogott kettőt, majd ránézett a lány arcára.

Ekkor már a pulzusom kétszázra emelkedett. Persze, tudtam hogy nem kellene, hisz nekem semmi esélyem Kainál soha az életben, és semmi okom a féltékenységre. De akkor is ott volt… mintha tüzet raktak volna a gyomromban, égetett.

Kai egyszer csak felállt, teljes fapofával mondott valamit a lánynak, majd biccentett egyet. Jessica arckifejezése elárulta azonnal, hogy nem pozitív a visszajelzés, leginkább meghökkent, és úgy nézett, mint aki nem hitte el, amit hallott. Kai ezután el is vonult, ki a teremből. Jessica korábbi szomorú arckifejezése mérgessé vált, és bevágta a kukába a dobozkáját.

Gonosz vagyok? Lehet… de én ennek valami elképesztő módon örültem legbelül. Jessica lehuppant a padjára, és fortyogott, de már hangosabban, hogy én is hallottam.

- Ez egy bunkó! Ch.. ha tudná hányan örülnének ha csokit kapnának tőlem! – puffogott, miközben barátnői automatikus együttérzéssel ültek le mellé. – Ezt nem hiszem el… Én, hogy nem kellhetek neki?! – Ezután gúnyosan elmosolyodott. – Biztosan a fiúkra bukik. Az összes táncos úgyis meleg!

Ez rettentő módon megütötte a fülemet, de a külvilág felé persze ezt igyekeztem titkolni – hiszen elméletileg én nem is hallgatózom az esemény után mert „semmi közöm hozzá és miért is érdekel”.

- Na, most jött el a te időd Sehun – jött oda Chen, és rácsapott szobatársa vállára. – Kapd el a csajt!

- Tényleg – fordultam én is oda – ez egy remek alkalom hogy megvigasztald! Gyerünk!

Sehun sóhajtott egyet, és előhúzta a kezét háta mögül.

- …Ezzel? – nyújtotta felénk a tenyerét, amiben a teljesen meggyalázott, összenyomorgatott virágroncs volt.

Chen a homlokára csapott, én pedig a helyzet komikusságán egy pillanatra elnevettem magam, de aztán moderáltam.

**

- Szia – köszöntem Kainak, miután szokásához híven késő este belépett a szobánkba.

Állati módon kíváncsi voltam rá, miért utasította el Jessicát… egész álló nap ezen gondolkoztam, és egyszerűen nem hagyott nyugodni. Nem hagyott az sem nyugodni, amit Jessica mondott… szavai egész nap visszhangoztak a fejemben:
„…az összes táncos úgyis meleg!”

Folyton aközött vacilláltam, hogy ez őrültség, miért lenne így, és hogy miért NE lehetne így. Elvégre semmi jelét nem láttam annak, hogy Kai bármilyen lányhoz vonzódna, de tényleg, még egyetlen pillantást sem vetett. De ez még mindig nem jelentett semmit… fogalmam sem volt.

A kíváncsiságom furdalt, így nem bírtam tovább, és miután Kai kijött a fürdőből, rákérdeztem.

- Amúgy… - egyenesedtem fel az ágyamban - …ma, fél szemmel láttam, hogy Jessica neked adott csokit. – hoztam fel félénken a témát. Nem akartam neki elmondani, hogy láttam, hogy elutasította – kíváncsi voltam, mit mond nekem.

Egyenlőre tovább kutakodott némán a szekrényében.

- Biztosan örültél neki, hiszen nagyon csinos lány, és mindenki oda van érte. Irigyek rád a fiúk. Gratulálok!

Kai sóhajtott egyet, a ruháit kipakolva becsukta a szekrényét, megfordult, és rám nézett. Egy pillanatra megijedtem, hogy valami rosszat mondtam.

- Az összes lány csak rinyálni tud, főleg ők. Nem fogadtam el tőle. – mondta, majd ismét bevonult a fürdőszobába.

Az agyam azonnal zizegni kezdett.

„Az összes lány rinyálós… az összes LÁNY rinyálós…”

„…az összes táncos úgyis meleg!”

LUHAN te idióta, az egészet csak te akarod hogy így legyen! Ez még semmire sem bizonyíték! Szállj le a földre!

**

Ó anyám, én ezt nem hiszem el…

Nem hiszem el hogy tényleg megtettem.

A gyomrom majd kiugrott a helyéről, mikor ott ültem a férfi mosdó kövezetén. Hajnali három óra volt, és én a fiú vécé kövezetén ültem. Hányingerem volt az izgalomtól.

Aznap éjjel miután lefeküdtem, semmit nem tudtam aludni. Folyton azon járt az agyam, hogy: Mi van ha az? És mi van, ha ő sosem tudja meg, hogy én is? És mi van ha…?

Aztán teljesen meghibbantam, és megírtam egy óra alatt azt a pár soros levelet a paplan alatt, a telefonommal világítva.

Aztán oda raktam az asztalára...

...ő pedig felébredt.

Én pedig kiszaladtam.

Ó Istenem…