11. rész: Túra 2

- Így csak még jobban el fogunk tévedni – motyogtam Kainak, aki előttem ballagott az elemlámpával. Már jó ideje bandukoltunk céltalanul az erdőben, de még mindig csak fákat, bokrokat és sötétséget láttunk. – Ráadásul… AH! – hirtelen megfagyott bennem a vér, és mindketten ledermedtünk, amikor az egyik bokorból motoszkálás hallatszott pár másodpercig. Fejünk arra nézett, és hegyeztük fülünket a dermesztő csendben.

- Ez meg mi a...? – suttogta Kai, és lassan közelebb tett egy lépést a bokor felé, amit megvilágított. Azonban ismét motoszkálni kezdett az a valami, és Kai azon nyomban hátrébb ugrott, én pedig pár fürge lépéssel egészen mellette termettem.

- A vademberek… - szóltam félénk hangon, és nagyot nyeltem. – Kyungsoot is elkapták. Most mi jövünk!

- Milyen vademberek, mekkora hülyeség ez már – válaszolt halkan, és lassan felvett egy követ maga mellől.

- Mit… te mit csinálsz? – néztem a kezében lévő kőre, kételkedve.

- Ez valami kisebb állat lesz. Elriasztom – válaszolt, majd felemelte a követ, és pár lendületet merítő mozdulat után a bokorba dobta. A kő nagyot huppant a földön, mire láttuk, ahogyan villám gyorsan valami barna, szőrös állat szalad ki mögüle, egyenesen az erdő belsejébe.

- Fuhh – fújtam ki a levegőt, és vállaimat leejtettem. Felsandítottam Kaira, aki féloldalasan mosolygott rám. – Vademberek, ugye? – szólalt meg kárörvendően, és elnevette magát, majd sétálni kezdett újból.

Hogy a francba tud ilyen nyugodt lenni?! Te jó ég…

Engem szétvetett az ideg, belőle pedig áradt a gondtalanság. Ez is nagyon imponált a számomra, és némileg megnyugtatott. Ha nem vele lennék itt, akkor egészen biztos, hogy már bepánikoltam volna.

- Várjál, már… - szaladtam utána.

- Keressünk egy helyet, ahol tudunk tüzet rakni, és némileg kényelmesen aludni pár órát. Ebben a sötétben valóban nem fogunk kitalálni… reggel sokkal könnyebb lesz.

Bólogattam.

- Igazad van…

Hamarosan oda is értünk egy olyan helyhez, amely viszonylag jónak tűnt tűzrakáshoz. Kainál volt öngyújtó, pikk-pakk sikerült összehoznia egy tüzet, amitől végre nagyobb körben láttunk magunk körül, mint amit az ő kis mini zseblámpája eddig megvilágított – ráadásul meleget is adott. Akármennyire volt jó idő nap közben, estére lehűlt a levegő.

Mikor vége sikerült megpihennünk a tűz köré telepedve, akkor jutott eszembe újból a kézsérülésem. Felhúztam a dzsekim ujját, és végre jól láttam, hogy néz ki. Mikor megpillantottam, arckifejezésem eltorzult.

- Azt nem ártott volna szerintem már akkor bekötni, amikor mondtam – nézett rá Kai is. – Nem valami szép.

- Az istenit… - ütöttem magam mellé a földbe. Nem volt elég hogy ez történt, de még el is tévedtünk. Teljesen elszontyolodtam, kezdett elegem lenni már most az egész kirándulásból. Először a levél amit elbaltáztam Kaival szemben, az a hülye betegség, most meg ez… mostanában összecsapnak a fejem felett a villámok.

- Hé, azért el ne sírd magad – mondta Kai, miközben kutakodott a hátitáskájában. Előhúzott belőle egy szendvicset, amin az én szemem is megakadt. – Te nem vagy éhes? – nézett rám.

Jó hogy kérdezte, mert most eszméltem rá, hogy mennyire rohadtul nem ettem semmit azóta, amióta a buszon ültünk, idefelé tartva.

- De, de nem hoztam magammal semmit… - rántottam meg a vállamat.

- Kapd el – dobott felém egy ugyanolyan szendvicset amit épp ő kezdett el rágni, én pedig gyorsan elkaptam. Pár másodpercig csak pislogtam rá, majd eddigi fancsali képemen megjelent egy hálás mosoly. – Köszönöm!

Szinte másodpercek alatt befaltam az ételt, és már csak a sárga szalvéta maradt a kezemben. Máris sokkal jobban éreztem magam, hogy nem korgott a gyomrom.

Elnéztem Kait, ahogyan ő is beveszi szájába utolsó falatjait. Hálás voltam neki azért, hogy legalább ő ilyen bátor, mert én egészen biztosan már egy fa tövében bömbölnék, ha egyedül lennék. (Szégyen, de tényleg így van…)

Rájöttem arra, hogy a maga módján törődik ő velem – és lehet hogy ugyanígy másokkal is – csak egész egyszerűen utálja kimutatni az érzelmeit. Amikor beteg voltam, tényleg ügyelt rám. A sérülésemről is érdeklődött, most pedig ő adott nekem enni. Ez megnyugtatott, de egyben zavarba is ejtett azért, mert mindannak ellenére ilyen velem, hogy én úgy szeretem őt.

Vajon milyen lehet ő valójában?        

- Öhm… - szólaltam meg jó pár perc néma hallgatás és nézelődés után. – Egyébként… a múltkor, éjjel felkeltem egy pillanatra, és véletlenül hallottam, hogy… hát, szóval… - makogtam, de egyszerűen nem tudtam hogy fogalmazni, így kerek perec megkérdeztem: - Miért sírtál a szobában?

Kai arckifejezése érdektelenné vált, és enyhén el is fordult fejével, az erdő mély sötétségét pásztázva.

- Ez nem rád tartozik.

- Tudom, de… én csak észrevettem, hogy nem igazán vagy a többiekkel az osztályból senkivel se jóban. Csak szeretném, ha tudnád, hogy... ha gondolod, én szívesen meghallgatlak. – mondtam félénken, és zavaromban egy mellettem lévő fűcsomó szálait tépkedtem.

Kai szája halvány féloldalas mosolyra húzódott.

- Hát persze hogy meghallgatsz…

Tudtam, miért mondja ezt, így rögtön rávágtam.

- És ez független attól, hogy én…

- Te…?

Hallgattam.

- Szeretsz engem?

A gyomrom összehúzódott, és az arcomba szökött az összes vér.

- …igen. – feleltem nagyon halkan, és folyamatosan a földre sütöttem tekintetemet.

Te jó ég, el sem hiszem, hogy most erre terelődött a szó…

- Nem értelek. Nem is ismersz. Akkor mégis miért szeretsz? – fordult felém.

Elmosolyodtam.

- Te még sosem voltál szerelmes? – néztem rá.

- Ez nem rád tartozik. – fordult el újból, és megint a sötétségbe meredt a tekintete.

Olyan volt, mint egy virág, amely néha-néha résnyire kibontotta szirmait, de ahogy valaki bármi olyat mondott neki vagy tett vele, amelytől kiderülne, milyen is ő valójában, azonnal összecsukódott.

- Hé, veled nem lehet beszélgetni. – Próbáltam elviccelni a dolgot ebben a kilátástalan helyzetben, és a kezemben lévő szalvétagalacsinnal megdobtam a vállát. Erre nem számított, mert hirtelen újra rám nézett.

- Ez magánügy. Nem mindenki teregeti ki ezt – mondta, miközben elrakta a földre esett szemetet a táskájába.

- Gyerünk, mondd el! Nem fogsz belehalni, sőt. Jól fog esni, ha elmondod valakinek azt, ami fáj.

Kai sóhajtott egyet.

- Addig nem hagysz békén, ugye? – dőlt hátra a mögötte lévő fa törzsének, én pedig elmosolyodtam, mert éreztem, hogy célegyenesben vagyok.

- Igen, voltam szerelmes.

Érdeklődve néztem rá.

Nem tudnám elképzelni róla.

Milyen lehet Kai szerelmesen? Az ember ha együtt van valakivel, akkor megnyílik neki. Ki lehetett az, akinek Kai képes volt megnyílni?

- És? – mosolyogtam rá lelkesen.

- Meghalt.

A mosolyom eltűnt arcomról. Kezdett kitisztulni a kép.

Ezért ilyen zárkózott…

- Most már egyúttal azt is tudod, hogy miért sírtam. Kielégítő választ adtam a kérdéseidre? – nézett rám, én pedig kezdtem a föld alá süllyedni szégyenemben.