26. rész - Álom

Tenyerem alatt éreztem, ahogyan mellkasában eszeveszetten zakatol szíve, és ajkaink aprócska összesúrlódásának pillanatában egész teste megfeszül. Nekem is majd kiugrott a helyéről mellkasomban lévő szervem, testem remegett az újszerű érzéstől és az izgatottságtól, de elmémben valami mégis elbódított engem, aminek köszönhetően ott voltam abban a helyzetben. Közelsége mámorító volt számomra, még ha nem is úgy, ahogyan igazán elképzeltem, de beteljesült némi vágyam. Egy pillanatra úgy éreztem, hogy bár nem teljesen, de valamilyen szinten az enyém volt Kai.

Sosem gondoltam volna, hogy valaha képes leszek erre.

 Lehunyt szemeimet félig felnyitottam, és figyeltem meglepődött, szinte rémülettel teli arcát. Minden pillanatban azt vártam, mikor lök le magáról, de nem tette – letaglózott.

Lélegzetvételének meleg fuvallatát éreztem arcomon, friss illata beszivárgott az orromba, melyet akárhányszor éreztem, szinte drogként hatott rám. Hibátlan arcának most minden szegletét képes voltam felmérni, és ajkaink már tényleg súrolták egymást: egyetlen apró mozdulat hiányzott ahhoz, hogy tényleg megcsókoljam őt.

Próbáltam szemeiből kiolvasni valamit, de egyszerűen nem ment. Túl sok érzelem kavargott benne, melyből egyetlen egyet sem tudtam elcsípni, amelyben biztos lehettem. Egyszerre láttam hezitálást, rémületet, értetlenséget, melyeket meg-megszakított egy-egy vággyal teli csillanás.

Igen. Láttam benne végre a vágyat, és ebben biztos voltam, hogy nem tévedek.

A tudatalattim megelégelte az érzelem-kavalkádot, és szinte észre sem vettem, el sem döntöttem, de megszüntettem a köztünk lévő pár centimétert, amely a csóktól választott el bennünket.

Szemeimet lehunytam, majd lassan puha párnáihoz nyomtam sajátjaimat, és résnyire kinyitottam őket, hogy közéjük vehessem alsó ajkát. Az érzéstől libabőrös lettem, és eddigi izgalmam a tetőpontig fokozódott. Ez egészen más élmény volt, mint az első csókom, melyet Kibummal ejtettem meg. Ez… elképzelhetetlenül jó érzés volt, még akkor is, ha én akartam csak. Csukott szemmel vártam, hogy a teste egészében megfeszült Kai reagál-e valamit, vagy a csókom viszonzatlan marad.

Pár pillanat elteltével már majdnem eltávolodtam tőle, feladva a reményt, mikor feszült tagjai enyhén elernyedtek, és azt vettem észre, hogy az ő ajkai is megmozdulnak. Ekkor jöttem csak rá arra, hogy mi is valójában egy csók.

Éreztem, hogy enyhén megszívja felső ajkamat, majd helyeinket „megcserélve” párnái közé veszi az alsót, szintén megszívva azt, amire valami egészen érdekes, de rettentő jó érzés futott át testemen. Sosem gondoltam volna, hogy valami lehet ennyire kellemes.

Ajkaim enyhe szívogatását lassan, komótosan folytatta. Próbáltam hasonlóképp viszonozni tevékenységét, de az ő mozdulatainak a testemre gyakorolt hatása rettenetesen lefoglalta a figyelmemet. Már teljes lényemben remegtem, orromon való lélegzetvételem hangján is hallatszott.

Lassan ismét kinyitottam a szemeimet, majd láttam, hogy az ő íriszeiben már nyoma sincs rémületnek, hanem felváltotta a vágy, mely immár nem csak pillanatok erejéig villant fel benne. Tekintetünk találkozásakor ajkaink mozgása leállt, és lassan eltávolodtunk egymástól.

Az élménytől a szívem most még az előbbinél is jobban zakatolni kezdett, és további levegővételemen is hallatszott lényem remegése. Ajkaimon még bizseregve égett Kaiénak érintése, és nagyokat pislogva pásztáztam fekete szemeit, keresve érzéseit.

Tekintete ködös volt, és nyugodt. Egy olyan Kait láttam magam előtt, akit eddig még soha, és nem is gondoltam, hogy valaha fogok. Most már egészen biztos voltam benne, hogy valamit érez felém, és ettől a bennem kavargó zavarodottság tengerében felburjánzott legbelül a szín tiszta, felhőtlen boldogság magja.

- Miért… nem mondtad el az igazat akkor? – kérdeztem tőle szinte suttogó, remegő hangon.

Kai lassan lesütötte a szemeit, és egy aprócska, keserves mosoly tűnt fel halványan arcán.

- Mert… féltem.

Pontosan tudtam, hogy ezt mire érti. Félt közel kerülni bárkihez is, ezért tőből elutasított. Bár annak idején, mikor elárultam neki az érzéseimet, lehet, hogy ő egyáltalán nem akart tőlem semmit; de ha nem így lett volna, biztos vagyok benne, hogy akkor is ugyanezt válaszolta volna nekem.

- És… még mindig félsz? – kérdeztem félve, és egy nagyot nyeltem.

Enyhén megrázta a fejét.

- Nem tudom, Luhan.

Szemeiben ekkor már ismét némi fájdalmat véltem felfedezni. Éreztem, hogy a jég megtört; de ez nem jár fájdalom nélkül.

Apró bűntudat gyúlt fel bennem, amiért ráerőltettem ezt az egészet. Lassan felültem, és kezeimet lassan lecsúsztattam mellkasáról, majd lesütöttem a szememet.

- Ne haragudj. – motyogtam magam elé. – Türelmesebbnek kellett volna lennem.

Hirtelen elmúlt belőlem a bódulat, és józan eszem került az előtérbe. Nagyon kényelmetlenül kezdtem magam érezni, ahogy visszagondoltam arra, hogyan viselkedtem az előbb.

Mi ütött belém? Mit gondol most?

Legszívesebben arcon csaptam volna magamat. Megint ugyanott voltam, ahol eddig - nem tudtam pontosan semmit, csak azt, hogy szeretem őt, és lassan megőrülök a bizonytalanságban. Türelmetlen voltam, és nem tudtam hogyan másszak ki ebből. Mindenféle módszert megpróbáltam, hogy megtudjam, ő mit érez irántam... képes voltam úgy megcsókolni, hogy nem voltam biztos benne, hogy ő egyáltalán szeret-e.

…Mi lenne, ha csak rákérdeznék egyszerűen?

- Kai… te viszont szeretsz engem? – csusszantak ki szinte maguktól a szavak számon. A gyomrom görcsbe rándult, a szívem egyre összébb facsaródott minden egyes másodperc elteltekor a kérdésem után. Fülem sóvárgott azért a válaszért, amit hallani akartam: de csak némaságot kaptam helyette.

A meleg könnyek egy pillanat alatt szöktek pilláim közé.

- Ha felőled ez képtelenség, én… én megértem – szólaltam meg elszorult torokkal. – De én… sajnálom, én képtelen vagyok a barátod lenni, Kai. Egyszerűen… nem megy.  - Továbbra is csak a csend volt a válasz. - Akkor… cseréljünk szobát… Kérlek ne szólj hozzám többet. Ne mosolyogj rám, ne segíts nekem… te… te nem tudod, ez nekem mennyire fáj, pedig… istenem, annyira szeretném, ha nem így lenne – mondtam, s ekkor már teljesen eluralkodott rajtam a sírás. Szemeimet becsuktam, és hagytam, hogy arcomon végigfolyjanak tekintetemet eddig csak elhomályosító könnyeim.

Most éreztem azt, hogy teljesen reménytelen vagyok. Csak azt tudtam, mit szeretnék végre. Döntést akartam, azt akartam, hogy vége legyen valahogy… de mindennél jobban vágytam arra, hogy úgy legyen vége, amiről mindig is álmodtam.

Kezeim a szánalmas vágyakozás és reménykedés vezérlésével lassan Kai nyakának hátuljára csúsztattam, és fejét finoman az enyémhez húzva homlokainkat összeérintettem. Behunyt szemem alól könnyeim közénk hullottak a lepedőre.

- Kérlek Kai… - suttogtam erőtlenül. – Kérlek… engedd, hogy szeresselek…

Már nem volt bennem nyoma ésszerű gondolkodásnak. Egyik pillanatban azt gondoltam, minden mozzanatomat kitörölném amit eddig megtettem vele kapcsolatban, másikban pedig örültem, hogy legalább ennyit megkaphattam, ha már mást nem. De valamiért úgy éreztem, hogy minél közelebb kerülök hozzá, annál jobban fáj.

Egyszer csak számomra teljesen váratlanul azt éreztem, hogy nyakam hátuljára csusszan két kéz, melynek hüvelykujjai finoman letörik arcomon lévő könnycsíkokat. Épp hogy felnéztem volna, mikor időm sem volt megpillantani Kai arcát, de ajkai máris az enyémhez értek. Édesen csókolni kezdte őket, és annyira megszeppentem, hogy szinte átélni is elfelejtettem – csak libabőrössé vált bőröm bizonyította be kellemességét számomra.

Ezután pár centiméterre eltávolodott tőlem, homlokát ismét az enyémhez támasztva, majd halkan azt mondta:

- Én nem akarok más szobatársat.

Ahogy felfogtam, mit is jelent valójában ez a mondat, eddig reménytelen, bánatos arcomon egy örömteli, széles vigyor tűnt fel, és örömömben máris újból megcsókoltam Kait, immár félelmek nélkül.

Sosem voltam még olyan boldog, mint abban a pillanatban.

A Kai mögött lévő párnára dőltünk. Mindenem borsózott, ahogyan gyönyörű ajkai az enyémen kezdtek játszadozni, főleg, amikor eddig nyakam hátulján lévő kezeivel finoman a hajamba túrt csókunk közben. Én is átöleltem őt teljesen, és igyekeztem belemerülni a csók minden pillanatába.

Testemet olyan érzés járta át, mint amilyen eddig még sohasem. A fellegek között jártam, és megállt számomra az idő. Az illata mindenemet átjárta, testének eddig csak szemmel megkaparintott látványát végre teljes valójában érezhettem, és érinthettem.

Nem tudom meddig csókolózhattunk, de mire elváltunk egymástól, éreztem hogy a szám szinte selymessé vált. Pár percig csak közelről néztünk egymás szemébe, én pedig ittam fekete szemének magába szippantó látványát, magamban azt remélve, hogy ez nem álom. Ekkor már oldalt feküdtünk egymás mellett, az ő keze karom alatt átvezetődött hátamra, melyet finoman cirógatott. Nem szóltunk egymáshoz semmit percekig, csak egymás arcát néztük. Szája szélén halvány mosoly bújt meg, szemével pásztázta arcom apró szegleteit. Zavarban éreztem magam, de rettenetesen boldog voltam. Örökre így akartam maradni.

Egyszer csak Kai feljebb ült, és a kislámpája kapcsolója felé nyúlt, aztán a halvány, sárgás fény elaludt. Kicsit meglepődtem rajta, majd mikor megéreztem, hogy magunkra húzza a takarót, és hátulról átölel, már tudtam hogy mit szeretne. Félénken visszaöleltem, és finoman hozzábújtam. Annyira nyugtató volt számomra a közelsége, hogy bár nem akartam elaludni, mert minél tovább át szerettem volna élni a pillanatot, az álom nagyobb úr volt, és elnyomott engem.

Reggel, mikor felébredtem, még ki sem nyitottam a szememet, de már rögtön az előző este történései jártak a fejemben, és minden erőmmel abban reménykedtem, hogy nem álmodtam. Mikor kinyitottam a szemem, és láttam hogy Kai ágyában fekszem, örömteli mosoly jelent meg arcomon. Alsó ajkamat beharapva, az örömtől majd szétrobbanva öleltem át a mellettem lévő párnát.

Alig tudtam a bőrömben megmaradni reggel. A fürdőszobában nem láttam mást a tükörben arc és fogmosás közben, csak egy vigyorgó Luhant, aki újra és újra átéli magában a tegnap este történteket. Minden képkockája itt élt a fejemben… azt hiszem, tényleg olyan voltam, mint egy szerelmes tinédzser kislány, de ez engem egy cseppet sem érdekelt.

És akkor… megcsókolt. Aish… aish, Kai! Annnnnyira szeretlek!!

Ilyeneket mondtam magamban folyton, és már alig vártam, hogy újból találkozzak vele. Az iskolába menve a gyomromban lepkék hada cikázott, főleg, ahogy egyre közelebb értem a tanteremhez, ahol már Ő is ott volt.

Benyitottam, majd köszöntem mindenkinek, és tekintetem azonnal a hátsó sorba cikázott. Kai rám nézett, mosolygott, és intett nekem, mint mindig – azonban most, volt egy aprócska csillanás a szemében, ami más volt, mint eddig, és persze, tudtam hogy ez mit rejt magában.

Tisztában voltam vele, hogy nem lehetünk feltűnőek, és nem derülhet ki senki előtt sem. Ezért igyekeztem úgy viselkedni, mit mindig.

- Szia Sehunnie! – integettem a barátomnak, majd lehuppantam mellé. Nem tehettem semmit, de a mosolyt nem lehetett lemosni az arcomról, amit ő rögtön kiszúrt rajtam.

- Na, mi ez a jókedv? – kérdezte az arcomat fürkészve.

- Hm? – néztem rá. – Milyen jókedv?

- Csak úgy sugárzol ma reggel – húzta fel egyik szemöldökét.

- Miért, talán nem lehet jó kedvem? Nem mindenki olyan morcos mint te – böködtem meg játékosan a karját.

- Au, hé, ezt ne csináld – lökte el a kezemet, majd megdörzsölte karját.

Ebédnél volt a legnehezebb a dolgunk, hisz akkor tényleg együtt voltunk. Bár ez inkább részemről volt nehéz, mert Kai tökre úgy tudott viselkedni, mint bármikor, csak én voltam ilyen zavarodott. Reménykedtem benne hogy nem veszi észre nagyon senki, bár Sehunnak és Chennek mintha elcsíptem volna egy-egy gyanús pillantását rajtam. Szerintem csak egyszerűen arról volt szó, hogy észrevették, ma kicsit más vagyok, mint szoktam. Beszédesebb, és jobb kedvű.

A táncterem felé baktatva Kaival az oldalamon eszembe ötlött, hogy bár Kibum kapcsán bukott ki köztünk minden, ezt mi még nem beszéltük meg egymással. Vajon mit hisz most arról, amit ő látott köztünk?

- Kai… - fogtam meg a tőlem kicsivel előrébb baktató szobatársam karját gyengéden, amivel sikerült megállítanom.

- Hm? – fordult hátra hozzám.

Kicsit körbenéztem a folyosón, ami hál istennek még üres volt, majd közelebb léptem hozzá, és halkan beszélni kezdtem.

- Ugye tudod, hogy Kibummal nekünk semmi közünk egymáshoz?

Kai féloldalasan elmosolyodott.

- Hát… majd a mosdóban kiderül – mondta, majd tovább indult.

- Na! – siettem utána. – De most komolyan! Az csak… azért volt, hogy megtudjam, hogy féltékeny leszel-e rá – mondtam a mondatom vége felé egyre inkább elhalkulva, majd a földre néztem. Olyan fura volt ezt kimondanom.

- Jól van, csak már ne aggódj annyit – tette mosolyogva a hátamra a kezét, majd párat végigsimított rajta, és lassan lecsúsztatta róla tenyerét, mire enyhén libabőrössé váltam váratlan érintéseitől. Ezután ismét tovább indult, én pedig elrévedve néztem utána, és lassan én is tovább indultam.

Közben azon kezdett járni az agyam, hogy mi lesz tovább. A többiek… meg fogják tudni valaha is? És ha igen, hogyan? És mit fognak szólni hozzá?

Egyáltalán: mi most akkor konkrétan, együtt vagyunk?