27. rész - Szavak nélkül

A próba rettenetesen fárasztó volt – ami nem csoda, mert egyébként az előadás a következő napon volt. A rendező most extrán-kegyetlen volt mindenkivel, minden apróságba belekötött, és mindent ötször eltáncoltatott velünk. Rendesen ki voltam fáradva, és izgultam is, mert még mindig éreztem magamban azt a kicsi lemaradást, ami a többiekhez képest megvolt bennem. Egyetlen egy dolog könnyítette meg számomra a „szenvedést”, és az Kibum hülyéskedése volt. A rendező egyszer le is cseszett bennünket hogy hagyjuk abba, vagy menjünk ki a teremből. Kai pillantásait is el-elcsíptem felénk, féltem hogy nem hiszi el amit a folyosón mondtam neki… de talán, kinézi belőlem, hogy amit mondtam, igaz.

- Köszönöm a munkát… a holnapi főpróbán találkozunk. Senki se késsen – mondta kimérten a rendező, és ki is sétált a teremből. Az emberek szinte úgy estek a kijárat felé a teremből, én pedig csak lehuppantam a földre, ittam a vizemből, és vártam, hogy a tömeg nagy része kimenjen. Körben Kait figyeltem, aki csípőre tett kézzel járkált fel-alá, nagyon úgy tűnt, hogy nem akar kimenni.

Talán megint gyakorolni marad bent? Ezek után is?...

- Hát te nem jössz? – nézett le rám Key.

- Ah… én még pihenek egy kicsit, mindjárt… felállok… - motyogtam a fejemet a falnak támsztva.

- Ahaa, értem, jól van. Végülis Jongin úgyis itt marad, nem zárják be a termet… TÉNYLEG! – guggolt le hozzám – Nem is mondtál semmit!! Történt valami? – kérdezte hangosan suttogva.

Én a fáradtságtól laposakat pislogva néztem rá, és csak bazsalyogni kezdtem. Ebből rögtön rájött mindenre.

- Aigoo, te – vert vállon – ezért még számolunk! Holnap mindent elmondasz – mutatott rám mutatóujjával, és szigorú tekintettel szuggerált, majd felállt és kiment a teremből.

Ah… fel kéne állni innen… mindjárt…

Csak egy pillanatra akartam lehunyni a szemeimet, hogy egy percre pihenjek, majd kihúzzak a teremből. De tényleg. Csak… valahogy nem így sikerült.

Következőleg akkor nyitottam ki pilláimat, mikor valaki megböködte finoman az arcomat. Aztán lassan felnéztem, és Kai arca nézett velem szembe, amire kicsit meglepődtem, és ki is pattantak a szemeim.

- Gyere, menjünk vissza a koleszba. – mondta kedves hangon, majd megveregette a térdemet, és felállt. Én ébredezésképp pislogtam még párat.

- Mi… hány óra? Én… elaludtam? Te jó ég… - kaptam az arcom elé a kezem.

- Este tíz van, zár a suli – pakolta össze a cuccait Kai, majd kihúzta a konnektorból a lejátszót.

- Ne… ne haragudj, én nem akartam itt zavarni, míg gyakorolsz – tápászkodtam fel gyorsan, és felkaptam a vizemet a földről.

- Na, aztán nagyon sokat zavartál – mondta ironikusan. Kai lekapcsolta a villanyt, majd mindketten kimentünk a teremből. – Ha leszámítjuk azt, hogy néha túlhorkoltad a zenelejátszót…

- MI? – fagytam le, és éreztem, hogy az arcomba fut minden vérem. – De hát én nem is szoktam…!

- Ne pánikolj már, észre se vettem hogy ott vagy. – nyitotta ki az öltözőt vigyorogva.

- Te… - néztem rá mérgesen – megint ugrattál! Gonosz vagy! – löktem finoman vállon, majd gyorsan besiettem a ruháimért. Nem öltöztem már át, úgyis csak a koleszba mentünk vissza.

Elkezdtünk a friss nyári estében visszasétálni a kolesz felé. Olyan nyugodt volt ekkor az utca… alig járt egy-egy autó ott, és szinte csak a tücskök ciripelése hallatszott. Az illat is mintha más lett volna ilyenkor.

Kai a táncpróbáról beszélt nekem, én pedig csak hallgattam őt. Néha rá-ránéztem az előrefelé meredő arcára, melybe belelógtak enyhén verítékes hajtincsei. Most teljesen nyugodtnak tűnt – a régi, feszélyezett, hallgatag Kainak szinte nyoma veszett. Most már tényleg – ahogyan Yixing is mondta – Jongin állt előttem. Ő maga… akinek a megismerésére mindig is vágytam, és talán saját magamnak köszönhetem, hogy sikerült előhoznom.

De vajon Ő mit gondol… rólam? Miként tekint most rám?

Ebbe sosem gondoltam bele igazán, de most, hogy megtörtént a tegnapi dolog – amire ha rágondoltam, kivétel nélkül azon nyomban lepkék kezdtek el repkedni a gyomromban – egyre inkább foglalkoztatott. Valójában egész nap ezen járt az agyam. A próba elterelte a gondolataimat, de most, hogy újból itt vagyunk, ráadásul ketten… félve, de erősen éreztem a késztetést, hogy megkérdezzem.

Azon aggódtam… talán túl korai? Vagy csak örüljek, hogy megtörtént, és ne firtassam?

Annyira bizonytalan voltam magamban, hogy addig hezitáltam, míg már vissza is értünk a koleszba.

A szobába benyitva Kai elmosolyodott.

- Fura, hogy most nincs felkapcsolva a kis villany – kapcsolta fel a nagy lámpát.

- Hah, igen… - vakartam meg a tarkómat. – Nekem is fura, hogy veled együtt jövök vissza ide.

- Tényleg… ki menjen előbb fürdeni? Mész, vagy menjek? – fogta meg a fürdős dolgait Kai.

- Na, ez a másik. Eddig ez sem volt legalább kérdéses – mosolyodtam el – menj csak előbb te, elvégre az én hibám, hogy bent maradtam és elaludtam. Ne neked kelljen várni.

- Ahogy gondolod – indult be Kai, de egy pillanatra még visszafordult, és a földet vizslatva egy féloldalas mosoly tűnt fel szája szélén, amelyről már akkor mikor megláttam, tudtam hogy van mögötte valami gondolat, ami biztosan zavarba fog engem hozni. – Egyszer… volt, hogy mégis este zuhanyoztál…

Ne, kérem ne tűnjön fel neki, hogy azt…

- Az… amúgy direkt volt? – nézett immár rám, és arcom láttán kiszélesedett a vigyora.

Az arcom szerintem egyenértékű lehetett egy paradicsom színével ekkor. Kai felnevetett.

- Csak azért mertem rákérdezni, mert még sosem viselkedtél olyan furán, mint akkor – mondta, majd becsukta maga után az ajtót.

Édes jó istenem, most már tényleg nem tudom mit gondolhat rólam… hogy egy hülye vagyok… - gondoltam, majd a kezeimbe temettem arcom, és hátradőltem az ágyamon.

De akkor is… mégis mi a frász van? Jelentett neki bármit a tegnapi? Hát remélem… ha nem jelentett volna neki semmit, akkor nem tette volna azt, amit. Ah, a gyomrom megint… jézusom. – fogtam meg a hasamat. – Én nem merek odamenni hozzá, az biztos… ezek után… még kérdezni sem fogok tőle semmit, pedig azt terveztem. Anyám…

Totál össze voltam zavarodva, de most nem úgy, mint a tegnap előtt. Ez az a jófajta összezavarodás volt, amikor az ember azt sem tudja, mit tegyen, hogy az ő törékeny kis öröme, amelyet végre megkaparintott, egyben maradjon… vagy hogy egyáltalán megtudja, hogy valós-e.

- Mehetsz – jött ki Kai félmeztelenül a fürdőből, amire egy pillanatra szemeim lefagytak, hogy megcsodálhassák a testét. Aztán beugrott, hogy tuti, hogy ezzel is csak húzni akar és zavarba akar hozni. Sajnos élvezi, ha zavarba hozhat – ezt vettem észre. Milyen gonosz! Komolyan gonosz!

- Megyek is – siettem be gyorsan, szemeimmel direkt az ellenkező irányba nézve tőle, de totálisan éreztem rajta azt a tipikus „háhá, zavarban vagy” vigyort.

Most várok. Csak várok, hogy történjen valami… én nem fogok tenni semmit. Eleget mutattam ki neki az én érzéseimből. Ha bármi is van... most ő jön. Nem kérdezek semmit. Kész. – gondoltam a zuhany alatt. Elég erős elhatározás született bennem.

Hamar ki is jöttem a fürdőből. Kai mint mindig, a tabletjét babrálta.

Nem fog csinálni semmit, igaz? Nem mond semmit. Hát… talán… ennyi az egész? De hess már, hülye gondolatok. Nem filozofálok erről!

Lehuppantam az ágyamra, és határozott mozdulattal a telefonomhoz nyúltam, hogy beállítsam rajta az ébresztőt. Próbáltam elterelni a gondolataimat és az izgulásomat… az elmém így gondolta, de aztán a szívem folyton, folyton azon reménykedett, hogy legyen valós az, amibe beleringattam magam.

Ismét fellobbant elmémben az előző esti csókunk emlékének lángja, amitől hatalmasat dobbant a szívem. Úgy tűnt, minél jobban próbálom elterelni a gondolataimat, annál inkább törnek elő az érzéseim.

- Aish… - kaptam a szívemhez halkan, majd egy nagy levegőt vettem.

Hat óra harminc perc. Igen, addigra állítom be most az órámat, nagyon jó… kész is. OK. Meg is volnánk. Most mennyi az idő? Hm…

Fürgén tüsténkedő ujjaim egyszer csak hirtelen megálltak az érintőképernyőn, mikor éreztem, hogy az ágy mellettem kissé megsüpped.

Kai…?

Finoman megfogta az államat egyik kezével, és maga felé fordította a fejemet. Nyugodtan mosolygó arca nézett velem szembe, és egy pár pillanatig elmerengett a szemembe nézve.

- Jó éjt, Luhan. – mondta mély hangján halkan, majd a lehető legfinomabb módon kicsit közelebb húzta fejemet az övéhez, és egy gyengéd csókot adott.

Miután elhajolt tőlem, megint csak elidőzött arcom vizslatásával pár másodpercet. - Aztán ügyes legyél te is holnap az előadáson – mondta, majd állam alatt lévő tenyerével simított párat, akárcsak egy kiscicát simogatott volna meg. Én bágyadt tekintettel elmosolyodtam, és csak bólintottam egyet.

Ezután Kai felállt, és a saját ágyába feküdt.

Én kicsit lefagyva ültem még egy darabig, de immár hatalmas széles vigyorral a számon, és ötezer lepkével a gyomromban. (Már azon csodálkoztam, hogy nem repültek ki egyenként a számon…)

Talán szükség sincs rá, hogy megbeszéljünk mindent?