28. rész - Fogadd el

- Nngh… - nyögtem fel az ágyamban, mikor a telefonom ébresztőórájának hangja hatalmas késként döfődött bele a dobhártyámba. Résnyire kinyitottam a szemem, és megnéztem, mennyit mutat.

„5:40”.

- Jézusom… - motyogtam rekedtesen, majd lomhán leejtettem a telefonom a párnára, és fülig beburkolóztam a pihe-puha, szinte rabként maga alatt tartó takarómmal.

Reggel hatkor. REGGEL HATKOR volt a főpróbánk az esti musical előadásra. Életemben nem keltem még ilyen korán…

Ismét visszazuhantam az álmok mezejére, mikor – talán pár perc sem telhetett el – valaki lezuhintotta rólam a takarót.

- Hahó, álomszuszék – rázott meg Kai finoman a vállamnál, mire én megint laposan pislogni kezdtem. -  Én sajnállak felkelteni, de te jobban fogod sajnálni mikor a rendező leordít majd. Van tizenöt perced elkészülni – mondta, majd a fürdőbe ment.

Igaza van. ERŐT kell vennem magamon. Muszáj! Különben is, így mit fog rólam gondolni, hogy puhánymód nem tudok felkelni?

Nem is volt rossz ötlet hogy lerántotta a takarót, mert kicsit fázni kezdtem. Jobban fel is ébredtem, így egy nagy elhatározással fogtam magam, és kikeltem az ágyból. Ugráltam egy kicsit, megborzoltam a kócos hajamat hogy jobban álljon, és a fürdőbe mentem, ahol Kai fogat mosott épp. Mellé álltam a tükörben, és mikor megláttam magam… nos, minden álom kiszállt a lényemből, annyira megijedtem.

- Úr Isten… - fogtam az arcomat. Ennyire zombi állapotúnak nem tudom mikor láttam magam utoljára. A szemem alatt annyira fel volt dagadva, hogy alig tudtam rendesen kinyitni.

Hát ez aztán attraktív lehet…

Kaira néztem a tükrön keresztül, aki szépen dörzsölgette a tökéletes fogsorát a fogkeféjével, és bazsalyogni kezdett.

- Ne nevess… - motyogtam, majd gyorsan hideg vízzel kezdtem mosni az arcomat, hogy felfrissüljön. Míg én a törülközőbe törölköztem, Kai már végzett is a fogmosással.

- Igyekezz – mondta mellettem elhaladva, és a derekamon végigsimított egy pillanatra, amitől kicsit borsóztam, de nagyon jólesett. Sokszor ezek az érintések többet érnek minden szónál.

Már csak tíz percünk volt, azzal együtt, hogy odaérjünk – úgyhogy amit találtam a szekrényemben, azt felkaptam magamra. Kai rendes volt, mert megvárt, azonban utána meglehetősen sietős tempót vettünk fel.

Mire odaértünk, a többiek épp a színpadra álltak be, így talán pont a legutolsó pillanatra estünk oda. A rendező egy-két szúrós pillantást intézett felénk – sajnáltam is Kait, hisz miattam volt az egész. Bőszen hajolgattunk, majd felfutottunk a helyünkre.

Szerencsére itt már nem kellett olyan szinten teljesíteni mint tegnap, hiszen csak a helyet néztük, hogy mekkora és hogy kell elrendeződnünk rajta. Egészen furcsa érzés volt a színpadon állni – már ezer éve nem léptem fel sehol. Már maga a próba is izgalommal töltött el.

Mikor vége volt a főpróbának, szerencsére volt időnk kifújni magunkat az óránk előtt.

- Neked… nincs kedved kajálni valamit most, mielőtt órára mennénk? – kérdeztem Kait a díszteremből kisétálva.

- Mennék, de még beszélnem kell a rendezővel… menj csak, órán találkozunk.

- Rendben – mosolyogtam rá, majd a büféhez indultam. Út közben Kibummal is összefutottam.

- Hahó, azt hiszed megúszod a beszélgetést? – bökött vállon mikor sorban álltam, majd rámosolyogtam. – Ha megvetted a kis kakaós csigádat vagy nem tudom midet, a kinti padhoz gyere, és mindent elmondasz – mutatott felém, mire én bólintottam egyet, és néztem elviharzó barátom felé. Ekkor egy újabb bökés ért, de ezúttal sokkal erősebb, és egyenesen a hátam közepébe. Már azonnal tudtam hogy ki volt az.

- Gyengédséged határtalan! – fordultam hátra Sehun felé, aki rosszcsontul elvigyorodott. – Te meg mióta állsz itt?

- Nem régóta, már akartam is köszönni, csak a haverod beelőzött – biccentett arra, amerre Kibum ment el.  – Te… - hajolt közelebb hozzám – Amúgy… őróla mindenki azt mondja, hogy meleg. Tényleg az?

- Aish, Sehun… - sóhajtottam, és forgattam egyet a szemeimen. – Nem tök mindegy? Jó fej, és kész. Oké, tudom… ez neked nem mindegy – halkultam el kicsit csalódottan, ahogyan eszembe jutott, hogy rám is biztosan másképp néz azóta, amióta tudja. – Mindegy – sütöttem le a szemeimet, majd visszafordultam a sor eleje felé, mert én következtem.

Megvettem a reggelimet, majd Sehunhoz szóltam.

- Én mindjárt jövök, csak kimegyek az udvarra Kibumhoz. A tanteremben találkozunk – mosolyogtam rá, majd sietve az udvarra indultam. Kibum keresztbe tett lábbal ült az egyik padon, a telefonját nyomogatva.

- Lulukám, csüccs – paskolta meg maga mellett a padot, mire le is huppantam mellé. – Szóval jártok. Mióta?

- Kibum! – meresztettem rá a szemeimet, és erősen suttogva figyelmeztettem. – Ezt ha lehet, kicsit halkabban! … Tegnap előtt óta.

- És miattam, ugye? Féltékeny volt. – vigyorgott diadalittasan Kibum.

- Ah, igen, tulajdonképpen ez volt az amivel ki lehetett belőle húzni. De azért én sem voltam valami normális, illetve túl bátor voltam, mivel… - vakartam meg a tarkómat zavaromban - ….hát, igazándiból fogtam magam és lecsókoltam, még mielőtt tudtam volna a válaszát. – mondtam, majd neki is kezdtem a reggelimnek.

- Komolyan? – vonta fel a szemöldökét meglepve Kibum. – Ah, kibújt a szög a zsákból! – böködte a vállamat Kibum, és kidugta vigyorgó száján a nyelvét.

- Aish, ne már! – pirultam el előtte.

- Örülök nektek, még akkor is ha Jongin beképzelt – komolyodott meg. – De egyvalamit mondok, és azt mindenképp fogadjátok meg – hajolt közelebb, és a szemembe nézett. – Semmiképp se fedjétek fel magatokat.

Talán még sosem láttam Kibumot ilyen komolynak, mint akkor. Meggyőző szuggerálása mellett olyan volt, mintha valami azt súgta volna, hogy valami történhetett vele, ami miatt ezt mondja.

- Miért… talán neked volt valami eseted ezzel kapcsolatban? – kérdeztem félve tőle. Ekkor Kibum elnézett a tekintetemből, sóhajtott egyet, és hátradőlt a padon, majd aprókat bólogatott.

- Igen… igen volt. Én elmondom neked, de kérlek… ezt ne emlegesd fel mások előtt jó?

- Persze – bólogattam felé, majd tovább folytattam a reggelim elfogyasztását.

- Elsőben… akárcsak te, én is szerelmes lettem az osztálytársamba. Úgy hívták, Kim Jonghyun. Velem ellentétben, rajta egyáltalán nem látszott, hogy meleg lenne, mert hozzám képest ő maga volt a megtestesült férfiasság – ezért én egy percig sem gondoltam, hogy bármi is lehet köztünk. De aztán a sors máshogyan rendelte, és egyre jobb barátokká váltunk, majd egy nap váratlanul bevallotta nekem az érzéseit, és összejöttünk. Ő másokkal sem volt valami jóban – talán amiatt, mert engem eleve kiközösítettek a különc kinézetem miatt már az első naptól, és ha velem barátkozott, akkor furán néztek rá a többiek. De ez mindegy is… Jonghyun egyébként is egy magának való srác volt, nem igazán érdekelte őt mások véleménye. Egy nap azonban ennek meglett a böjtje… én folyton mondtam neki, hogy vigyázzunk, nehogy meglássanak bennünket, mert akkor amíg itt leszünk, nem fogjuk elkerülni a folyamatos megaláztatást, de őt ez sem érdekelte. Akkor szeretett volna és úgy hozzám érni, ahogy szeretett volna; nem akart függni senkitől, nem félt attól, ki mit szól. Őt nem is merték csesztetni, azonban engem… nos annál inkább. – Ekkor Kibum tekintete még fájdalmasabbá vált, és összeráncolta a szemöldökét. Egy pillanatnyi szünetet tartott mesélnivalójában, nyelt egyet, majd folytatta. – Egy nap Jonghyun nem jött iskolába, mert családi programja volt. Ezt az iskola huligánjai pedig kihasználták. – Ekkor már előre tudtam, mi lesz a sztorinak a kimenetele, és az én szemöldököm is egyre összébbráncolódott. – Az egyik szünetben elrángattak a konténer mögé, és kegyetlen módon elbántak velem. Azóta van ez a sebhely is a szemöldökömön… - mutatott oda - … De nem baj, legalább menő. – mosolyodott el ironikusan. – De ez csak egy a sok seb közül amit akkor kaptam…. csak azért, mert mertük szeretni egymást.

- Úr Isten, Kibum… - szinte az én torkomat szorongatta a sírás a történtek hallatán.

- Nos igen. Azóta eléggé nagy fenntartással ismerkedek a suliból új emberekkel. Ezért is tűnhetek elsőre kissé bunkónak, de ezek után ne is várjon tőlem senki mást.

- És mi lett Jonghyunnal?

- Oh – mosolyodott el – tényleg. Nos… mikor megtudta mit tettek velem, az iskolába beérve úgy viselkedett, mint egy állat, és szétverte azokat akik ezt tették velem. De nem volt olyan okos, hogy elrángassa olyan helyre, ahol nem látják... nem, ő rögtön a folyosón, ahogy meglátta, már ment is nekik. Hiába akartam leállítani, olyan volt mint akinek elborult az agya. Aztán… kirúgták innét.

- Azt a – csodálkoztam el. – És… mi lett veletek? Ti még együtt vagytok?

Kibum megrázta a fejét.

- Elköltöztek innen, jó messzire. Úgyhogy nem tudtunk volna együtt maradni.

- Ah… nagyon sajnálom Kibum.

- Nem kell, elmúlt már egy ideje és amúgy sincs mit tenni ellene – vonta meg a vállát, tettetve hogy semmi gond, de láttam rajta hogy legbelül sosem fogja ezt elfelejteni. Rettenetesen sajnáltam. – Ezért mondtam azt neked, amit. Hogy legalább ti ne járjatok így. Ez az iskola egy… ótvar. Nem fogad el senki senkit.

- Köszönöm Kibum. – mosolyodtam el, és megveregettem a vállát. Az iskolai jelző csengő meg is szólalt, így fel is álltunk és elmentünk a tantermünk felé.

A folyosón végighaladva megláttam Chent és Sehunt beszélgetni a szekrények mellett. Már majdnem hangosan rájuk köszöntem, azonban mikor félmondatban meghallottam miről beszélnek, inkább megtorpantam, és – bár nem szoktam ilyet csinálni – kicsit hátrébb húzódva, nagyra nyitott füllel bújtam meg a szekrények takarásában.

- Na és akkor mi van, ha együtt vannak? Semmi! Talán Luhan végre teljesen boldog lesz. Az ő szerelmük is ugyanolyan mint bárki másé.

- Tudom, csak... te ezt nem értheted. Én próbálom elfogadni, de… nem tehetek róla, ahogy ránézek, rögtön ez jut az eszembe! Főleg így, hogy… járnak is… - fintorodott kicsit el. - Míg nem tudtam róla, annyira más volt. Engem ez akkor is... undorral tölt el! Nem tudom miért, de egyszerűen ezt érzem! Nem tehetek róla!

- Akkor tudod mit? Érezd. Engem nem érdekel, csak te tudod a saját gyöpös gondolkodásod megváltoztatni – rázta meg a fejét Chen, és elindult a másik irányba a tantermünk felé. Sehun még ott maradt egy kicsit tűnődve, majd sóhajtott egyet, és szintén oda indult.

Én ledöbbenve álltam a szekrények mellett, aprócska könnyekkel a szemem sarkában.      

Honnan tudja? Talán hallotta amit Kibummal beszéltünk? És… egyáltalán… miért ilyen? Én azt hittem, hogy elfogadta már. Elhittem neki amit aznap este mondott a kollégiumi udvaron. Miért ilyen velem?

Fájt, hogy pont ő… Sehun, a legjobb barátom nem tudott elfogadni.

Én is beballagtam a terembe, és leültem mellé, lehajtott fejjel. A tanár máris bent volt, és magyarázott nekünk.

Egy pillanatra a magam mellett ülőre sandítottam, és az arcát figyeltem… amit már olyan jól ismertem.

Pont ő volt az, akiben az iskola első napjától egy hullámhosszon voltam, és minden helyzetben kitartottunk egymás mellett. A legelső óránkon már egymás mellett ültünk… ugyanebben a padban, ahol most. Ő volt az, aki az iskola napjait széppé varázsolta a számomra, akinek mindent elmeséltem, és ő is mindent elmesélt nekem. Bármikor meghallgattuk egymást, és ha kellett akkor hajnali háromkor mentünk át egymás szobájába, csak úgy. Rengeteget kosaraztunk, és lógtunk a városban. Mikor a betegsége megjelent, én voltam az, aki jóban-rosszban kitartott mellette, és aggódott érte. A mai napig rettenetesen aggódom érte.

De ha belegondolok… tényleg mintha valahogy az utóbbi időben eltávolodtunk egymástól.

Csak ezért? Mert én a saját nememhez vonzódom? Ennyit számítana?

Ebédkor nagyon fura volt a légkör. Mindenki csak hallgatott, én pedig fapofával ettem a kajámat, néha-néha Kaira sandítva, akin látszott, hogy észrevette, hogy valami nem stimmel. Értetlen tekintettel nézett rám vissza.

A tálcánk visszavitele után gyengéden megfogta a karomat, és kicsit odébb húzott, ahol kevés ember volt.

- Mi a baj? – kérdezte halkan.

- Ah… Kai… - sóhajtottam.  – Sehun tudja. – Kai felvonta a szemöldökét. – Kibum rákérdezett, és elmondtam neki, hiszen… mégiscsak ő volt az, aki ebben az egészben benne volt. Sehun szerintem ezt valahogy meghallotta… és beszélt Chennel, amit viszont én hallottam. És ebből teljesen lejött számomra, hogy még mindig… nem tudja elfogadni hogy én az vagyok. És ez nagyon fáj, Kai. Ő a legjobb barátom… Mit tegyek? – ismét hangyányi könny gyűlt meg a szememben. Aggódtam hogy mit szól ahhoz, hogy ez így kiderült, és még mindig nagyon fájt nekem Sehun viselkedése.

- Figyelj, előbb utóbb köztük úgyis kiderült volna, úgyhogy mindegy – fogta meg a vállamat. – Csak ne mondják el másoknak. Ez fontos.

- Nem hiszem hogy el fogják, ők nem olyanok – szipogtam párat, majd kitöröltem a könnyeimet a szememből, és szerelmemre néztem. Olyan szívesen megöleltem most volna... de nem tehettem. 

 Kai épp Sehun felé sandított, és úgy tűnt, valamiféle elhatározás csillant meg a szemében. Ezután kezét leengedte vállamról, majd lassan elindult a többiek felé, én pedig utánuk. Sejtettem, hogy valamire készül, mert túl céltudatosan nézett legjobb barátom felé. Ahogy odaértünk, Kai megkopogtatta Sehun vállát, aki hátrafordult, majd felvonta a szemöldökét meglepettségében. Az én gyomrom is egy pillanatra görcsbe rándult… mire készül Kai?

- Beszélnünk kellene, Sehun. – mondta a szemébe.