15. rész: Legyünk barátok!

Mindenki végigaludta a hazafelé vezető busz utat, és a nap további része is csak punnyadással telt el. Nagy nehezen kipakoltunk a táskánkból, lefürödtünk, és én olvastam, Kai pedig a tabletjén pötyögött. Nem voltunk a helyzet magaslatán.

Az pedig még inkább lelombozott bennünket, hogy másnap reggel fel kellett kelni, és újból belezökkenni az iskolai életbe. A zöld tábla és kedves osztályfőnökünk látképe. Igen, ez az amit nem akartam látni még egy darabig…

Kai már kora reggel elviharzott, mint mindig. Az iskolába menet azon gondolkodtam, vajon javítanak-e a további viszonyunkon a táborban történtek?

Sehun ma nem jött suliba, így egészen unatkoztam. A szünetben Chennel cseverésztem egy pár szót, de ő olyan sok embert ismer, hogy általában nem ér rá csak eggyel foglalkozni. Kai mindig eltűnt, ahogy szokott, és ebédnél is egyedül ült újból, míg mi mindannyian a tábori élményeket idéztük fel egymás társaságában. Mikor épp az üvegezésről volt szó, Chen visszaemlékezett Kaira.

- Tényleg, a srác már megint egyedül dekkol ott hátul? – nézett a fejem fölött át Chen.

- Hát… mindig ott ül. Egyszer mellé ültem, de nem úgy tűnt, mint aki annyira vágyik a társaságomra… - sütöttem le a tekintetem, és odapillantottam az asztaltól épp felállni készülő szobatársamra.

- Áh… - csóválta a fejét Chen – én gondolom hogy ő milyen fajta ember. Rá kell erőltetni, hogy szocializálódjon. Látszik rajta hogy nem egy rossz gyerek, csak meg kell nyitni.

- Hát… erre talán én is kezdek rájönni. Ezért is húztam oda magunkkal vizibiciklizni is. De hát… talán reménytelen.

- Na, figyeld csak meg – vigyorodott el Chen – majd én segítek.

Aranyos volt Chentől hogy „bevonódott”, és valahol tényleg könnyített a dolgomon. Csak hogy ő nem sejtette, hogy én hogy érzek Kai iránt… nehéz lesz elrejtenem az érzéseimet, ha ezentúl ő is a közelbe lesz.

Elterveztem, hogy ma este megfigyelem Kait, és ha tényleg megint ugyanannyira zárkózott lesz, mint szokott, beszélni fogok vele.

Este későn érkezett, mint mindig. Könyvemből felnézve pillantottam meg sötéten kirajzolódó alakját az ajtóban.

- Hali. – köszönt, és ledobta a táskáját az ágya mellé. Ha nem láttam már ezt a mozzanatot teljesen ugyanígy százszor, akkor egyszer se…

- Na, milyen napod volt? – tettem le a könyvemet az asztalra magam mellé. Sosem kérdeztem tőle ilyet, de most direkt közvetlenebbre vettem a figurát. Szinte éreztem a bezárkózást, miközben rá néztem.

- Jó volt – vonta meg a vállát, és pakolászás közben rám se nézett. Én a fekvő helyzetemből az ágyam szélére ültem, úgy figyeltem őt, direkt feltűnően.

- Nem fárasztó minden nap ennyit mozogni?

- Hát… de. De már megszoktam. – mondta halkan, és törülközőjét megfogva be is ment a fürdőbe.

Ahj… nem érdekel. Akkor is megbeszéltetem. Hallgatni fogok Chenre.

Már nem volt az bennem, hogy azért ilyen velem, mert én szeretem, és ódzkodik tőlem. Tudtam hogy ez nem így van, hiszen a táborban minden ezt mutatta. Fél kimutatni az érzelmeit…

Már hallottam is a zuhany hangját. Addig ledobtam magam hassal az ágyra, és a semmibe bámulva gondolkoztam. Nagyot sóhajtottam, és lassan kifújtam a levegőt tüdőmből.

Vajon köze lehet a szerelméhez, aki meghalt? Talán fél közel kerülni másokhoz, nehogy újból elveszítse. Aish…Hogyan álljak hozzá? Túl érzékeny téma?

Sejtettem már, hogy ez a dolog háttere. De így sosem lesz boldog, és erre valakinek rá kell döbbentenie. Chennek tényleg igaza volt. Rá kell erőltetni. Ha kirobban egyszer, kirobban… de meg kell törni a jeget ebben a srácban, az ő érdekében.

Ahogy kinyílott előttem a fürdő ajtaja, felültem az ágyon. Ismét megcsapott tusfurdőjének illata, és bronzos bőrének látványa; ahogy egy szál alsóban, a víztől még félig csöpögő hajjal nézett velem szemben. Bár már számtalanszor láttam így, még mindig, ugyanúgy felgyorsult a pulzusom, és nyeltem egy nagyot minden egyes alkalomkor. A szememet folyton kényszeríteni kellett, hogy ne őt nézzem.

- Éééss… te nem tudod, most akkor írunk holnap matekból? – kérdeztem, bár tudtam hogy nem, de legalább volt valami amiért megszólítsam.

- Nem tudom – vonta meg a vállát, majd az ágyra ült, felkapcsolta ő is a kis villanyát, és a tabletjén kezdett valamit bogarászni.

Percekig nem szólt semmit, én pedig csak ültem, és konkrétan bámultam őt. Tudtam hogy észrevette már rég, csak nem akart róla tudomást venni.

Egy pár perc után kezdtem talán… begurulni.

- Kai… mondd csak, miért vagy ilyen? – szólaltam meg végül.

- Milyen? - kérdezett vissza, de nem nézett fel.

- Kérlek, nézz a szemembe, ha beszélgetünk!

Kai szemöldökét felvonta enyhe meglepődöttségében, és rögtön rám nézett. Lezárta a tabletet, és maga mellé tette. Látszott rajta, hogy kicsit ideges kezd lenni, hiszen pontosan tudta miről van szó - de nem érdekelt.

- A táborban… sokkal nyitottabb voltál. Együtt nevettél velünk, beszélgettünk, még vicceltél is. Folyton segítesz másokon, rajtam, ahogy Kyungsoon is, mikor beleesett a vízbe. Szemmel láthatóan törődsz másokkal és aggódsz másokért. Akkor mégis miért zárkózol be ennyire? Az emberek így félreértenek téged! Azt hiszik, egy mogorva srác vagy, aki senkire sem kíváncsi, pedig nem így van, én tudom! Mégis mi annak az oka, hogy egyszerűen nem vagy hajlandó közel engedni magadhoz senkit?

Hát, jól megeredt a nyelvem. Ahogy mondtam egymás után a mondatokat, egyre izgatottabb lettem, és mikor befejeztem, éreztem, hogy kicsit remegek belül.

Kai csak nézett rám, szemében egyre erősebbé vált az idegesség.

- Nem tudom, miről beszélsz. Nem mindegy neked-

- Nem! – vágtam a szavába. – Nagyon jól tudod, hogy miről beszélek. És nem azért mondom, mert rosszat akarok neked, vagy bántani akarlak. Csak jóindulatból mondom ezt neked. Mert te nem tudod, de olyan dolgokat hagysz emiatt ki, amiket egy nap nagyon megbánsz! – Kicsit lejjebb csillapítottam a hangerőmet. – Ő az oka, ugye? Mióta meghalt, félsz másokhoz újból közel kerülni.

- Hagyjál. – tekintett el a pillantásomból, és tabletjét ismét magához ragadta hirtelen. Gyorsan húzkodni kezdte az ujját rajta. – Te nem tudsz erről semmit.

- Kai… nem halsz bele, ha lesznek barátaid. Mindenkinek ugyanúgy megvan az esélye, hogy elveszítsen valakit, aki fontos számára. Ezt nem lehet elkerülni, és a legnagyobb butaság, ha ezért úgy döntünk, inkább ne is legyen senki, aki fontos.

Tovább nézte a tabletet, mintha nem is hallaná amit mondok, de nagyon jól tudtam, hogy hallja.

- Akármennyire is nem akarod, te is fontossá válsz másoknak és mások is neked. Kai… - hajoltam kicsit közelebb – kérlek… legyünk barátok.

Kai lejjebb tette a kezében lévő tárgyat és végül maga mellé ejtette. Ezután nagyot sóhajtott, majd rám nézett.

- Jó. Legyünk. – tárta szét a kezeit egy vállvonás kíséretében.

Elmosolyodtam, majd mosolyom vigyorrá szélesedett. Elértem amit akartam, illetve… félig. Még nem bizonyította be, de már az hogy kimondta, félsiker.

- De… ez nem azt jelenti, hogy ezentúl rám fogsz indulni és hasonlók. Ugye? – fordult el tőlem, és zavarában ide-oda nézett. Be is bújt a takarója alá, alvásra készen.

Felnevettem.

- Hülye, nem vagyok perverz állat! – ütöttem egyet a takarójára, és én is bebújtam a sajátom alá.

Jó kedvvel aludtam el. Úgy éreztem, végre megtaláltam a sínt, amelyen végig kell mennünk.