14. rész: Másnap

Azt mondta a tanár, hogy itt a táborban nem, de ha hazaértünk, akkor büntetésből egy hétig nekünk kell kitakarítanunk a folyosót tanítás után. Próbáltunk józanok maradni, de persze a szag elárult minket – na meg a vöröslő arcunk, és csillogó szemünk.  A többieket elzavarták a saját faházukba, mi pedig bent maradtunk természetesen Kaival.

Én elkezdtem összeszedegetni a poharakat a földről, szobatársam pedig csak össze-vissza téblábolt a faházban. Nem tudom melyikünk volt részegebb, de én alig tudtam felszedni a pohárkákat, egy-egynek háromszor négyszer neki kellett rugaszkodnom, hogy megfogjam.

- Amúgy… nem is válaszoltál a kérdésemre – szóltam Kaihoz. – Ugye hogy jól érzed magad ebben a táborban?

- Ahj… hagyjál már ezzel. – huppant le az ágyra nagy hirtelenséggel, és elterült rajta.

- De, láttam hogy te is nevetsz – dobtam ki a kukába a poharakat, és lehuppantam mellé, mire ő fejét a paplanról felemelve rám nézett.

- Meertt megitattátok velem ezt az.. zizét – támaszkodott feljebb, és a falnak támasztva hátát felhúzta a lábait. Én nagyon nem voltam képben, és totál gátlástalanul bámultam a képét, bugyután vigyorogva.

- Most meg mi van? – kérdezett felhúzott szemöldökkel.

- Semmi – néztem el róla, és nevetni kezdtem.

- Min röhögsz?

- Semmin! – erősödött fel a nevetésem és én is hátradőltem a falnak, a hasamat fogva.

- A semmi nem tud vicces lenni.

- De részegen igen! – Immár majdhogynem hahotáztam, és újból Kaira néztem, aki érthetetlen fejjel nézett, de már ő is mosolygott.

Fogalmam se volt hogy min nevetek, de alig tudtam abbahagyni. Hátra dőltem az ágyon én is, hasonló helyzetben mint Kai volt az imént. Már a könnyeim folytak, eszméletlenül hülyének nézhetett engem.

- Akkor röhögjél a saját ágyadon! – mutatott a másik ágy felé.

Letöröltem a könnyeimet, és felegyenesedtem. Nagyon vicces kedvem kezdett lenni.

- Nem megyek. – mondtam neki bökölődve, és csak vigyorogtam rá. Ő meglepődött a kijelentésemen, és sűrűen pislogott.

- Tessék?

- Nem megyek – vontam meg a vállamat, és karba fontam a kezeimet, majd hátra dőltem a falnak. Alap esetben soha a büdös életben nem csinálnék ilyen értelmetlen dolgokat, de a pia ilyen hülyeségeket hoz ki belőlem.

- Mi, itt akarsz velem aludni a saját ágyamban?! Háborodott fel. - Ismét kitört belőlem a nevetés. – Ne felejtsd el hogy én nem vagyok…

A nevetésemből hirtelen öklendezés lett, és éreztem, hogy a gyomrom egyik pillanatról a másikra felfordul, felültem az ágyon, és a padló felé hajoltam. Kai azonnal kapcsolt, és felpattant az ágyról, majd megfogta a vállaimat, és kifutott velem a szabadba. Ahogy kiért a lábam a faház küszöbén, már jött is felfelé aminek jönnie kellett. A bokor felé hajoltam, majdnem beleestem, de Kai megtartott. Gyomrom tartalmát egész gyorsan kiürítettem.

- Ahj… - nyögtem fel miközben felegyenesedtem. – Kai…

- Ülj le ide… hozok neked vizet. – mondta, majd besietett a faházba egy pohárért, és elment a kúthoz tölteni. Én lehuppantam a faház tövébe, és lábaimat magam elé húzva tettem térdeimre könyökömet, így támasztva homlokomat tenyeremmel. Ebben a helyzetben voltam, egészen addig, míg Kai vissza nem tért. A gyomrom már jobb volt, de úgy éreztem, bármely pillanatban el tudnék aludni, a közérzetem pedig pocsék. A szám ízéről… inkább nem is beszélek.

- Tessék, ezt idd meg. – Leguggolt hozzám, és odanyújtotta nekem a poharat.

- Köszi – vettem el tőle, és lassan inni kezdtem. Kész megváltás volt a tiszta ízű víz, bár a gyomromnak még furcsa volt, mégis valahol jólesett. Lassan ittam, nehogy megint kijöjjön. Amíg ittam, Kai ott guggolt mellettem, én pedig egyre kínosabban érezni magam. Valamiért most a sírás kezdett kerülgetni, de próbáltam visszatartani.

A víz elfogyott, és magam mellé tettem a poharat. A pilláim majd lecsukódtak, némi könny is gyűlt a szememben.

- Én olyan álmos vagyok… - motyogtam fojtott hangon, és térdeimre hajtottam a fejem. Úgy éreztem, nem is tudnék innen felkelni. Minden tagom gyenge volt, és nehéz.

- Gyere… - segített fel a földről Kai, és néhány lépéssel odavezetett az ágyamhoz. Én fel akartam feküdni rá, és észre sem vettem, hogy még cipő van rajtam, ami tiszta sár.

- Ezt le kéne venni, nem? – húzta le a lábamról a cipőket Kai, és félretette. Innentől már „ösztönös” módon bebújtam a takaróm alá, és összehúztam magamat. Egy pillanat alatt elaludtam.

Másnap valahogy nem csak nekünk, de mindenkinek olyan másnapos feje volt a táborban, úgyhogy sejtettük, hogy nem csak mi leszünk azok, akik a folyosót takaríthatják. Én dél körül keltem fel, ekkor már Kai nem volt a házban. Miután rendbe szedtem magam, odamentem a tábor fő gyülekezőhelyére, ahol már főtt a bográcsos étel. Én a reggelit úgy ahogy volt, kihagytam… szerintem nem is tudtam volna enni.

Kai egy üveg innivalóval a kezében figyelte a tüzet, Sehun egy padon ült K.O. fejjel, Chen pedig, mint aki előző este semmit nem csinált, bátran cseverészett Suhoval.

Sehun mellé ültem a padra, aki csak lassított tempóban bólintott egyet, és egy szót sem szólt. Szerintem elméletben még mindig aludhatott, csak fizikálisan volt köztünk. De nem is volt baj, mert nekem is hiányzott, hogy összeszedjem a gondolataimat hogy mi történt tegnap este, ugyanis nem igazán emlékeztem rá.

Ivás, „én még sosem” játék, hülyülés…

…és hát persze, hogy képszakadás.              

- Te Sehun… - fordultam felé, ő pedig rám nézett, de a szemei tök vörösek voltak. Tényleg elég ramatyul nézett ki. – Ti mikor mentetek vissza a faházatokba?

- Hát – kezdte mondatát, de meglepődtem, hogy milyen rekedtes hangja van. – amikor a tanár ránk szólt, hogy hagyjuk abba, és közölte hogy mi takarítjuk a folyosókat egy hétig.

- Mi? – vágtam meglepődött képet – Ez komoly?!

Sehun bólogatott, én pedig elszörnyedtem.

Ezek szerint az este további része totál kiesett! Anyám, mi történhetett?! Mit csináltam Kaival? Mit mondhattam neki? Ahj…

Megdörzsöltem a szemeimet, és ránéztem. Meg kell vele beszélnem… muszáj lesz…

- Hé, Luhan – ült mellém Chen – mi a pálya? Jól van már a gyomrod? – karolta át a vállamat.

A gyomrom…?

- Én hánytam? – szörnyedtem el. – Mikor?!

- Ja, nem tudom, én nem voltam ott. Kaival beszéltem egy pár szót, ő mondta. Te, ez a srác, már több mint egy éve az osztálytársunk, de szerintem tök jó arc! Kicsit csöndes, de amúgy nincs vele baj! Kár hogy így elvonul mint egy remete.

Már nem nagyon tudtam figyelni arra, mit mond Chen, mert annyira el voltam foglalva azzal, hogy Kai előtt hánytam. És még mit csinálhattam előtte?! Édes jó anyám! Hát ez aztán igazán attraktív lehetett!

Szóltak, hogy kész a kaja, így sorban álltunk érte és meg is ettük egy szempillantás alatt. Én a tegnapi szegényes vacsora miatt már farkaséhes voltam, és a másnaposságomnak is jót tett.

Ezután máris pakolnunk kellett, mert indultunk haza. A faházba visszaérve végre volt alkalmam Kaival pakolás közben beszélni.

- Figyelj… mi történt tegnap? Chen mondta, hogy hát… hánytam, és… gondolom te voltál az aki látta. Nem emlékszem, és szeretném tudni hogy mégis mi történt az este folyamán? Ugye nem csináltam semmi különöset?

Kai felvonta egyik szemöldökét, és érdekes arckifejezést vett fel, miközben a ruháit pakolázta.

- Hát… biztosan akarod tudni?

- MI? – egy ütemet kihagyott a szívem, és el is ejtettem a ruhaköteget amit fogtam. Azt hittem, hogy nem csináltam túl nagy baromságot, de ezek szerint igen! – Mit… mit csináltam?!

- Hát… inkább nem mondom el. Szerintem túl kényelmetlenül éreznéd magad.

- Te jó Isten… - temettem a kezeimbe az arcomat, és abba is hagytam a pakolást. Lehuppantam az ágyra.  Minden előttem forgott, a lehető legrosszabb esetek, amiket tehettem. – Kérlek, mondd el! Nem tudom mit csináltam, de nagyon sajnálom!

- Hát… nem olyan vészes igazából, ha belegondolok. Csak sztriptízeltél… aztán meztelenül kergettél, hogy csókoljalak meg. Ezután tehenet játszva legeltél egy kis füvet a tábor közepén, és kidőltél.

Szavai hallatán azt hittem ott ájulok el. Kezeim még mindig az arcomon nyugodtak, és ujjaim között kukucskáltam ki Kaira, hitetlenkedő fejjel.

EZ KÉP-TE-LEN-SÉG!

Egyszer csak Kai hirtelen elvigyorodott.

- Amúgy ittál egy kis vizet miután rosszul lettél, aztán lefeküdtél aludni.

Ez most… szívatott?

- Te most ugrattál? – pattantam fel az ágyról.

Kai nem szólt semmit, csak még inkább vigyorgott, és tovább pakolt ártatlanul.

Ilyen nincs! Én totál el kezdtem hinni amiket mondott!

- Hé! Ez nagyon nem volt szép dolog tőled, ugye tudod?! – közeledtem felé, és belebokszoltam egyet a vállába.