16. rész: Sosem lehetsz biztos semmiben

Másnap ebédnél azt terveztem, hogy odaülök Kaihoz, de mikor odanéztem az asztala felé, meglepetésemre láttam, hogy Chen már megelőzött. Eszembe is jutott rögtön amit tegnap mondott, miszerint segít. Kíváncsi voltam, Kai mit szólt mikor odaült hozzá, bizonyára meglepődhetett.

Úgy döntöttem én is odaülök hozzájuk.

- Sziasztok – mosolyodtam el a tálcám letétele közben.

- Á, szervusz Luhan! Csüccsenj le – húzódott széles vigyorra Chen szája széle, miközben üdvözölt. Kai csak bólintott egyet, és az ebédlő tálcájához egészen közel hajolva feledkezett bele az evésbe.

- Chen, tudsz valamit Sehunról? Nem láttam a tábor óta. Kicsit aggódom, mostanában nagyon sokat hiányzik…

- Szerintem kórházban van, mint mindig. De ne aggódj, nyugi, pár nap és visszajön, ahogy szokott.

- Hát, nem tudom… - vettem be első falatomat a számba, és elgondolkoztam. Tényleg nagyon aggódtam érte, mert ilyen sűrűen nem szokott kórházban lenni. Azt mondta legutóbb, hogy javul az állapota, de ki tudja… mindig próbálja elrejteni, ha valami baja van. Nem szeret gyengének látszani, még annak ellenére is hogy a legjobb barátok vagyunk.

- Miért, neki mi baja van, hogy sűrűn kórházba jár? – szólalt meg Kai hirtelen, meg is lepődtem hangja hallatán. Örültem hogy érdeklődik.

- Sehun szívbeteg. Egy-két éve derült ki róla, és eléggé súlyos. – válaszolt neki Chen, mire Kai csak bólintott egyet egy együttérző „Oh” kíséretében.

- Én fel fogom most már hívni, hogy mi van vele – szólaltam meg komoly arccal.

- Ah, Luhan, várj még pár napot legalább. Tudod hogy nem szereti ha a kórházban hívogatják. – próbált meggyőzni Chen.

- Nem érdekel, aggódom érte! Nem várhatja el hogy szemet hunyjunk afelett, hogy lehet hogy nagyon komoly baj történt vele. Egy-két napot várok, de ha nem jön, tényleg felhívom. Ha nem venné fel, akkor pedig elmegyek a házához, és megkérdezem a szüleit.

- Te tudod… - vont vállat Chen, és ebédjének utolsó falatjait kezdte el magába lapátolni. Kai ekkor csak csendesen hallgatott bennünket.

- Tényleg, Kai… nincs kedved legközelebb hozzánk ülni ebédelni? – váltottam témát. – Ha Sehun megérkezik, akkor ennél az asztalnál nem férünk majd el.

- Ja, gyere már oda hozzánk! Luhannal szemben úgyis mindig van egy üres hely, szerintem az rád vár – nézett Chen barátságosan Kaira, miközben végleg letette evőeszközeit a kiürült tálcájára. Kai is befejezte már, és kissé zavarba jött a dupla frontú „támadástól”, de nem volt baj. Ez kellett neki.

- Hát… oké – nézett ide-oda, majd felállt a helyéről, és Chen is vele együtt.

- Hé, várjatok már meg engem is – lapátoltam magamba gyorsan én is utolsó falatjaimat, majd utánuk szaladtam a tálcámmal.

*

Kai a következő napokban tényleg odaült hozzánk ebédkor, és bár többnyire csak hallgatta a csacsogásunkat, néha ő is bele-beleszólt a beszélgetésbe a maga szűkszavú módján. Igyekeztünk sokat kérdezni tőle, hogy feloldódjon. Láttam a változást rajta, napról napra – azonban mindig volt benne valami, ami úgy éreztem, lefékezi őt. Matekból is megkértem hogy segítsen, de még csak nem is azért mert annyira nagyon nem értettem, hanem azért, mert az is valami, ami arra kényszeríti, hogy társalogjon. Keményen tanított, mint mindig – és ha eltereltem a témát, mindig rám szólt, hogy a feladatra koncentráljunk. Igyekeztem humorérzékemet fejleszteni, és úgy viccelődni vele, hogy kicsaljak egy-egy mosolyt belőle, ami néha sikerült is. Sőt, egyszer-kétszer ő is rákontrázott a poénra, és ekkor én úgy örültem mit egy idióta. Apránként, de elkezdtem a „projektemet”, és talán már nem is tűnt olyan kilátástalannak, mint az elején gondoltam.

Az után a bizonyos pár nap után Sehun még mindig nem jött suliba, én pedig napról napra egyre aggodalmasabban néztem a saját helyem melletti üres széket. Egyik nap eldöntöttem, hogy felhívom, tanítás után.

Az udvaron ültem egy padon a tikkasztó hőségben, és elővettem a mobilomat. A nap fényétől alig láttam a képernyőt, de sikerült végül megkeresnem Sehun számát, és a fülemhez téve hallottam, hogy kicsöng. Valaki fel is vette a kagylót.

- Halló! Sehun?

- Halló? – szólt bele egy női hang a telefonba, de ennek következtében egészen biztos hogy nem Sehun volt az. – Luhan-ssi? Én Sehun anyukája vagyok.

- Oh… Jó napot kívánok – váltottam tiszteletteljesebb hangnemre. – Elnézést… Sehun merre van? Sokat hiányzik az iskolából, és elkezdtem aggódni érte… Csak nem rosszul van?

A nő sóhajtott egyet.

- Sehun… eléggé rosszul van. – A hangja nem volt valami megnyugtató, így rögtön fel is ment a pulzusom, és a lehető legrosszabbakra kezdtem gondolni. – Infarktusa volt. -Teljesen elsápadtam, a gyomrom összeugrott. - Kórházban fekszik napok óta. Én szerettem volna neked szólni, de azt mondta hogy ne…

Nagyot nyeltem.

- És… és mennyire súlyos? – kérdeztem remegő hangon.

- A mentők időben kiértek hozzá, de a szervezetét rettenetesen megviselte. Luhan… tudom hogy Sehun nem szereti a látogatókat, de… te vagy a legjobb barátja.

- Bemegyek hozzá – fejeztem be mondatát. – Most azonnal bemegyek.

- Gyere. Tudom hogy örülni fog neki. – torzult el a hangja, mintha sírni készült volna. – Mi is itt vagyunk vele. Tudod melyik kórházban szokott feküdni, ugye?

- Igen, persze. Köszönöm szépen, máris indulok – nyomtam meg a letevő gombot remegő ujjal, majd elraktam a zsebembe a telefont. A táskámat a hátamra kaptam és sietve elindultam a kórház felé.

*

- Talán most ébren van – nézett rám Sehun anyukája keserves, szomorú mosollyal, és kinyitotta számomra a kórterem ajtaját.

Barátom láttán gombóc került torkomba. Kezéből infúzió cső lógott, félig ki volt takarva, mellkasán pedig kábelek és tapaszok voltak. A gép szüntelenül pittyegett mellette, és mutatta szívének dobogását. Hanyatt feküdt, és szemei csukva voltak, de ahogy meghallotta hogy bejöttem, lassan kinyitotta őket, és oldalra fordította fejét. Közelebb érve hozzá próbáltam elfojtani sírásomat, és láttam, mennyire sápadt az arca, sötét karikák mutatkoztak meg szemei alatt. Sütött róla a gyengeség.

- Hát te meg… mit… - szólalt meg, de csak lassan motyogott. Valószínűleg sok altatót kaphatott, vagy nyugtatót.

Leültem mellé a székre.

- Miért nem hagytad hogy értesítsenek a szüleid? – kérdeztem tőle egyenesen, enyhe dühvel a hangomban, de a sajnálat és megértés erősebb volt bennem annál.

- Mert… unalmas… itt üldögélni a kórházban. Nem? – mosolyodott el enyhén.

Elégedetlenül megcsóváltam a fejemet.

- Hihetetlen vagy, tudod?

- A suliban úgyis találkozunk.

Erre a kijelentésére még inkább könnyek akartak szökni a szemembe. Sehun simán meghalhatott volna az infarktusban… sőt. De rettenetesen hitt abban, hogy neki valójában semmi baja nincsen. Ezért sem akarta, hogy bárki foglalkozzon a betegségével – mert az is azt tükrözi, hogy valójában nagyon is van miért aggódnia.

- Igen, igen találkozunk – mosolyodtam el, és végül a feltörő könnycseppek legördültek az arcomon. A hangomon igyekeztem ezt nem mutatni, de muszáj volt egyet szipognom.

- Te… bőgsz? – vigyorodott el Sehun.

- Ahj… hagyjál már! Miért baj, ha az ember aggódik?

- Felesleges.

- Te talán nem aggódnál értem ugyanígy, fordított helyzetben?

Sehun elkomolyodott a mondatom hallatán, és a falra vezette a tekintetét, majd lesütötte szemeit.

- Na látod. – mosolyodtam el, és letöröltem a könnyeimet.

- Nem vagyok jól, Luhan. De nem kéne aggódnod értem… mert így csak teher vagyok. Jól leszek, nyugih.. – pilledt el egyre jobban, majd lecsukta a pilláit. Nagyon fáradt lehetett, ennyi beszéd is megterhelő volt a számára.

Egy darabig csak ültem mellette, majd teljesen rámtört a sírás. Belegondoltam abba, hogy akármelyik pillanatban elmehet, és a szívem szakadt szét. A legjobb barátomat egyszerűen nem veszíthetem el.

Úgy tűnt, Sehun el is aludt. Maga mellett lévő kezét megfogtam.

- Ez… buzis… - motyogta váratlanul, és féloldalas mosolyra húzta száját.

- Nem érdekel. – nevettem el magamat. Tipikus Sehun.

Lejárt a látogatási idő, így el kellett mennem.

A koleszba visszaérve várt rám temérdeknyi házifeladat. Mikor ránéztem a füzetemben sorakozó feladatok sorszámaira, gondterhelten sóhajtottam. Legszivesebben ledobtam volna magam az ágyra, és fel se keltem volna onnan. Amúgy is rossz kedvem volt Sehun miatt, Kai meg nem volt itt még, hogy segítsen. (Különben is, azt mondta, hogy azt már mind nekem kell megcsinálni egyedül.)

Végül nekiduráltam magam, és lehuppantam az íróasztal székéhez. Kutakodni kezdtem a tollam iránt, amelyet meg is találtam, azonban mikor írni kezdtem vele a kockás füzetembe, nem fogott.

- Ó az anyád. – firkáltam egy nagyot az üres tollal, majd félreraktam. Ez volt az egyetlen tollam, ceruzával pedig nem adhattuk be a feladatot. – Ez remek…

Átkutattam minden fiókomat, hátha van egy toll valahol, de nem volt. Kai asztala teljesen üres volt, csak a tabletje és kislámpája feküdt rajta. A fiókjaiban nem tudtam, mi lehet.

Csak nem bánja ha megnézem, van-e ott egy toll…

Kinyitogattam az összes fiókot. Az egyikben csak papírok voltak, a másikban könyvek, a harmadikban füzetek, az utolsóban pedig úgy tűnt, mindenféle kacat, ahol általában toll is szokott lenni.

Keresgélni kezdtem. Kulcstartótól, képeslapoktól elkezdve minden volt ott. Egyszer csak megláttam egy fényképet. A képeslapok közül félig meddig kandikált ki, és egy fiatal srác arcát mutatta.

Ez ki lehet?

Elgondolkodtam rajta, illik-e más cuccait megnézni csak így. De annyira furdalt a kíváncsiság, hogy végül az ajtó felé néztem, hogy megbizonyosodjak róla, nem jön-e véletlenül be, és előhúztam a képet.

Egy helyes arcú fiatal srácot mutatott, aki egy ablak előtt ül, derékig látszik, kezével peace jelet mutat, és mosolyog.

Ki lehet ez?

A képet megfordítottam, és egy levelet találtam rajta. Nem is gondolkodtam, de máris olvasni kezdtem.

" Kai-ssi... tudom, már régóta nem láttuk egymást, és még vissza van egy hónap. Ez sok időnek tűnik, de meglátod, hamar elmegy. Nagyon várom, hogy újra láthassalak és a karjaim közt tarthassalak. Mindent megteszek hogy jobban legyek, és bekerülhessek abba az iskolába, ahová te. Egy nap újra együtt fogunk táncolni, ígérem.

Kérlek tarts ki mellettem.

Kedvesed, Taemin"

A sorok végére érve teljes sokkot kaptam.

Kedvesed… A karjaim közt tarthassalak… Tarts ki mellettem….

Ő volt a szerelme?

KAI MÉGIS MELEG?