12. rész - Vizibicikli

[Ajánlott zenék a részhez: EXO - Run, és EXO - Lucky]

- Gyere, menjünk vissza a táborba – keltett engem Kai hangja, miközben megkocogtatta a vállamat. A nyakam elképesztően fájt, mikor felegyenesedtem a fatörzsnek dőlt helyzetemből, minden tagom olyan volt, mintha drótból lett volna. Nem volt valami kényelmes így aludni, ráadásul meg is fagytam éjjel, de túl lehetett élni.

Igaza volt Kainak, mert így a világosban gyerekjáték volt visszatalálni a táborba. Mikor megláttuk az első kis jelecskét, ami a nyomokhoz vezetett, rögtön tudtuk, merre menjünk. Amint kiértünk az erdőből, és megláttak minket, felkiáltottak, hogy „megvannak”. Mikor megláttam Sehunt és Chent, annyira megörültem nekik, hogy oda is futottam hozzájuk.

- Már azt hittem, megettek a vademberek! Komolyan aggódtam, Luhan! – mondta Chen aggodalmas arccal, de aztán elvigyorodott ahogy közelebb értem.

- Hogy voltatok képesek eltévedni, Jézusom?! – nevetett Sehun.

- Hát, nem volt olyan nehéz eltévedni ám! Egyszer csak eltűntek a nyomok, és nem tudtuk, merre menjünk. De még így is az volt a szerencse, hogy Kai ott volt velem, mert ő volt az aki higgadt maradt. Igaz, Kai..? – néztem hátra, de bárhogy is pásztáztam a környezetemet, nem láttam sehol. Úgy eltűnt, mint a kámfor. Kicsit elszontyolodtam, és bele is gondoltam, hogy tulajdonképpen szó nélkül ott hagytam, mikor megláttam Sehunékat. Bár őt ismerve ez valószínűleg nem rázta meg túlságosan, de akkor is.

Zavaromból gyomrom hatalmas korgása zökkentett ki.

- Uhh… megvolt már a reggeli? – kérdeztem Sehunéktól.

- Már rég, úgyhogy szerintem menj és edd meg a részed, mert mindjárt megyünk fürdeni a tóba. – magyarázta legjobb barátom, mire én csak bólintottam egyet, és befutottam a főházba.

Mikor beértem, az üres ebédlőben Kai is ott ette saját részét, de már majdhogynem végzett vele. Az étkeztetőktől átvettem az egy szelet dzsemmel megkent kenyeret és tejet, műanyag tányéron tálalva. Arra gondoltam, odaülök Kai mellé, de mire odaértem, ő pont befejezte az ételét, és tányérját kidobva a kukába kiment. Eközben a hangosbemondóba megszólalt a tábor főnöke: „Tíz perc múlva találkozunk a tábor főháza előtt, mindenki legyen fürdőruhában!” Ezt hallva megszaporáztam az evészetemet.

A faházba visszatérve ott találtam Kait is, aki már fürdőnadrágban álldogált, és épp a pólóját vetette le. Egy pillanatra kitágult pupillám szálkás felsőteste és bronzos bőre láttán - bár nem is értem miért, hiszen annyiszor láttam már, amikor a kollégiumi szobánkban a fürdőből kijött. Azonban tekintetem arcára szegeződött, amint megláttam, milyen kedvetlen, komor képet vág.

- Nincs kedved jönni? – kérdeztem tőle, miközben sebesen kotortam elő a saját fürdőnadrágomat.

- Nekem ehhez az egész táborhoz nincsen kedvem – motyogta a földet fürkészve, majd lassan ki is ment a faházból.

Aggodalmasan néztem utána. Nagyon rosszul esett, hogy így érzi magát. Nem azért mert azt hittem, hogy miattam van… azt gondoltam, hogy talán az az oka, hogy itt olyan impulzusok érik őt, amelyeket alapjáraton az iskolában mindig elkerült. De tudtam, hogy ha boldog akar egyszer lenni, akkor túl kell hogy essen ezeken, és meg kell hogy törjön a jég. Tudtam, hogy képes is rá, és legbelül egy jó fej, önzetlen, kedves Kai lakik, csak ki kell hozni belőle. Elhatároztam, hogy akármennyire is az idegeire fogok ezzel menni, mindent megteszek hogy ráébresszem, felesleges bezárkóznia. Nem tudom hogyan halhatott meg a szerelme… de most már tisztában voltam azzal, hogy ez az oka annak, hogy ilyen. De a saját életét felesleges ezért elrontania! Még ha sosem lehet nála esélyem… attól még szeretném, ha boldog lenne.

Ezekkel a gondolatokkal a fejemben futottam lefelé a domboldalon, a sorakozó tömeghez.

Tíz perc gyaloglás után le is értünk a strandra. Az idő gyönyörű volt: ragyogott a nap, alig volt kis szellő, ami miatt fázhattunk volna. Kifejezetten jól esett volna egy kellemes fürdő.

A strandon vizibiciklik sorakoztak, melyeket a tábor kibérelt egy órára. Nem volt belőlük sok, így futva kellett lefoglalni őket, hogy jusson. Mi hárman be is támadtuk az egyik sárga, kacsás vizibiciklit, azonban, mikor el akarunk indulni, közbe szólt az egyik felügyelő.

- Hé! Csak akkor mehettek, ha megvagytok öten. Ilyen kevesen ne foglaljátok be, mert sokan vannak akik még mennének. Kerítsetek embereket magatok mellé!

- Ahjmár, ezt a szarozást - motyogta a bajsza alatt Sehun, és körülnézett. Épp mellettünk álldogált gyámoltalanul Kyungsoo, a vizet nézve, majd Sehun megragadta a karját, és mellénk húzta. – Megvagyunk!

Chen közelebb hajolt Sehunhoz, és egyik kezével eltakarva száját, halkan megjegyezte.

- Öhm… Ez még mindig csak négy.

- Jaj már… - engedte el Kyungsoo kezét, aki szegény azt se tudta, miről van szó. – Luhan, hívd már el a szobatársadat, csak ott álldogál a parton! – mutatott felé.

Nekem már előbb is eszemben volt ez az ötlet, de valahogy úgy elsiettük a dolgot, hogy nem volt idő arra, hogy odamenjek hozzá és megfűzzem. Azonban most itt volt a ragyogó alkalom erre.

Odafutottam hozzá, ő pedig a fürdőző emberekről rám emelte tekintetét.

- Kai, gyere velünk vizibiciklizni! Már csak egy ember kell, hogy mehessünk! Gyere, nagyon jó móka!

- Én nem megyek.

- Gyere már! – noszogattam lelkesen.

- De én nem- - kezdett újból ellenkezni, de végül úgy döntöttem, hogy felbátorodok, és karon fogom. Izgatottan kezdtem húzni a csapatunkhoz, ő pedig tehetetlenül szaladt utánam.

- Megvagyunk, látja? – szólalt fel Sehun határozottan, mikor odaértünk hozzájuk, és a felügyelő rögtön fel is oldotta a vizibiciklit. Már nem volt visszaútja Kainak, hiszen ő is fel kellett hogy szálljon velünk, csak így indulhattunk el.

A többiek felszálltak. Sehun feltuszkolta szegény Kyungsoot, ezután jött Chen, Sehun és Én.

- De… Én… - motyogott a partról Kai zavarodott arccal.

- Gyere már, indulás van! – kiabált Chen, és intett neki, én pedig lelkesítően mosolyogtam rá.

Kai sóhajtott egyet, és bizonytalanul fellépett a hajócskára, amelyet azonnal el is kezdett Sehun tekerni.

- Kiráály!! Háhháháá! – kiabált lelkesen. Megkezdődött a vízi utunk.

Kyungsoo a bicikli legtetején gubbasztott nagy barna szemeivel, Chen és Sehun tekertek, én pedig kint maradtam a „platón” Kaival. Chen ismét késztetést érzett arra hogy mindenképpen énekelni kezdjen.

- „Kiiiskacsa füürdiik feeekete tóóba…!”

- Most fogtad be, vagy belöklek a vízbe és elgázollak! – szólt rá Sehun, szokásos civakodó hangnemében.

- Most miéért? Ha már nincs rádió a vízibicikliben, biztosítok egy kis zenét, a hangulat kedvéért!

- A hangulat kedvéért?!!

Én megint elröhögtem magam rajtuk, mire Kai felém fordult, és azt kérdezte:

- Ezek mindig ilyenek?

- Többé kevésbé – válaszoltam, és rámosolyogtam. Az arcán bár nem láttam mosolyt, azt igen, hogy nyugodt, és élvezi, ahogyan a lágy szellő fújja az arcát. Lecsukta a szemét, és úgy hagyta, hogy haját meglebegtesse a menetszél. Már ezért megérte, hogy - bár erőszakkal, de - rávettem, hogy eljöjjön velünk.

Egészen beeveztünk a tó belsejéig, a jelzőbójákig. Itt már egészen mélynek tűnt a víz is. Én is elengedtem magam, és elnyúltam a biciklin. Süttettem a hófehér felsőtestemet, hátha megfogja egy kicsit a nap, bár ennek nem láttam sok esélyét, az előző nyarakból tanulva (sosem sikerült lebarnulnom). Lábaimat félig-meddig a vízbe lógattam, és hallgattam a vízibicikli vízszelésének hangját, ami rendkívül megnyugtató volt a számomra.

Azonban relaxálásunkból egy hatalmas csobbanás zökkentett ki bennünket a bicikli mellől, és lehunyt szemeim azonnal felpattantak.

- Ez mi volt, srácok? Ti láttatok valamit? – kérdezett hátra Sehun, mi pedig csak a vizet néztük magunk mellett, ahogy fodrozódik, és bugyborékol.

- Ez Kyungsoo volt! Beleesett a vízbe! – néztem a vízibicikli üres tetejére. Nagyon megijedtem.

- Mi? De ő… tud úszni egyáltalán?!! – kérdezte Chen, de ekkorra Kai már mellettem termett a vízibicikli szélén, és fejest ugrott a tóba, szintén nagy csobbanást okozva. Mi vérbe fagyva vártuk a fejleményeket, Chen csak azt hajtogatta: „Úr isten, Úr isten..!” Aztán pár másodperc után Kai és egy megszeppent fejű Kyungsoo bukkantak fel a víz tetején. Kai odaúszott vele a vízibiciklihez, és addig tartotta, míg meg nem tudott kapaszkodni. Segítettem neki feljutni a biciklire, majd Kai is felmászott. Kyungsoo kimeredt szemekkel kapkodta a levegőt.

- Nyugi! Sssh, nyugi Kyungsoo, minden rendben! – tettem a hátára a kezemet, mire ő sűrűen bólogatott, bár egyáltalán nem látszott rajta semmilyen nyugalom megjelenése.

- Kö.. kö… köh..szönöm – fordult Kai felé, aki csak bólintott egyet. Ekkor már Sehun és Chen is hátrajöttek.

- Megkérdezte bárki is, hogy ő tud-e úszni? – pillantott feléjük Kai, mire Sehun lesütötte a tekintetét.

- Hát… csak szólt volna, ha nem tud…

- Ő nem szól. – jegyezte meg halkan Chen.

- Menjünk szerintem vissza, szegény nagyon megijedt – javasoltam, és tovább tartottam a kezem Kyungsoo vállán. Kaira pillantottam, aki elégedetlen arccal nézett rám.

Teljes épségben kiértünk a partra. Kyungsoo most nem mászott fel újra a magasba, és ketten vigyáztunk rá Kaival. Bár még nem járt le teljesen az egy óra, úgy döntöttünk, ennyi elég lesz a vízibiciklizésből nekünk.

Kai kiült a partra, de mi még be szerettünk volna menni a vízbe labdázni.

- Te nem jössz? – kérdeztem tőle.

- Nem, köszi – rázta meg a fejét,és leült egy pokrócra.

Azok után hogy a vízibiciklizést ráerőszakoltam, ez nem kéne – gondoltam magamban, majd belül kissé sajnálkozva a többiek után mentem.

Egész sokat labdáztunk így hárman. Közben elmentünk ebédelni is, és folytattuk ugyanazt, majd a végén egy nagy csapatjátékba is belekeveredtünk, ami nagyon nagyon jó volt. Folyton az járt a fejemben, hogy Kainak is itt kellene lennie, és mennyire meg fogja egy nap bánni, hogy így állt a dolgokhoz.

A strand után lezuhanyoztunk és vacsoráztunk, majd jöhetett az esti szieszta, szabad foglalkozás.

Kait a strand után következőleg már csak a faházba visszatérve láttam, ahogyan kezeit tarkója alá téve fekszik ágyán, és bámulja a faház mennyezetét.

- Uhh… ez a vacsora szörnyű volt, nem? – ültem én is le az ágyra, hogy beszélgetést kezdeményezzek. Kai megvonta a vállát.

- Meg lehetett enni…

Ekkor hirtelen Sehun tűnt fel a faházunk ajtajában.

- Hé, hát helló!

- Halihó – lépett be – na mizu?

- Nem túl sok… - biggyesztettem le az ajkamat.

- Végre itt alhatsz este a faházban mi? – vigyorodott el, és mellém ült az ágyra. – Tegnap valahogy nem sikerült…

- Hagyj már, nem tök mindegy, hogy eltévedtünk? – vigyorodtam el, és oldalba böktem.

- Hehe, én még mindig alig tudom elhinni… de el tudom képzelni hogy be voltál rezelve – kuncogott, és Kai felé pillantott. – Igaz, hogy ha fél, olyan, mint egy kislány?

- HAGYJÁL! – kiáltottam el magam, mielőtt Kai még válaszolni tudott volna, és vállon löktem ezt a cinkelő-gépet. – Amúgy te minek is jöttél ide, ha szabad kérdeznem?

- Minek-minek, vajon minek… Chen a szobatársam, és még kérdezed?

- Csak nem énekel?

- Bingó. Ráadásul most produkálja is magát mert betévedtek hozzánk a rajongói, és körbe ülik miközben énekel. Kell ennél rosszabb? Még bíztatják is!

- Részvétem. – vakartam meg a fejem hátulját.

Sehun még nevetett kicsit, aztán ásított egyet, majd nyújtózkodás közben hátra dőlt az ágyamon.

- Ahj… nincs kedvetek csinálni valamit? Ez a pihenő olyan unalmas. Mondjuk… „én még sosem”-ezni. Hoztam egy kis kedvcsináló löttyöt is – vette elő az átlátszó folyadékkal teli ásványvizes üveget maga mellől, huncut vigyorral. – Amúgy, Chen is mondta, hogy lehet hogy felnéz ide.

- Hű, te készültél – szaladt fel a szemöldököm az üveg láttán. – Mi ez?

- Vodka.

- Ó anyám…

- Heeellóó!! – torpant be Chen, és mögötte még két ember, akik ha jól láttam, Kyungsoo és Suho voltak. – Jöttünk bulizni, nem zavarunk srácok?!

- Hát… engem nem – vontam meg a vállam, majd közben arra gondoltam, hogy szinte egészen biztos hogy Kait igen, de nem baj. Itt volt az ideje, hogy egy társasági tevékenységben részt vegyen.

- Király, akkor üljünk a földre, mehet az „én még sosem”! – pattant fel hirtelen az ágyról Sehun. Én is felálltam, és hamarosan mindenki a földön ült egy körben, kivéve persze egyvalakit. Hátra néztem rá, ő pedig hátát a falnak támasztva üldögélt az ágyneműjén. Szegény, nagyon hülyén érezhette magát.

- Te nem jössz? – szóltam hozzá.

- Na, gyere már te is! Nehogy ott üldögélj – szólalt meg Chen.

- Gyere nyugodtan te is – fordult hátra Sehun.

Láttam hogy Kaiban szorul a hurok, és rettenetesen kellemetlenül érzi magát, nem tudja, mit tegyen. Végül nagyon nagy hezitálással, de felállt a matracról, és Sehun és közém ült. Tisztában voltam vele hogy nem azért tette,  mert annyira nagyon kedve van hozzá, hanem csak mert nem akart égni. Azonban rendkívül boldog voltam már attól is, hogy eljutottunk idáig.

- Akkor mehet? – kérdezte Sehun az üveget a kör közepén fogva.

- Igen! – kiáltottuk páran, és az üveg pörögni kezdett a padlón.