2. rész - Biztos hogy ez így jó lesz?!

- Jól van már anyu, minden rendben lesz, hidd már el – próbáltam „lerázni” aggodalmaskodó édesanyámat, miután kivettem az utolsó bőröndömet is a csomagtartóból, és becsuktam.

- És ne felejtsd el minden nap bevenni a vitaminodat! Mind a három dobozzal betettem, ott van abban a bőröndben – mutatott rá – a külső zsebében. És ne felejts el írni! Mindig úgy kell hajkurászni téged hogy elérjelek!

- Jó, jó, jól van már – öleltem át – majd jelentkezem.

- Ha nem, akkor tudod hogy Sehunt fogom zaklatni hogy hol vagy!

- Csak azt ne, van elég baja szegénynek! – nevettem. – Köszi mindent anyu.

- Vigyázz magadra – ölelt át még egyszer, majd elválásunk után elkezdtem cipelni a cuccaimat nagy nehezen fel a kollégiumba. Egy utolsó intés után eltűntem az automata ajtó mögött.

Valószínűleg most Ő is ott van…

Ezen járt az agyam, miközben behúztam a bőröndjeimet a liftbe, és megnyomtam a kettes gombot. A gyomromban éreztem azt a bizonyos hülye érzést, amit az ember akkor érez, amikor valami miatt nagyon izgatott. Lassan kifújtam a levegőt, és a tükörben egy utolsó hajigazítást végrehajtva a lift csengetése után ki is léptem onnan.

Miután a folyosón végighaladva elértem a 245-ös szobáig, hülye módon bekopogtam. Aztán miután feleszméltem, hogy ez a saját szobám, lassan lenyomtam a kilincset. Félve benyitottam, és láttam, hogy Kai ott áll a saját ágyánál, és a bőröndjében pakolászik éppen. Ahogy beléptem a szobába, ő felegyenesedett, és rám nézett. Ettől rögtön dobbant egy nagyot a szívem.

- Sz.. szia – köszöntem halkan, és intettem neki.

- Hali. – dobta oda, és már pakolászott is tovább.

Én is kicipzáraztam a bőröndömet, és elkezdtem kivenni a temérdeknyi ruhát és könyvet, na meg nem utolsó sorban kaját, amit anya beletömött. De egyáltalán nem tudtam koncentrálni a pakolásra, mert nagyon frusztrálva éreztem magam. Még sosem volt alkalom arra, hogy bármikor is kettesbe maradjak Kaival, kivéve, amikor véletlenül pont akkor mentem be a mosdóba, amikor ő is. Ezen kívül tényleg nem volt alkalom arra, hogy bárhol is ketten lettünk volna, sőt – még csak beszélni is alig beszéltem vele pár mondatot az alatt az egy eltelt év alatt. Csak a legminimálisabb dolgokat kérdeztem tőle meg maximum, pl. mi van a táblára írva, vagy melyik feladat jön, esetleg mennyi az idő. Semmit sem tudtam róla az égvilágon.

Most nagyon jó érzés volt tudni, hogy ilyen közel van hozzám. Izgalommal töltött el, hogy végre megtudhatom, milyen ő. Hiszen ha az ember egy szobában él valakivel, akaratlanul is közel kerül a másikhoz, nem igaz?

Még mindig alig tudtam elhinni hogy így alakult, mellkasomban apró boldogságkitöréseket éreztem, miközben ebbe többször is belegondoltam. Fogalmam sem volt, milyen lesz, de már csak a tény, hogy az akit szeretek, itt lesz mellettem, velejemig felpezsdített.

Kíváncsiságom nem bírta megállni, hogy ne vessek pár rövid pillantást felé, miközben rakodok. Észrevettem, hogy neki velem ellentétben csak egyetlen egy, nagyobb fajta bőröndje volt, a három helyett, amit én hoztam. Én általában minden felesleges dolgot elhozok otthonról, mert azt hiszem, minden kelleni fog, aztán végül mindennek a negyedét használom. Szeretem kidíszíteni a szekrényemet, kirakni egy pár képet otthonról, a családról, hogy ne legyen honvágyam. Hozok vagy négy féle könyvet, amiből csak az egyiknek jutok el a feléig.

Kainak szinte csak ruhája volt. A szekrényére egyedül a tisztálkodó szereit rakta ki: egy dezodort, és egy parfümöt – és egyetlen egy könyvet. A törülközőjét és a tusfürdőjét bevitte a fürdőbe.

Én elkezdtem kipakolni a tanszereimet. A szobában egyetlen egy íróasztal volt, amin ketten kellett hogy osztozzunk.

- Öhm… Neked melyik fiók kell az íróasztalban? – kérdeztem tőle udvariasan, mielőtt még bepakoltam volna a füzeteimet. Kissé hülye kérdésnek tűnt, de gondoltam, kihasználom az alkalmat arra, hogy megszólítsam.

- Nekem mindegy – vonta meg a vállát ruhája hajtogatása közben.

Okké…

Bepakoltam a második fiókba, meghagyva ezzel neki az elsőt. Ezután következett a laptopom, melynek szintén csak az íróasztalon volt hely.

- Neked van számítógéped? Kell neki hely, vagy ide rakhatom a sajátom? – próbálkoztam újra.

- Nincs gépem, rakd oda nyugodtan. – mondta, és ezek után továbbra is csak síri csendben folytatta ügyködését.

Ráhelyeztem a laptopom az íróasztal tetejére, és én ezzel majdnem végeztem is. Kai viszont úgy tűnt, valahová készül, mert egy sporttáskába pakolt éppen. Egy üveg víz belehelyezése után összecipzárazta azt, vállára helyezte, és a bejárati ajtón rögtön ki is ment.

Tényleg nem valami bőbeszédű…

Lehet hogy Sehunnak tényleg igaza volt?

Nem hiszem. Minden ember meg tud nyílni egyszer… és tudom, érzem hogy ő sem ilyen valójában. Nem létezik, hogy valaki ennyire zárkózott legyen!

**

Mivel még csak kora délután volt, Sehunnal elmentünk kosarazni a kollégium pályájára, ahogyan azt szoktuk.

- Na, milyen Jonginnal egy szobában? – kérdezte a labdát pattogtatva a kezében, szemével a palánkra fókuszálva.

- Még csak körülbelül húsz percet töltöttem vele együtt, amíg pakoltunk, úgyhogy erről még nemigen tudok nyilatkozni – mondtam, és elvettem tőle a labdát.

- Hé! – nézett felém, míg én simán kosárra dobtam a labdát, ő pedig elkapta.

- Na és milyen Chennel? Ugyanolyan, mi? – vigyorodtam el.

- Jajj, ne is mondd, be nem áll a szája! Igazán elkaphatott volna valami szájzárat a nyár folyamán… – mondta, én pedig csak kacarásztam. Chen híres volt arról, hogy bármiről, bármikor és bárhol képes volt beszélgetni, bárkivel. Sosem zavartatta magát, hogy esetleg a dolog, amiről ő beszél, a másikat nem érdekli. Ezen kívül bátran gyakorolta az éneklést a kollégiumi szobában amikor csak tudta, ezzel teljesen kivéve az észből szegény Sehunt. Persze nem bántotta Chent, mert egyébként nagyon aranyos és segítőkész srác volt, csak enyhén idegesítő. Így inkább folyton csak nekem panaszkodott Sehun, hogy már megint miket művel a szobatársa.

Bedobta a palánkba a labdát.

– Hm, csont nélkül, láttad ezt? – nézett felém elégedett képpel.

- Fantasztikus – tapsoltam felé, majd elkaptam a pattogó labdát. Aztán láttam, hogy Sehun arca hirtelen elkomorul, és egyik kezét a mellkasára helyezi. Én rögtön megijedtem, és a labdát félredobva közelebb sétáltam hozzá. – Hahó, minden rendben?

- Igen, nyugi van, semmi gáz – húzta ki magát, és ismét mosolygott. – csak egy kis ritmuszavar, de ez normális, a doki is megmondta.

- Biztos hogy jó ötlet így ugrálnod? – kérdeztem aggódó tekintettel.

- A mozgást nem szabad hanyagolnom, ezt is megmondták – fogta meg a labdát, és ismét pattogtatni kezdte – kutya bajom, nyugi van, haver! – vigyorgott, és csont nélkül bedobta a labdát. – És igen! Na, ki a király? – tárta szét a kezét.

Én elmosolyodtam, és csak ráztam a fejem.

- Azért vigyázz magadra.

Sehunnak egy állandó szívbetegsége volt, amit a múlt évben diagnosztizáltak nála, mikor egyszer összeesett a folyosón. Ő volt a legjobb barátom az iskolában, így nagyon megijedtem, mikor láttam, hogy a padlón fekszik. Nem viseltem volna el, ha valami baja esik, ahogyan most sem – ezért folyton aggódtam érte. Ő persze mindig lelőtt, hogy mindenki túllihegi az egészet, és neki semmi baja nincs – de legbelül tudtam, hogy ő is szorong emiatt.

Még jó sokáig kosaraztunk kint Sehunnal, míg nem a nap elkezdett lefelé menni, és majdnem sötétedett. Úgy gondoltuk, ideje visszamennünk a szobánkba, és így is tettünk.

Én mikor visszaértem, Kai nem volt még ott, pedig már előre izgultam, mikor benyitottam a szobába.

Egészen későn ért vissza. Épp egy könyvet olvastam az ágyamon, mikor belépett az ajtón, én pedig rögtön odakaptam felé a tekintetemet.

- Szia – köszöntem neki barátságosan, ő pedig csak biccentett egyet. Láttam rajta, hogy a haja szinte egy csurom víz, és nagyon ki van merülve. Úgy nézett ki, mint aki lefutotta a maratont.

Biztosan táncpróbán volt.

Kai része volt az iskola tánccsapatának, és híres volt arról, hogy nagyon sikeres benne – mint ahogyan minden másban is. Ha mást nem, azt mindenki tudta róla, hogy rettenetesen szorgalmas, maximalista, és nem utolsó zseni minden tantárgyban.

Kai ledobta a cuccát az ágyra, és a cipője levetése után elindult a fürdőszobába.

Gyorsan vissza is bújtam a könyvem mögé, hogy ne látsszon, mennyire bámulom őt.

Hallottam a zuhany csobogásának hangját. Természetesen próbáltam tovább olvasni, de csak néztem a betűket, fogalmam sem volt, miről szólnak az előttem tárulkozó mondatok.

…

Most épp… meztelen.

Fejen vágtam magam a könyvvel.

Na ne, Luhan, nem lehetsz ennyire perverz!! Hess, hess hülye hülye gondolat!

Próbáltam nem erre gondolni, ádáz harcot küzdöttem magammal, hogy ne ez jusson eszembe, de persze mind hiába.

Még sosem gondoltam erre… de hisz mégis csak egy másik… srác… anyám! Nem indulhatok be rá, ugye nem?!

Egyszer csak elhallgatott a zuhany hangja, és pár perc után kinyitódott a fürdőszoba ajtaja. Az elém tárulkozó látványtól elállt a lélegzetem, és a könyvem mögül tátott szájjal, és kinyílt tekintettel kukucskáltam.

Kai vizes testét csak egyetlen törülköző takarta, mely körbe volt derekán tekerve. Teste még annál is vékonyabb volt, mint amilyennek ruhán keresztül látszódva gondoltam, viszont minden izma rettenetesen kidolgozott és kirajzolt volt. Hasán kockák sorakoztak, válla széles volt, és kreol színezetű bőre szinte hibátlanul festett a kislámpa sárgás homályában. Hajáról egy-egy vízcsepp hullott le a földre, ahogyan mozgott.

Vagy percekig bámulhattam a hátát, amíg ruha után kutatott a szekrényében, nekem háttal. Egyszer csak kivett belőle egy pólót, és hirtelen megfordulva tekintete találkozott az enyémmel.

Arcomat elöntötte a pír, és a nyitott könyvemet az arcomba csaptam.

… Ez… asszem feltűnő volt. – jutott eszembe, és kínomba összeszorítottam a szemeimet.

- Hát neked meg mi bajod? – kérdezte, és becsukta a szekrénye ajtaját.

- Semmi, semmi – vettem el a könyvet az arcomból, és próbáltam egy pillanatra sem ránézni, teljesen normálisan viselkedni, amíg úgy éreztem, mindjárt felgyulladok. Ő csak furán nézett rám, én pedig nagyot nyeltem, és tekintetemmel követtem őt, amíg bement a fürdőbe a ruhájával a kezében.

Az ajtó csukódása után hosszasan kifújtam a levegőt, a szívem pedig szaporán vert. A könyvet összecsaptam, és az asztalra raktam.

Biztos hogy ez így jó lesz?!