3. rész - Matek

Kaiból nagyjából ugyanannyi mennyiségű beszélgetést sikerült naponta kicsikarnom az iskola első két hetében, mint az első együtt töltött napunk alatt. Én igyekeztem – legalábbis próbáltam – nyitni felé amennyire csak lehetett, mert végre voltak „ürügyek” rá, hogy megszólíthassam őt. Eddig szinte alkalom sem volt rá, de most hogy együtt laktam vele, mégis adódott egy pár szituáció. Bár ezen beszélgetések sem voltak valami tartalmasak, ezért nem is tudtam meg róla szinte semmit – hisz mind csak a pillanatnyi hétköznapi dolgokról szóltak: „Te mész most fürdeni?” „Ez a te törülköződ?” „Nem baj ha olvasok még egy kicsit? Zavar a lámpa?” – és a többi. Ugyanolyannak láttam őt, mint amilyennek eddig, csak egy szobában aludtam vele, és többet hallottam a hangját – na meg persze párszor megcsodálhattam a csupasz testét.(Igen… már megbarátkoztam az újonnan előbujkáló perverz gondolatokkal rendelkező énemmel is, mert akárhogy próbáltam elhessegetni, hát nem ment el. )

Sosem értettem, hogy hogyan rajonghatok érte ennyire, ha még csak nem is ismerem? Nos… fogalmam sem volt róla. De éreztem, biztos voltam benne hogy ő belülről nem ilyen. Arra vágytam, hogy végre valahára kicsikarhassak belőle egy félmosolyt, hogy egy pillanatra megnyissam a bezárult lelkét… ez vált a végső célommá.

Próbálkoztam vele kedves lenni. Például, volt hogy beágyaztam neki is, vagy kivittem az ő összegyűlt szennyesét is a mosodába. Ilyenkor illedelmesen megköszönte, de érzelmeknek továbbra is halvány nyoma sem volt.

Meg akartam tudni miért ilyen. Szerettem volna boldognak látni őt, és ennek érdekében úgy éreztem, bármire képes lennék. De továbbra is telhetetlen voltam… nem akartam túlságosan tolakodó sem lenni, és féltem, mert sosem láttam rajta, hogy valójában mit is gondol. Kemény dió volt, az biztos.

Szóval minden reggel korán ment el, és minden nap késő este érkezett. Hétvégente már kora délután elment haza.

Egészen addig így ment, míg el nem jött az év első nagyobb témazáró dolgozata - méghozzá matekból – amire még neki is készülnie kellett.

- Aah! Én ezt soha a büdös életben nem fogom megérteni… fogalmam sincs hogy fogom én így megírni azt a dolgozatot holnap – panaszkodtam a fejemet vakarva Sehunnak, miután tanítás után kiballagtunk az iskola kapuján, a friss, szabad levegőre.

- Mondanám, hogy segítek, de nem hinném hogy sokra mennél egy még nálad is sokkal hülyébb emberrel matekból… de mondd csak, ha már ilyen zseni szobatársad van, miért nem kéred meg őt, hogy segítsen?

Nem mondott hülyeséget.

- Hát, végül is… megpróbálhatom megkérni.

- Legalább neked használható a saját szobatársad, nem úgy mint az enyém, Chen, aki nem ért máshoz, csak-

- Heeeellóó skacok!! Na mi a pálya? – robbant be közénk Chen, mindkettőnket átkarolva és enyhén ránk tehénkedve. Széles vigyorával hol rám, hol Sehunra nézett, aki szemeit az égbe emelte, én pedig csak felnevettem.

- Szia Chen! Na, te hogy állsz ezzel a matekkal? – kérdeztem tőle mosolyogva. Chen elengedett minket, és továbbra is derűs arccal sétált közöttünk.

- Na, hát tudod… meg lesz ez, biztos nem lesz olyan nehéz… gondolom! Meenni fog az! – veregett háton.

- Ja, azért lett az előző év végén is öt egyesed… - szólt oda Sehun.

- Na ne izélj már! – lökte meg viccelődve szobatársa vállát Chen – Érzem, hogy ez a második év egészen más lesz, mint az előző! Végre mi is igazán részese lehetünk az iskolai közösségnek, az iskola rendszerének. Kezdve a tavaszi táborral, ahol mi is részt vehetünk másodikosként! Ugye ti is várjátok már?

- Tényleg… még az is lesz… - nézett a távolba meredve Sehun.

- Oh, valóban… és azt hol rendezik? - érdeklődtem.

- Egy kempingben. És állítólag van a programban egy bizonyos esti túra… amitől mindenki retteg. – váltott sötétebb hangnembe Chen.– Azt mondják, az erdőben van egy kunyhó, ahol vad emberek laknak. - Teljesen beleélte magát. - A tanárok persze egyáltalán nem hisznek benne, de állítólag a már negyedikes Kyungsoo is attól ilyen kis elesett félnótás, mert másodikban elkapták őt…

- Mi? – kerekedtek ki a szemeim. – Tudsz valamit erről?

- Én hallottam a sztorit. Úgy történt, hogy a társával - mivel párban kell lenni - ketten eltévedtek. Aztán Kyungsoo elszakadt a társától, hogy fát gyűjtsön a tábortüzükhöz… és azután nem tért vissza. A társa hiába kiabált és kereste őt, nem találta, aztán valahogy visszakeveredett egyedül a táborba.  Kyungsoot nem találták őt egy teljes napig. Aztán mikor már majdnem a rendőrséget keresték, valahogy visszavánszorgott a táborba… de teljesen olyan volt, mint egy agymosott.

- Ekkora hülyeséget még életemben nem hallottam. – szólalt meg mellettünk teljes közönnyel Sehun.

- Szerinted miért beszél folyton Kyungsoo emberekről, akik el akarják kapni őt? – nézett rá komolyan Chen.

Én csak lefagyva álltam Chen előtt.

HA EZ IGAZ AKKOR ÉN NEM AKAROK ABBA A TÁBORBA MENNI!            

**

Aznap este nagy meglepetésemre Kai a szobában volt, mire én vissza értem a kollégiumba, és méghozzá az ágyán hasalva tanult.

- Szia! – köszöntem, majd ledobtam a hátitáskám az íróasztal mellé.

- Hali. – szólt, de fel se nézett a füzetéből, csak lapozott egyet.

- A holnapi matekra készülsz? – kérdeztem tőle, miközben én is elkezdtem a matek cuccomat kipakolni.

- Aha.

És most kéne megkérni, hogy segítsen…

De előbb úgy csinálok, mint aki azért tanul valamennyit, mielőtt még megkérném rá. Nehogy az legyen, hogy azt hiszi, csak lusta vagyok.

Én is a saját ágyamra hasaltam, és kinyitottam a füzetemet. Persze egy számot se olvastam el belőle, csak bámultam a kockás lapokat. Gőzöm se volt az egészről, na meg persze Kai folytonos jelenléte is zavart. Fel-fel sandítottam időnként rá, hogy megpillantsam koncentráló, sima bőrű arcát, és puha, frissen mosott haját. Ahogyan lapozott megfigyeltem, hogy az ujjai is nagyon szépek. Alkatához megfelelősen vékonyabb, csontos keze volt, de mégis férfias.

Ahj… meg kellene kérnem minél előbb, hogy minél többet tudjunk tanulni…

A gyomromban kis lepkék cikáztak, ahogy készültem épp arra, hogy megszólítsam. Ficeregtem kicsit az ágyon, és felültem rajta.

- Figyi… őm…

A szemei, melyek a füzetet vizslatták, most felsandítottak rám. Pillantása szinte belém fúródott, és a szívem kihagyott egy ütemet.

- Öm… te ezt érted, ugye? Úgy értem, te mindig jó jegyet kapsz, szóval biztos jól érted ezt az anyagrészt is…

- Nagyjából. Miért?

- Hát… arra gondoltam, esetleg ha segítenél nekem.. mert én sajnos nagyon nem vagyok jó matekból, és főleg ezt a részt kifejezetten nem értem. Egyedül egyszerűen nem tudok rá felkészülni, és tuti hogy egyes lesz így…

Kai összecsukta a füzetét, és feljebb ült az ágyon. Én szemöldökömet enyhén a magasba vonva vártam a válaszát.

- Gyere, akkor üljünk oda az íróasztalhoz, és elmagyarázom.

Önkéntelen mosolyra, majd később vigyorra húzódott a szám.

Ez az!!

Felállt az ágyáról, majd örömömből feleszmélve én is felpattantam. Volt két székünk a szobában, így mindketten oda tudtunk ülni. Arrébb tettem a laptopomat, és a helyére tettem a saját füzetemet. Miután Kai odahúzta a másik széket, mindketten helyet foglaltunk.

Megcsapott finom parfümjének illata, melytől kissé elbódultam, és némán, titokban még egy hatalmasat szívtam a levegőbe, hogy minél jobban érezhessem, minél jobban kihasználjam hogy érezhetem.

- Szóval, mit nem értesz? – kérdezte a szemembe nézve, nekem pedig a pulzusom egyre feljebb emelkedett.

- Hát… ő, igazából már az elejétől kezdve homályos az egész. – vakartam a fejem hátulját.

- Akkor kezdjük innen. – lapozott előre a füzetemben, és elkezdte magyarázni.

Persze konkrétan arra nem tudtam figyelni, amit mond, mert túlságosan el voltam azzal foglalva, hogy: itt ül mellettem, talán minden eddiginél legközelebb kerültem hozzá; talán minden eddiginél több ideig hallom a hangját; és isteni illata van.

A füzetet próbáltam nézni, de persze fel-fel sandítottam rá, miközben ő beszélt és mutogatta a dolgokat. Imádtam az arcát ilyen közelről, és azt éreztem, legszívesebben végigsimítanék a puha bőrfelületen. Egyszer csak egy kicsit tovább időztem el az ő vizslatásával, mint a füzet figyelésével…

- Figyelsz? – kérdezte hirtelen rám nézve - gondolom észre vette, hogy nem is nézem, mit mutat az ujjával.

- Persze, persze – vetettem vissza a pillantásomat villám gyorsan a füzetre, és kissé elpirultam.

Luhan, szedd már össze magad, csak beégsz, mint a rongy!

- És érted eddig?

Hát persze, hogy egy kukkot sem fogtam fel abból, amit eddig mondtál, de…

- Mhm! – bólogattam bőszen.

Egy pár perc elteltével és agyam erőltetésével sikerült végre egy kicsit rávennem magam arra, hogy felfogjam a dolgokat, és láss csodát, rájöttem, hogy amit tanulunk, nem is annyira nehéz. Kai nagyon jól magyarázott – nagyon érthetően, szárazan, egyszerűen. Mindent kétszer is elmondott, folyton kérdezte hogy értem-e, és ha mondtam hogy nem, azonnal elmondta ugyanúgy. Egészen késő estig néztük az anyagot.

- És idáig kell tudni. – mondta miután lapozott egyet a füzetben, és becsukta azt.

- Hű, Kai, nagyon nagyon köszönöm! Rengeteget segítettél ezzel! – mosolyogtam rá boldogan.

- Nincs mit – biccentett, majd felállt a székből, és kicsit megnyújtóztatta a hátát. Én is felálltam, és boldogan néztem utána, hogy ballag vissza a saját ágyához.

**

Úgy éreztem magam, mint egy géniusz. Azt vettem észre, hogy nem a szokásos módon, pánikolva, és Sehun felé együtt érző, fájdalmas arcot vágva ülök a lap felett, hanem ÍROK. Írok rá, méghozzá tudom is hogy mit! A fejemben csengtek Kai szavai. Persze így is volt, ami kisebb fejtörést okozott, de miután rájöttem, azonnal siklott a tollam hegye a papíron. Persze Sehun nem tudott semmit az egészből, és ő betartotta szenvedő „semmitnemtudok” érzés szokását, Chen pedig nyugodt szívvel írta a papírra a saját elméleteit ami szerint megoldja a feladatot, és teljesen meg volt győződve róla, hogy az úgy jó, pedig teljességgel hülyeség volt.

Már megint Kai volt az első, aki befejezte, és ezen senki sem lepődött meg. A tanárnak nyújtotta a lapot, majd ki is sétált elsőként az ajtón. Szívesen elújságoltam volna neki, hogy ment, de egészen estig nem is láttam.

- Szia! – köszöntem neki, miután láttam hogy betorpan a szoba ajtaján. A székkel felé fordultam. – Képzeld, tök jól ment a dolgozat!

- Ennek örülök – mondta, majd szokásához híven lepakolta a táncos cuccait.

**

Másnap ki is osztotta óra végén a tanár a dolgozatot, és nem hittem a szememnek, hogy tényleg az van ráírva a lapra, hogy „5”. Háromszor megnéztem, hogy jól látok e.

- Háháháhá! Ezt figyeld! – mutattam fel dacosan a lapot Sehunnak, akinek felszaladt a szemöldöke.

- Mi van? Agyat cseréltetek a táncos lábúval, vagy mi? – nézett rám irigyen, én pedig csak boldogan lebegtettem a lapot, és aprókat ugráltam a széken. Kait kerestem a tekintetemmel, de persze ő ahogy megkapta a lapját, azonnal el is rohant vele, mint mindig. Nagyon hálás voltam neki ezért!

- Figyeld, figyeld hogy háborog ez a hülye – böködött meg engem Sehun, és Chen felé mutatott, aki a tanári asztalnál vitatkozott.

- De most ezt ne mondja már meg, hogy így nem jó! Tanárnő, kérem, én teljesen józanul átgondoltam!

- Sajnálom Chen, de erre nem adhatok jobb jegyet! Az összes feladata hibás, ha nem hisz el, nézze meg a könyvben – mert gyanítom hogy abba még nem nézett bele!

Én sajnáltam szegényt, de azért jót nevettem a kárörvendő Sehunnal.

**

- Képzeld, képzeld ötös lett! – újságoltam el derűsen a szobába lépve Kainak. – Életem első matek ötöse!

- Gratulálok – vetett felém egy fél mosolyt.

- Ezt csak neked köszönhetem. – mosolyogtam rá.