29. rész - Ki gondolta volna? (vége)

Sehun pislogott párat Kaira, majd karba tette a kezét.

- Mégpedig?

- Luhanról.

- Mi van vele? – nézett felém Sehun, én pedig rögtön lesütöttem a szememet. Nem akartam ezt az egészet… semmiképp sem akartam hogy összevesszenek. Kellett nekem szólnom! Miért kellett elmondanom? Csak bekavartam az egészbe!

- Tényleg ő a legjobb barátod?

- Neked ehhez mi közöd? – Sehun egyre feszültebbé kezdett válni. – Megnyugodhatsz, nem fogom elvenni tőled, én nem vagyok buzi.

Kai is egyre idegesebb lett, és maga mellett feszülten ökölbe szorította a kezét.

- Nem erről van szó, te is nagyon jól tudod. Hanem pontosan arról ahogyan most viselkedsz… ha valóban a legjobb barátod lenne, elfogadnád őt bárhogyan. De így, hogy így beszélsz róla, nem jut eszedbe hogy mennyire megbántod?... Egy igazi barát nem ilyen.

Sehun leengedte maga mellé a kezeit, majd kissé felszegve a fejét nézett Kai szemébe. Ezután egy pillanatra még rám nézett, és szemében a megbánás, és sajnálat csíráit láttam megbújni. Nem szólt semmit, csak rögtön elviharzott tőlünk.

A torkomban kisebb gombóc keletkezett az aggodalomtól.

Nem kell elfogadnia. Nem kell. Csak ne vesszen össze senki.

~

Sehun kissé felkavart érzelmekkel lépett be az iskola fiúmosdójába. Ő maga sem értette a saját érzelmeit… dacosan kiállt mellettük, de egyben utálta is magát értük.

Kézmosás közben szemöldökét feszülten összeráncolva nézett a vele szemben lévő tükörbe.  Érezte, hogy idegessége nem akar alább hagyni, sőt – egyre inkább erősödik. A tehetetlenség volt az az érzés, amely képes volt belülről őt felemészteni, és a magával vívott harcokkor nagyon nehezen tudott bármely érzelme győztesként kikerülni. Mintha nem ő irányította volna saját magát… hanem ezek az érzelmek. Gyűlölte ezt magában.

Teste felhevült, és mellkasában a szíve gyorsan kalapálni kezdett. Mikor ez az érzés kerítette hatalmába testét, mindig megijedt, de ez sohasem mutatta, és még magának sem vallotta be. Próbált nem tudomást venni róla… azonban a rosszullét jött, ha akarta, ha nem.

Sehun lecsukta a szemeit, majd háttal támaszkodott a mosdókagylónak. A szívverés egyre csak erősödött, és leverte a víz. Csak várta a csodát, hogy vége legyen, és ne essen össze… de valahol tudta hogy nincs visszaút. Ijedten zilálva szorította össze szemeit, és markolta maga mögött a mosdókagyló szélét.

Érezte, hogy lábaiban az erő egyre inkább gyengül, és térdei maguktól behajlanak. Aztán a hideg kövezet egy erőteljes ütközéssel érte arcát, majd képszakadás következett.

Kibum pont ekkor lépett be a mosdó ajtaján, de mikor meglátta a földön fekvő fiút, azonnal letérdelt hozzá.

- Hé haver! Jól vagy?! – rázta meg az eszméletlen Sehun vállát, de ő nem mutatott semmiféle visszajelzést. Ekkor újabb diákok jelentek meg a mosdóban, akikhez azonnal odafordult.

- Hívjatok mentőt! Gyorsan!

~

Az óra már öt perce elkezdődött, mikor Sehun még mindig nem ült mellettem a helyén.

Hol késik ennyit? A veszekedés óta nem láttam…          

Azt gondoltam, talán elege lett, és ezek után nincs kedve bejönni órára. De nem szokott ilyet csinálni soha…

Egyszer csak hangos szirénázásra lettem figyelmes, amely egyre csak erősödött, majd mikor már nagyon hangosan hallatszott, alábbhagyott. Teljesen biztos voltam benne, hogy egy mentő állt meg az iskola előtt.

Te jó ég, ugye nem…?

Egyszer csak egy diák jelent meg az ajtóban, kopogás nélkül rontott be a terembe. Villám gyorsan meghajolt, majd a tanárhoz szólt.

- Elnézést uram, az egyik diákja, Oh Sehun rosszul lett, és mentőt kellett hozzá hívni! Kérem, jöjjön – mondta, majd a tanárunk hozzánk fordult.

- Mindenki maradjon a teremben! – szólt hozzánk az osztályfőnök, és a diák után sietett. Ekkorra én már rég lesápadtam, és Chennel összenéztünk. A függönyt eszeveszetten tűrtem el az ablaktól, és láttam, ahogyan Sehunt hordágyon a mentőbe teszik, és elviszik.

- Nyugi Luhan, ahogy visszajött a tanár, bemegyünk hozzá – jelent meg mellettem Chen a vállamat fogva. Ekkor az én szemeim már könnyben úsztak.

*

- Kibum? – néztem meglepetten a kórház folyosóján üldögélő szőke hajú barátomra, mikor végre bejutottunk a kórházba. Chen és Kai is eljöttek velem.

- Luhan… sziasztok. Én vettem észre, hogy Sehun rosszul van, és mivel aggódtam érte, én jöttem vele be a mentővel.

- És? Mi van? Mi van Sehunnal? – hadartam aggodalmaskodva.

- Nem tudom, mert egy kukkot sem értettem abból amit mondtak a mentőben, aztán mikor beértünk ide, rögtön bevitték ebbe a kórterembe – mutatott a háta mögött lévő ajtóra – és azóta semmit sem mondtak. De szerintem nincs olyan hatalmas nagy baj, mert nem élesztették újra, vagy ilyesmi. Kötöttek valamit a mellkasára, de az szerintem csak a szívhangját hallgatta. Nem tudom, nem vagyok orvos – tárta szét a kezeit – valami keringésről magyaráztak, hogy azzal volt probléma.

- Jézusom… - dörzsöltem meg az arcomat. – Köszönöm Kibum. – mosolyodtam el felé halványan, hálával.

- Na gyere, legalább üljünk le, attól nem fog semmi se történni ha itt ácsorgunk – fogta meg a vállam Chen, és lehúzott az egyik székre a váróban.

Legalább egy órát vártunk, míg bármi hírt kaptunk Sehunról. Azt mondták, hogy végeztek a kivizsgálásokkal, nincsen hatalmas baj, és egy kicsit bemehetünk hozzá. A nővér mondatai hallatán olyan volt, mintha egy hatalmas sziklát vettek volna le a mellkasomról.

Mikor megláttam Sehunt az ágyon feküdni, ismét elfogott a sírás. Belépésünkkor lehunyt szemét résnyire kinyitotta nekünk.

Leültem a mellette lévő székre, és gyengéden megfogtam a kezét.

Nem bírnám elviselni, ha bármi történne veled…

- Nem érdekel mit gondolsz rólam... – mondtam a sírástól elfojtott hangon - de mindig is a legjobb barátom leszel. – A szememben felgyűlt forró könnyek lassan legördültek az arcomon.

Sehun rám sandított, majd lassan megint lehunyta a szemeit.

- Luhan, én... – kezdett neki halkan, félig suttogva - …úgy sajnálom. – Ekkor enyhén meg is szorította az ő kezét fogó kezemet.

- Nem… én sajnálom. – lépett elő Kai. – Nem szabadott volna ilyeneket mondanom neked.

Sehun enyhén megrázta a fejét.

- Nem… igazad volt. Én nem vagyok jó barát, ha… így viselkedek.

- Hülye vagy, te! – szólalt meg Chen, oldva a hangulatot. – Ne beszélj ilyeneket. Mindenki túlzott. Fátylat rá!

- Igyekezni fogok, hogy… jó barátod lehessek, Luhan.  – szorította meg ismét a kezemet enyhén, mire én letöröltem az arcomról a könnyeimet, és elmosolyodtam.

- Eddig is az voltál, és az is vagy, még mindig. Történjék bármi.

- De… például ma nem tudok eljönni a musicalre… pedig már nagyon vártam, hogy lássalak táncolni. Na meg hogy hogy bénázod el.

Tipikus Sehun.

Erre a szólására mindenki felkuncogott.

- Hát azt tényleg sajnálhatod! Tuti hogy el fogja baltázni – bökött oldalba cinkelve Kibum.

Erre megint nevettünk egy sort, aztán mikor elhallgattunk Sehun megszólalt.

- Kibum… köszönöm.

- Ugyan már. – legyintett egyet Kibum. – Persze hogy nem hagytalak ott.

Bejött a nővér, hogy mennünk kellene, mert lejárt a látogatási idő. Kai is már szólt nekünk, hogy egyébként is indulni kell, mert oda kell érni a musical előkészületeire.

*

Bár aggódtam Sehunért, afelől megnyugodtam hogy úgy tűnt, tisztázódtak a dolgok közöttünk, és az ő egészségi állapota sem olyan szörnyű. Így nagyjából át tudtam adni magam az előadás előkészületeivel járó izgalmaknak is.

Megkaptam a kosztümömet… ami egy olyan ruha volt, amit egyébként egyáltalán nem vettem volna fel semmilyen körülmények között. Csillogó… CSILLOGÓ nadrág, ami feszül. Ehhez pedig egy szintén a testemhez feszülő ing, és egy díszes zakó. Úgy éreztem magam mint valami… modell, akire fura ruhákat aggattak. Ráadásul a gatya nagyon kényelmetlen volt.

- Jézusom… - néztem nagyot nyelve a tükörbe, majd Kai rám vigyorgott mikor meglátott.

- Nem tetszik?

- Határozottan nem.

- Hm… pedig szerintem eléggé jó. – nézett végig rajtam, majd sunyi módon szorosan elment mögöttem, és végigsimított a derekamon, de valahogy úgy, hogy a kezével egy pillanatra a hátsómat is érintette. Szemeimet kimeresztve vettem ezt észre, és bazsalyogva néztem utána.

Ez komolyan Kai?! AZ a Kai?! És épp direkt az én hátsómat… tapogatta meg?

Ahogy teltek a percek, én úgy lettem egyre izgatottabb. Bár csak a musical vége felé szerepeltünk, és csak pár perc erejéig, én akkor is nagyon féltem.

- Nyugi már, Luhan! Nem harap a színpad! Király lesz, meglátod!! – veregetett vállon Chen, de én nem tudtam megnyugodni egy percre sem. A gyomrom görcsben állt, azt hittem hogy az a kis víz is amit eddig ittam, ki fog jönni belőlem. Hogy fogok így táncolni?!

Karba font kezekkel támaszkodtam az egyik szekrény előtt az öltözőben, ahol mindenki sürgött-forgott, sminkelt, vagy épp hajat készített. A lábam folyamatosan járt idegességemben, és a földet vizslatva próbáltam nagy levegőket venni, hogy megnyugodjak – de nem segített semmi.

Egyszer csak valaki határozottan megfogta mindkét karomat, felállított, és elvitt a ruhák mögé. Kai volt az. Megszeppenve követtem őt, majd értetlenül a szemébe néztem.

- Luhan! Figyelj rám. Így nem léphetsz színpadra, mert nem fogod tudni, akárhány százszor is gyakoroltad el. Ott fogsz állni tehetetlenül a színpad közepén. Ezt akarod?

Egészen közelről nézett a szemembe, de szinte ellentmondást nem tűrő kisugárzással.

- Ne… nem – ráztam meg a fejemet.

- Akkor szedd össze magad. – mondta határozottan, majd megveregette a vállamat.  Ezután kicsit meglágyult a tekintete, és lassan eltűrt egy kis tincset a homlokomból. – Gyönyörű vagy, és tehetséges is. Hidd már el. – mondta gyengéden, és halványan elmosolyodott.

Úgy mondta, hogy… egyszerűen el tudtam hinni neki. A gyomrom görcsölése csodák csodájára azon nyomban eltűnt.

Visszamosolyogtam rá, majd bólintottam egyet.

Az egész musicalt a színpad mögül figyeltem, és Kainak köszönhetően már nyoma sem volt az izgalmamnak. Inkább vártam is, hogy végre ott lehessek. Nem tudom mit tud Kai, de valamit biztosan. (Vagy csak fülig szerelmes vagyok?)

- Mi jövünk, Lulu! – böködte meg az arcomat vigyorogva Kibum, mire egy jóleső érzés söpört végig a testemen, és elszántan léptem a színpadra vezető lépcsőkre.

Innentől már nem volt visszautam, és bármi kétség próbált a fejembe szállni, rögtön eszembe jutottak Kai szavai. Ez mindig visszaadta a bátorságomat, és képes voltam visszanyerni azt az önbizalmat, ami ahhoz volt szükséges, hogy azt tudjam nyújtani a színpadon, amit kellett.

Ami pedig még nagyobb löketet adott számomra, az az volt, hogy a közönség sorai között megláttam a legjobb barátomat.

*

A musical végeztével az egész szereplőgárda tartott egy kis fogadást az iskolában. A rendező nagyon megdicsért minket – olyan volt mintha nem is ugyanaz az ember lenne. Nagyon kedves volt velünk, és meg volt elégedve. Én is büszke voltam magamra, hogy képes voltam végigcsinálni. Nem csak egy ilyen remek produkcióban vehettem részt, de Kaira nézve eszembe jutott az is, hogy végül hogy is keveredtem ebbe az egészbe.

Sehun is megjelent a színen, és nem szólt semmit, csak széles vigyorral adott nekem egy nagy ölelést.

- Te hogy jöttél ki a kórházból? Nem vagy rosszul? – kérdeztem.

- Kierőszakoltam. Nincs semmi bajom… nem ez az első eset hogy ez történik velem. Majd kiírnak egy erősebb gyógyszert. De most ne is erről beszéljünk! Jól állt a csillámgatya – nevetett fel Sehun.

- Ah, megint észrevetted a lényeget! – böktem oldalba.

- Nem ám. Ügyesek voltatok – nézett mindnyájunkra Sehun.

- Jéé… Úr Isten. Ezt fel kell venni – vette elő a telefonját Chen, és beállította rajta a hangrögzítőt. – Kérlek, ismételd el, Sehun! Mik voltunk mi? Te őszinte dicsérő szavakat intéztél felénk?! Hát piros betűs nap a naptárban!!

- Már csak azért se – kapta ki Chen kezéből a telefont Sehun, és kikapcsolta. Mindannyian nevettünk, majd Kibum odajött hozzánk.

- Hé srácok… ez a fogadás marha unalmas, nem koccolunk át hozzánk?! Öreganyám úgy sincs otthon ma este – vigyorodott el. – Egy kis zártkörű évzáró party? Hm?

- Ez jó ötlet! – lelkesedett fel Chen, mire mindannyian bólogattunk.

- De… kikre gondoltál? – kérdezte Sehun.

- Mondjuk pont ez a csokor itt, tökéletesen megfelelne – mutatott körbe ránk Kibum. A csokor nem foglalt mást magában, mint engem, Chent, Kait,és Sehunt.

Kibum nem is lakott messze a sulitól – gyalog körül belül tizenöt perc volt. Egy kis kertes házhoz értünk oda. Látszott hogy öregek laknak benne, mert stílusában és berendezésében is régiesnek hatott.

Beinvitált minket a nappaliba, ahol leültünk a kávézóasztal köré a földre. Ezután egy pillanatra kiment a konyhába, és már hozta is az italt magával.

- Csak hogy nehogy szomjasak maradjunk már! A fogadáson nem tudtak rendes innivalót adni – rázta a fejét, és letette az asztalra az átlátszó folyadékkal teli üveget. – Igazi házi pálinka. Ha valami, akkor ez nem vicc.

- Jézusom, Kibum, ne – hőkölt vissza Chen, mire én is meglepődtem. Ha már Chen visszahőköl, az durva lehet!

- Nyugi, nem az a cél, hogy igyunk, hányjunk és belefeküdjünk – töltögette ki Kibum a kis poharakba a folyadékot melynek a szaga is már marha erős volt. – Ebből egy elég. Csak a jókedv megalapozása végett – kacsintott, miután a legutolsót is kitöltötte magának, és megfogta, majd a magasba emelete. – A musicalre, és hogy minden kurvára rendben van!!

- Egészség! – koccintottunk a magasban, majd lehúztuk az italt.

Ezután mást nem lehetett hallani, csak eszeveszett, fuldokló köhögéseket. Egyedül Kibum volt az, aki csak egy pár másodpercre megköszörülte a torkát, majd értetlenül nézett körbe.

- Ó, elfelejtettem vizet hozni – jött rá a hibájára, és gyorsan hozott egy üveg ásványvizet, amiért úgy kapkodtunk egyenként, mint akik a sivatagban mennek egy hete.

Ebből a piából… tényleg elég volt egy. BŐVEN.

Beszélgetni kezdtünk, de nem telt bele húsz perc, de egyre jobb kedvünk lett, és egyre inkább többet nevettünk. Nem éreztem magam kifejezetten részegnek, csak gátlástalanabbnak… és ezt máson is erősen észrevettem.

Ez az ember nem volt más, mint Kai.

Az asztal körül ahol ültünk a földön, ő ült természetesen mellettem. Azonban észrevettem, hogy ahogy telik az idő, egyre inkább közelebb ül hozzám, és nem igazán érdekli, ki lát bennünket. Először csak a kezét helyezte a térdemre az asztal alatt… majd egyre többször végigsimított a combomon, amitől megfeszült a teljes testem. Értetlenül néztem rá, de ő úgy tett, mint aki nem is veszi észre, hogy valami zavar engem. (Illetve… helyesbítek. Nem zavart, csak az zavart, hogy ezt mindenki látja, és hogy őket zavarja-e?!) Aztán már át is karolt, és magához húzott, majd így voltunk jó sokáig, míg tovább beszélgettünk önfeledten (legalábbis ő, mert én totál le voltam fagyva). A nyakam hátulját is elkezdte cirógatni, játszott a hajammal, majd néha, mikor egy-egy kommentárját csak nekem szánta mondani, egészen közel hajolt a fülemhez, szinte hozzám bújva, majd úgy suttogott belé. Én már totálisan azt hittem meghalok… már eleve ezektől a tetteitől, hát még attól, hogy ezt éppenséggel mindenki végignézi!

Sehunt figyeltem folyamatosan, de úgy tűnt, nem igazán érdekli, legalábbis kerül minket a tekintetével. Chen viszont annál inkább gyanúsnak tűnt, és egyszer-egyszer össze is találkozott a szemünk. Én ekkor kínosan elpillantottam, de láttam hogy teljesen veszi a lapot.

Kait szerintem nagyon megüthette a pia, mert éreztem rajta – a mozdulataiból, és abból hogy mindenen harsányan felnevet.

Egyszer csak végigsimított az arcélemen váratlanul, mire én totál lefagytam.

- Gyönyörű vagy… de tényleg. Nem viccelek. – mondta halkan, búgó hangon a fülembe, és talán még egy puszit is adott az arcomra. A testem minden szeglete borsózott, és lefagytam…

- Na jól van, menjetek szobára kedveskéim! – fogta meg a vállamat Kibum, és gondolom csak heccelésből, de jó harsányan mondta eme mondatát. Erre mindenki elhallgatott és a tekintetek ránk szegeződtek. Kai csak bazsalygott tovább, én pedig nem tudtam, mennyire lehetek vörös – annyira mint egy rák, vagy egy pipacs. – Na gyerünk,  mutassatok nekünk végre egy normális csókot! Gyerünk! Mutassátok meg milyen egy igazi boldog pár akik egymásra találtak – veregette meg a vállamat Kibum.

- Úgyis mindenki tudja már! Ne fogjátok vissza magatokat, nincs szükség rá! Nem igaz Sehun? – bökte meg szobatársát Chen.

- Nehogy miattam aggódjatok már. Felőlem smároljatok úgy ahogy akartok! – bökte oda Sehun, bár látszott hogy kicsit nehezen, de a Sehun féle mogorvaság és sarkítás azt jelezte, tényleg így gondolja. Épp ezért nem is aggódtam már volna, de nem is lett volna időm mert… Kai egy mozdulattal magához fordította a fejemet, és finoman megcsókolt mindenki előtt.

Annyira furcsa volt Kai… nagyon jól esett a csók, de mintha tényleg… olyan túlfűtött lett volna? Kai… be lett volna indulva?!

A többiek tapsoltak nekünk.

- Ha már a suliba rejtőznötök kell, legalább előttünk ne kelljen. – kacsintott Kibum.

Annyira hálás voltam hogy ilyen barátaim vannak… hogy azt elmondani nem lehet.

Hamarosan visszaindultunk a koleszba. Kait kicsit koordinálni kellett, mert úgy tűnt a gátlásaival együtt eltűnt a mozgási képességének pontossága is. Mindeközben végig suttogott a fülembe azon a hangon, amitől tényleg libabőrössé váltam, és csaknem én is bekapcsolódtam, de mindig visszatérítettem magam a józan eszemmel, hogy most ezt csak azért teszi, mert részeg a lelkem.

- Aish, az utolsó éjszakánk együtt, azt hiszem… hacsak nem ismét egymást kapjuk jövőre – csuktam be sóhajtva magunk után a szobánk ajtaját.  Kai lehuppant a saját ágyára.

- Utolsó együtt töltött este? Ne… nem akarom. – rázta meg a fejét, majd csalogató gesztusokat csinált egyik kezével. – Gyere ide Luhan… légyszi – kérlelt, és elmosolyodott.

- Itt vagyok – ültem le mellé, majd ránéztem.

- Olyan gyönyörű vagy. – simított megint végig az arcomon egyik ujjával, mire én felkuncogtam.

- Ezt ma már sokadszorra mondod nekem Kai-ssi… köszönöm. – mosolyodtam el. – De most szerintem feküdj le, és pihenj… kicsit megártott neked a pálinka – mondtam, majd vállainál fogva gyengéden fekvő helyzetbe „kényszerítettem”.

- De én még nem vagyok ám álmos… - biggyesztette le kicsit ajkait, majd karját kinyújtva felém megfogta a vállaimat, és finoman magára húzott. Ajkaink rögtön összeértek, ő pedig gyengéden ízlelgetni kezdte azokat. Én természetesen visszacsókoltam, és az érzés így is mámoros volt, de folyton ott motoszkált bennem, hogy Kai most részeg.

Egyszer csak csókunk közben a kezét bebújtatta a pólóm alá, így végigvezetve tenyerét a gerincem mentén, mire egy aprót belesóhajtottam a csókunkba. A testem nagyon érzékeny volt… minden egyes érintésre, főleg tőle.

- Ez tetszik, Luhan? – suttogta a csókunkba megint azon a hangon, és azt vettem észre, hogy lábainkkal egymásba gabalyodva fekszem Kain szorosan. Másik keze a hátsómon nyugodott, és bár a nadrágon keresztül persze, de a… szóval eléggé közel voltunk egymáshoz.

- Tetszik? – kérdezte újból, majd nyelvével finoman végignyalt az alsó ajkamon, amitől teljesen elöntött a libabőr, és ismét egy sóhaj jött ki számon. És ha ez még nem lett volna elég, a hátsómon elhelyezkedő keze finoman meg is markolta a testrészemet.

- A… azt hiszem igen… - próbáltam makogva válaszolni.

Kai ezután nyelvének hegyét ajkaim közé helyezve, bejutást kérve a számba. Én engedtem neki, bár már így is éreztem magamon, hogy lángolok, és nem tudtam hová fog ez még tartani, a még smárolni is kezdünk, amit… igazából még sosem csináltam senkivel.

Kai – mintha tudta volna hogy kezdő vagyok – kezdetben csak lassan kezdte nyelvével simogatni az enyémet, mire én megpróbáltam átvenni a ritmust. Mikor én is ráéreztem, akkor jöttem rá hogy ez mennyire, iszonyatosan, fantasztikusan, elképesztően jó.

Nem is érdekelt engem már, hogy miért csinálja ezt - azért mert részeg, vagy mert tényleg akarja - egyszerűen olyan jól esett a testemnek, hogy akár az örökkévalóságig képes lettem volna ezt folytatni.

Ráadásul közben Kai keze nem állt meg. Tovább cirógatta a hátamat, oldalamat, ezzel folyamatos libabőrt képezve rajtam. Próbálkoztam én is ügyködni valamit, de alig tudtam koncentrálni, olyan jól esett amit csinált. Én nyakát simogattam, valamint bátorkodtam benyúlni az ő pólója alá is remegő kezemmel. Kockás hasán mámoros öröm volt végigsimítani.

Ahogy ezt folytattuk, tudtam, hogy már odalent is aktivizálódtak a dolgok, és bár hülyén hangzik, de ettől féltem a legjobban. Mi lesz ha érzi…? Vagyis… biztosan gondolja, de akkor is… (Atyám, hogy lehetek ekkora amatőr??!)

Fantasztikus nyelves csókunkat lezárta egy hosszabb csókkal alsó ajkamon, majd lassan eltávolodva tőle a szemébe néztem.

Persze… részeg volt. De akkor is… láttam a szemében a szerelmet. Az igazi szerelmet.

Most már semmi kétségem nem volt afelől, hogy szeret engem.

Laposakat pislogott rám mosolyogva, majd eltűrt egy tincset a hajamból a fülem mögé.

- Aludj itt velem. – kérlelte aranyos hangon. Nem lehetett neki ellenállni.

- Kiűzni se tudtál volna most már innen – kuncogtam fel, majd láttam, hogy tényleg egyre hosszabbakat pislog. Biztos elálmosodott.

Lassan lemásztam róla, és mellé bújtam.

- Aludjunk. – adtam az arcára egy puszit, mire ő bólintott egyet. Lekapcsoltam a villanyt, és magunkra húztam a takarót. – Jó éjt… Jongin.

*

Másnap reggel olyan furcsa volt úgy felkelni, hogy lehet, többé nem leszek vele egy szobában… Szörnyű érzés volt, mit ne mondjak.

De legalább végre volt egy reggel, ahol normálisan együtt keltünk fel. Kainak rettenetesen fájt a feje Kibum csodapálinkájától, így két gyógyszert kellett bevennie mire elmúlott.

- Hé… de emlékszel egyébként mindenre az estéből? – kérdeztem félénken tőle, főként az este utolsó fél órájának elteltével kapcsolatosan.

- Persze. – nézett rám, majd egy pillanatra megjelent egy kis sokat mondó mosoly a száján.

Aznap nem volt tanítás, csak délután a bizonyítványosztó és az évzáró. Ahogy az évnyitót is, ezt is ugyanúgy utálta mindenki… főleg, mikor szembesült az eredményeivel. Hát, látszott az én bizonyítványomon is, hogy ez az év nem volt zökkenőmentes, viszont a matek eredményemen abszolút látszott Kai segítsége, mert egy jegyet javítottam az előző évhez képest. Külön dicséretet kaptam életemben először a musicalben való részvételemért, aminek nagyon örültem.

Kai persze szín ötös volt mindenből, ahogy azt mindenki tudta is előre. Chen megint csak kettessel ment át mindenből, de ő látszólag teljesen elégedett volt ezzel a szinttel. Sehun hozzám hasonló eredménnyel végzett.

Sehun és Chen már jóval előbb elindultak haza, úgyhogy tőlük már előre elköszöntünk. Mikor Kaival ketten ballagtunk visszafelé a koleszba a költözés miatt, valahogy elfogott valami rossz érzés. Hogy vége van valaminek. Nagyon… nagyon fog hiányozni, hogy Kaival szobatársak legyünk. Pont most, hogy végre együtt vagyunk.

Mit fogok nélküle csinálni egész nyáron? Van egyáltalán bármi, ami rá emlékeztethetne?

A pakolás közben megtaláltam a tőle kapott kis karácsonyi angyalkámat, aminek nagyon nagyon megörültem. Egy pillanatra magamhoz öleltem, majd gyorsan el is raktam a zsebembe.

Szótlanul pakoltunk mindketten, egészen mindaddig, míg már mindkettőnk bőröndje telepakolva állt a szoba közepén. Bár neki még vissza volt egy pár dolog, így továbbra is azokat rendezgette. Talán ő is ugyanazon gondolkozott mint én… legalábbis biztos voltam benne, hogy neki is megfordult a fejében, hogy mi lesz tovább.

A mobiltelefonom megcsörrent. Édesanyám volt az, aki már ezek szerint lent várt engem a kocsijával a parkolóban. Nagyot dobbant a szívem… eljött a búcsú ideje.

- Kai… - fordultam felé. – A nyáron… szeretnél találkozni? – kérdeztem félénken.

Kai elmosolyodott.

- Persze. Jó lenne.

Válasza hallatán az arcom felragyogott. Milyen jó lenne… Kai nálunk! Bár biztosan unatkozna szegény egy faluban… vagy akár csak egy napra valahol. Egy nap ami csak a miénk…

- Akkor… majd keressük egymást?

- Úgyis tudjuk egymás számát. Majd felhívlak. Jó? – állt fel az ágyáról, és közelebb lépett hozzám. Egyik keze fejem hátuljára csúszott, majd finoman megcsókolt, és homlokunkat összeérintette. – Menj. Anyukád már biztosan vár.

- Rendben – bólogattam. A torkomban gombóc keletkezett… nem akartam ott hagyni. Nem, nem, és nem. De a telefonom újból csörgött.

- Menj. – mondta újra Kai, nekem pedig máris elhomályosodott a látásom a könnyeimtől, de ezt leplezni próbáltam egy mosollyal arcomon.

Nehéz volt rávennem magam arra, hogy kilépjek a szoba ajtaján, de muszáj volt, és megtettem.

A kolesz folyosóján végigbaktatva szipogtam párat, megtöröltem a szemem, és megszívtam magam.

Hiányozni fog… nagyon. De nincs min szomorkodnom. Kai és én… együtt vagyunk!

Ha belegondolok, hogy milyen érzésekkel kezdtem ezt az évet, akkor tényleg úgy alakultak a dolgok, ahogyan sosem gondoltam volna, hogy valaha fognak. Ki gondolta volna, hogy egy év alatt ennyi minden történhet, ugye?

Vége

[Kedves olvasók! Nem tudok elég köszönetet mondani hogy kinyilvánítsam a hálámat, amiért ennyien olvastátok ezt a kis történetet. Tényleg, nagyon nagyon nagyon hálás vagyok nektek és szeretlek benneteket. <3 Hogy írtok véleményt, hogy vártátok, érdeklődtetek, lájkoltatok, kommenteltetek, és itt voltatok. Ha ti nem lennétek, ez a történet nem született volna meg - hiszen ti vagytok azok akik inspirtáltok engem az írásra. Még egyszer nagyon nagyon nagyon köszönöm nektek! KÖSZÖNÖM!! <333

Szeretném ha minél többen kinyilvánítanátok a véleményeteket a történettel kapcsolatosan, akár azok is akik nem szoktak írni. Számtalan dolog van amire kíváncsi lennék, akár ezt most ide le is írom, "tippként", hogy miről is adhatnátok nekem véleményt. :)

1. Milyen benyomással volt rátok az első rész? Mi volt benne, ami miatt tovább olvastátok?  2. Melyik volt a kedvenc részetek az egész történetből? 3. Mi az a dolog, ami nem tetszett benne, esetleg feleslegesnek tartottál/másképp lett volna jobb, ha alakul? 4. Volt-e benne olyan poén, ami tetszett, és ha igen, melyik? :D 5. Kedvenc pillanat, idézet? 6. Mi a véleményetek Kai változásáról a történet során? Illetve ha tudtok ahhoz írni, Luhanéról? 7. Hogy tetszettek a hozzá tartozó képek? :'D 8. Olyan dolog a történetben ami nem derült ki, vagy nem teljesen, de kíváncsi vagy rá? 9. több nem jut eszembe. .__.

Nagyon köszönöm ha bármelyiket is megválaszoljátok! 

ÉS! Még ne hagyjátok el örökre a blogot, mert most már nincs erőm hogy megcsináljam, de holnap (vagy a napokban) fogok csinálni különböző extrákat a történethez. ;) Ebben kihagyott részek, apró részletek amik a történetben nincsenek de érdekelhetnek, bővebb karakterleírások stb. lesznek. ^^]

<3

28. rész - Fogadd el

- Nngh… - nyögtem fel az ágyamban, mikor a telefonom ébresztőórájának hangja hatalmas késként döfődött bele a dobhártyámba. Résnyire kinyitottam a szemem, és megnéztem, mennyit mutat.

„5:40”.

- Jézusom… - motyogtam rekedtesen, majd lomhán leejtettem a telefonom a párnára, és fülig beburkolóztam a pihe-puha, szinte rabként maga alatt tartó takarómmal.

Reggel hatkor. REGGEL HATKOR volt a főpróbánk az esti musical előadásra. Életemben nem keltem még ilyen korán…

Ismét visszazuhantam az álmok mezejére, mikor – talán pár perc sem telhetett el – valaki lezuhintotta rólam a takarót.

- Hahó, álomszuszék – rázott meg Kai finoman a vállamnál, mire én megint laposan pislogni kezdtem. -  Én sajnállak felkelteni, de te jobban fogod sajnálni mikor a rendező leordít majd. Van tizenöt perced elkészülni – mondta, majd a fürdőbe ment.

Igaza van. ERŐT kell vennem magamon. Muszáj! Különben is, így mit fog rólam gondolni, hogy puhánymód nem tudok felkelni?

Nem is volt rossz ötlet hogy lerántotta a takarót, mert kicsit fázni kezdtem. Jobban fel is ébredtem, így egy nagy elhatározással fogtam magam, és kikeltem az ágyból. Ugráltam egy kicsit, megborzoltam a kócos hajamat hogy jobban álljon, és a fürdőbe mentem, ahol Kai fogat mosott épp. Mellé álltam a tükörben, és mikor megláttam magam… nos, minden álom kiszállt a lényemből, annyira megijedtem.

- Úr Isten… - fogtam az arcomat. Ennyire zombi állapotúnak nem tudom mikor láttam magam utoljára. A szemem alatt annyira fel volt dagadva, hogy alig tudtam rendesen kinyitni.

Hát ez aztán attraktív lehet…

Kaira néztem a tükrön keresztül, aki szépen dörzsölgette a tökéletes fogsorát a fogkeféjével, és bazsalyogni kezdett.

- Ne nevess… - motyogtam, majd gyorsan hideg vízzel kezdtem mosni az arcomat, hogy felfrissüljön. Míg én a törülközőbe törölköztem, Kai már végzett is a fogmosással.

- Igyekezz – mondta mellettem elhaladva, és a derekamon végigsimított egy pillanatra, amitől kicsit borsóztam, de nagyon jólesett. Sokszor ezek az érintések többet érnek minden szónál.

Már csak tíz percünk volt, azzal együtt, hogy odaérjünk – úgyhogy amit találtam a szekrényemben, azt felkaptam magamra. Kai rendes volt, mert megvárt, azonban utána meglehetősen sietős tempót vettünk fel.

Mire odaértünk, a többiek épp a színpadra álltak be, így talán pont a legutolsó pillanatra estünk oda. A rendező egy-két szúrós pillantást intézett felénk – sajnáltam is Kait, hisz miattam volt az egész. Bőszen hajolgattunk, majd felfutottunk a helyünkre.

Szerencsére itt már nem kellett olyan szinten teljesíteni mint tegnap, hiszen csak a helyet néztük, hogy mekkora és hogy kell elrendeződnünk rajta. Egészen furcsa érzés volt a színpadon állni – már ezer éve nem léptem fel sehol. Már maga a próba is izgalommal töltött el.

Mikor vége volt a főpróbának, szerencsére volt időnk kifújni magunkat az óránk előtt.

- Neked… nincs kedved kajálni valamit most, mielőtt órára mennénk? – kérdeztem Kait a díszteremből kisétálva.

- Mennék, de még beszélnem kell a rendezővel… menj csak, órán találkozunk.

- Rendben – mosolyogtam rá, majd a büféhez indultam. Út közben Kibummal is összefutottam.

- Hahó, azt hiszed megúszod a beszélgetést? – bökött vállon mikor sorban álltam, majd rámosolyogtam. – Ha megvetted a kis kakaós csigádat vagy nem tudom midet, a kinti padhoz gyere, és mindent elmondasz – mutatott felém, mire én bólintottam egyet, és néztem elviharzó barátom felé. Ekkor egy újabb bökés ért, de ezúttal sokkal erősebb, és egyenesen a hátam közepébe. Már azonnal tudtam hogy ki volt az.

- Gyengédséged határtalan! – fordultam hátra Sehun felé, aki rosszcsontul elvigyorodott. – Te meg mióta állsz itt?

- Nem régóta, már akartam is köszönni, csak a haverod beelőzött – biccentett arra, amerre Kibum ment el.  – Te… - hajolt közelebb hozzám – Amúgy… őróla mindenki azt mondja, hogy meleg. Tényleg az?

- Aish, Sehun… - sóhajtottam, és forgattam egyet a szemeimen. – Nem tök mindegy? Jó fej, és kész. Oké, tudom… ez neked nem mindegy – halkultam el kicsit csalódottan, ahogyan eszembe jutott, hogy rám is biztosan másképp néz azóta, amióta tudja. – Mindegy – sütöttem le a szemeimet, majd visszafordultam a sor eleje felé, mert én következtem.

Megvettem a reggelimet, majd Sehunhoz szóltam.

- Én mindjárt jövök, csak kimegyek az udvarra Kibumhoz. A tanteremben találkozunk – mosolyogtam rá, majd sietve az udvarra indultam. Kibum keresztbe tett lábbal ült az egyik padon, a telefonját nyomogatva.

- Lulukám, csüccs – paskolta meg maga mellett a padot, mire le is huppantam mellé. – Szóval jártok. Mióta?

- Kibum! – meresztettem rá a szemeimet, és erősen suttogva figyelmeztettem. – Ezt ha lehet, kicsit halkabban! … Tegnap előtt óta.

- És miattam, ugye? Féltékeny volt. – vigyorgott diadalittasan Kibum.

- Ah, igen, tulajdonképpen ez volt az amivel ki lehetett belőle húzni. De azért én sem voltam valami normális, illetve túl bátor voltam, mivel… - vakartam meg a tarkómat zavaromban - ….hát, igazándiból fogtam magam és lecsókoltam, még mielőtt tudtam volna a válaszát. – mondtam, majd neki is kezdtem a reggelimnek.

- Komolyan? – vonta fel a szemöldökét meglepve Kibum. – Ah, kibújt a szög a zsákból! – böködte a vállamat Kibum, és kidugta vigyorgó száján a nyelvét.

- Aish, ne már! – pirultam el előtte.

- Örülök nektek, még akkor is ha Jongin beképzelt – komolyodott meg. – De egyvalamit mondok, és azt mindenképp fogadjátok meg – hajolt közelebb, és a szemembe nézett. – Semmiképp se fedjétek fel magatokat.

Talán még sosem láttam Kibumot ilyen komolynak, mint akkor. Meggyőző szuggerálása mellett olyan volt, mintha valami azt súgta volna, hogy valami történhetett vele, ami miatt ezt mondja.

- Miért… talán neked volt valami eseted ezzel kapcsolatban? – kérdeztem félve tőle. Ekkor Kibum elnézett a tekintetemből, sóhajtott egyet, és hátradőlt a padon, majd aprókat bólogatott.

- Igen… igen volt. Én elmondom neked, de kérlek… ezt ne emlegesd fel mások előtt jó?

- Persze – bólogattam felé, majd tovább folytattam a reggelim elfogyasztását.

- Elsőben… akárcsak te, én is szerelmes lettem az osztálytársamba. Úgy hívták, Kim Jonghyun. Velem ellentétben, rajta egyáltalán nem látszott, hogy meleg lenne, mert hozzám képest ő maga volt a megtestesült férfiasság – ezért én egy percig sem gondoltam, hogy bármi is lehet köztünk. De aztán a sors máshogyan rendelte, és egyre jobb barátokká váltunk, majd egy nap váratlanul bevallotta nekem az érzéseit, és összejöttünk. Ő másokkal sem volt valami jóban – talán amiatt, mert engem eleve kiközösítettek a különc kinézetem miatt már az első naptól, és ha velem barátkozott, akkor furán néztek rá a többiek. De ez mindegy is… Jonghyun egyébként is egy magának való srác volt, nem igazán érdekelte őt mások véleménye. Egy nap azonban ennek meglett a böjtje… én folyton mondtam neki, hogy vigyázzunk, nehogy meglássanak bennünket, mert akkor amíg itt leszünk, nem fogjuk elkerülni a folyamatos megaláztatást, de őt ez sem érdekelte. Akkor szeretett volna és úgy hozzám érni, ahogy szeretett volna; nem akart függni senkitől, nem félt attól, ki mit szól. Őt nem is merték csesztetni, azonban engem… nos annál inkább. – Ekkor Kibum tekintete még fájdalmasabbá vált, és összeráncolta a szemöldökét. Egy pillanatnyi szünetet tartott mesélnivalójában, nyelt egyet, majd folytatta. – Egy nap Jonghyun nem jött iskolába, mert családi programja volt. Ezt az iskola huligánjai pedig kihasználták. – Ekkor már előre tudtam, mi lesz a sztorinak a kimenetele, és az én szemöldököm is egyre összébbráncolódott. – Az egyik szünetben elrángattak a konténer mögé, és kegyetlen módon elbántak velem. Azóta van ez a sebhely is a szemöldökömön… - mutatott oda - … De nem baj, legalább menő. – mosolyodott el ironikusan. – De ez csak egy a sok seb közül amit akkor kaptam…. csak azért, mert mertük szeretni egymást.

- Úr Isten, Kibum… - szinte az én torkomat szorongatta a sírás a történtek hallatán.

- Nos igen. Azóta eléggé nagy fenntartással ismerkedek a suliból új emberekkel. Ezért is tűnhetek elsőre kissé bunkónak, de ezek után ne is várjon tőlem senki mást.

- És mi lett Jonghyunnal?

- Oh – mosolyodott el – tényleg. Nos… mikor megtudta mit tettek velem, az iskolába beérve úgy viselkedett, mint egy állat, és szétverte azokat akik ezt tették velem. De nem volt olyan okos, hogy elrángassa olyan helyre, ahol nem látják... nem, ő rögtön a folyosón, ahogy meglátta, már ment is nekik. Hiába akartam leállítani, olyan volt mint akinek elborult az agya. Aztán… kirúgták innét.

- Azt a – csodálkoztam el. – És… mi lett veletek? Ti még együtt vagytok?

Kibum megrázta a fejét.

- Elköltöztek innen, jó messzire. Úgyhogy nem tudtunk volna együtt maradni.

- Ah… nagyon sajnálom Kibum.

- Nem kell, elmúlt már egy ideje és amúgy sincs mit tenni ellene – vonta meg a vállát, tettetve hogy semmi gond, de láttam rajta hogy legbelül sosem fogja ezt elfelejteni. Rettenetesen sajnáltam. – Ezért mondtam azt neked, amit. Hogy legalább ti ne járjatok így. Ez az iskola egy… ótvar. Nem fogad el senki senkit.

- Köszönöm Kibum. – mosolyodtam el, és megveregettem a vállát. Az iskolai jelző csengő meg is szólalt, így fel is álltunk és elmentünk a tantermünk felé.

A folyosón végighaladva megláttam Chent és Sehunt beszélgetni a szekrények mellett. Már majdnem hangosan rájuk köszöntem, azonban mikor félmondatban meghallottam miről beszélnek, inkább megtorpantam, és – bár nem szoktam ilyet csinálni – kicsit hátrébb húzódva, nagyra nyitott füllel bújtam meg a szekrények takarásában.

- Na és akkor mi van, ha együtt vannak? Semmi! Talán Luhan végre teljesen boldog lesz. Az ő szerelmük is ugyanolyan mint bárki másé.

- Tudom, csak... te ezt nem értheted. Én próbálom elfogadni, de… nem tehetek róla, ahogy ránézek, rögtön ez jut az eszembe! Főleg így, hogy… járnak is… - fintorodott kicsit el. - Míg nem tudtam róla, annyira más volt. Engem ez akkor is... undorral tölt el! Nem tudom miért, de egyszerűen ezt érzem! Nem tehetek róla!

- Akkor tudod mit? Érezd. Engem nem érdekel, csak te tudod a saját gyöpös gondolkodásod megváltoztatni – rázta meg a fejét Chen, és elindult a másik irányba a tantermünk felé. Sehun még ott maradt egy kicsit tűnődve, majd sóhajtott egyet, és szintén oda indult.

Én ledöbbenve álltam a szekrények mellett, aprócska könnyekkel a szemem sarkában.      

Honnan tudja? Talán hallotta amit Kibummal beszéltünk? És… egyáltalán… miért ilyen? Én azt hittem, hogy elfogadta már. Elhittem neki amit aznap este mondott a kollégiumi udvaron. Miért ilyen velem?

Fájt, hogy pont ő… Sehun, a legjobb barátom nem tudott elfogadni.

Én is beballagtam a terembe, és leültem mellé, lehajtott fejjel. A tanár máris bent volt, és magyarázott nekünk.

Egy pillanatra a magam mellett ülőre sandítottam, és az arcát figyeltem… amit már olyan jól ismertem.

Pont ő volt az, akiben az iskola első napjától egy hullámhosszon voltam, és minden helyzetben kitartottunk egymás mellett. A legelső óránkon már egymás mellett ültünk… ugyanebben a padban, ahol most. Ő volt az, aki az iskola napjait széppé varázsolta a számomra, akinek mindent elmeséltem, és ő is mindent elmesélt nekem. Bármikor meghallgattuk egymást, és ha kellett akkor hajnali háromkor mentünk át egymás szobájába, csak úgy. Rengeteget kosaraztunk, és lógtunk a városban. Mikor a betegsége megjelent, én voltam az, aki jóban-rosszban kitartott mellette, és aggódott érte. A mai napig rettenetesen aggódom érte.

De ha belegondolok… tényleg mintha valahogy az utóbbi időben eltávolodtunk egymástól.

Csak ezért? Mert én a saját nememhez vonzódom? Ennyit számítana?

Ebédkor nagyon fura volt a légkör. Mindenki csak hallgatott, én pedig fapofával ettem a kajámat, néha-néha Kaira sandítva, akin látszott, hogy észrevette, hogy valami nem stimmel. Értetlen tekintettel nézett rám vissza.

A tálcánk visszavitele után gyengéden megfogta a karomat, és kicsit odébb húzott, ahol kevés ember volt.

- Mi a baj? – kérdezte halkan.

- Ah… Kai… - sóhajtottam.  – Sehun tudja. – Kai felvonta a szemöldökét. – Kibum rákérdezett, és elmondtam neki, hiszen… mégiscsak ő volt az, aki ebben az egészben benne volt. Sehun szerintem ezt valahogy meghallotta… és beszélt Chennel, amit viszont én hallottam. És ebből teljesen lejött számomra, hogy még mindig… nem tudja elfogadni hogy én az vagyok. És ez nagyon fáj, Kai. Ő a legjobb barátom… Mit tegyek? – ismét hangyányi könny gyűlt meg a szememben. Aggódtam hogy mit szól ahhoz, hogy ez így kiderült, és még mindig nagyon fájt nekem Sehun viselkedése.

- Figyelj, előbb utóbb köztük úgyis kiderült volna, úgyhogy mindegy – fogta meg a vállamat. – Csak ne mondják el másoknak. Ez fontos.

- Nem hiszem hogy el fogják, ők nem olyanok – szipogtam párat, majd kitöröltem a könnyeimet a szememből, és szerelmemre néztem. Olyan szívesen megöleltem most volna... de nem tehettem. 

 Kai épp Sehun felé sandított, és úgy tűnt, valamiféle elhatározás csillant meg a szemében. Ezután kezét leengedte vállamról, majd lassan elindult a többiek felé, én pedig utánuk. Sejtettem, hogy valamire készül, mert túl céltudatosan nézett legjobb barátom felé. Ahogy odaértünk, Kai megkopogtatta Sehun vállát, aki hátrafordult, majd felvonta a szemöldökét meglepettségében. Az én gyomrom is egy pillanatra görcsbe rándult… mire készül Kai?

- Beszélnünk kellene, Sehun. – mondta a szemébe.

27. rész - Szavak nélkül

A próba rettenetesen fárasztó volt – ami nem csoda, mert egyébként az előadás a következő napon volt. A rendező most extrán-kegyetlen volt mindenkivel, minden apróságba belekötött, és mindent ötször eltáncoltatott velünk. Rendesen ki voltam fáradva, és izgultam is, mert még mindig éreztem magamban azt a kicsi lemaradást, ami a többiekhez képest megvolt bennem. Egyetlen egy dolog könnyítette meg számomra a „szenvedést”, és az Kibum hülyéskedése volt. A rendező egyszer le is cseszett bennünket hogy hagyjuk abba, vagy menjünk ki a teremből. Kai pillantásait is el-elcsíptem felénk, féltem hogy nem hiszi el amit a folyosón mondtam neki… de talán, kinézi belőlem, hogy amit mondtam, igaz.

- Köszönöm a munkát… a holnapi főpróbán találkozunk. Senki se késsen – mondta kimérten a rendező, és ki is sétált a teremből. Az emberek szinte úgy estek a kijárat felé a teremből, én pedig csak lehuppantam a földre, ittam a vizemből, és vártam, hogy a tömeg nagy része kimenjen. Körben Kait figyeltem, aki csípőre tett kézzel járkált fel-alá, nagyon úgy tűnt, hogy nem akar kimenni.

Talán megint gyakorolni marad bent? Ezek után is?...

- Hát te nem jössz? – nézett le rám Key.

- Ah… én még pihenek egy kicsit, mindjárt… felállok… - motyogtam a fejemet a falnak támsztva.

- Ahaa, értem, jól van. Végülis Jongin úgyis itt marad, nem zárják be a termet… TÉNYLEG! – guggolt le hozzám – Nem is mondtál semmit!! Történt valami? – kérdezte hangosan suttogva.

Én a fáradtságtól laposakat pislogva néztem rá, és csak bazsalyogni kezdtem. Ebből rögtön rájött mindenre.

- Aigoo, te – vert vállon – ezért még számolunk! Holnap mindent elmondasz – mutatott rám mutatóujjával, és szigorú tekintettel szuggerált, majd felállt és kiment a teremből.

Ah… fel kéne állni innen… mindjárt…

Csak egy pillanatra akartam lehunyni a szemeimet, hogy egy percre pihenjek, majd kihúzzak a teremből. De tényleg. Csak… valahogy nem így sikerült.

Következőleg akkor nyitottam ki pilláimat, mikor valaki megböködte finoman az arcomat. Aztán lassan felnéztem, és Kai arca nézett velem szembe, amire kicsit meglepődtem, és ki is pattantak a szemeim.

- Gyere, menjünk vissza a koleszba. – mondta kedves hangon, majd megveregette a térdemet, és felállt. Én ébredezésképp pislogtam még párat.

- Mi… hány óra? Én… elaludtam? Te jó ég… - kaptam az arcom elé a kezem.

- Este tíz van, zár a suli – pakolta össze a cuccait Kai, majd kihúzta a konnektorból a lejátszót.

- Ne… ne haragudj, én nem akartam itt zavarni, míg gyakorolsz – tápászkodtam fel gyorsan, és felkaptam a vizemet a földről.

- Na, aztán nagyon sokat zavartál – mondta ironikusan. Kai lekapcsolta a villanyt, majd mindketten kimentünk a teremből. – Ha leszámítjuk azt, hogy néha túlhorkoltad a zenelejátszót…

- MI? – fagytam le, és éreztem, hogy az arcomba fut minden vérem. – De hát én nem is szoktam…!

- Ne pánikolj már, észre se vettem hogy ott vagy. – nyitotta ki az öltözőt vigyorogva.

- Te… - néztem rá mérgesen – megint ugrattál! Gonosz vagy! – löktem finoman vállon, majd gyorsan besiettem a ruháimért. Nem öltöztem már át, úgyis csak a koleszba mentünk vissza.

Elkezdtünk a friss nyári estében visszasétálni a kolesz felé. Olyan nyugodt volt ekkor az utca… alig járt egy-egy autó ott, és szinte csak a tücskök ciripelése hallatszott. Az illat is mintha más lett volna ilyenkor.

Kai a táncpróbáról beszélt nekem, én pedig csak hallgattam őt. Néha rá-ránéztem az előrefelé meredő arcára, melybe belelógtak enyhén verítékes hajtincsei. Most teljesen nyugodtnak tűnt – a régi, feszélyezett, hallgatag Kainak szinte nyoma veszett. Most már tényleg – ahogyan Yixing is mondta – Jongin állt előttem. Ő maga… akinek a megismerésére mindig is vágytam, és talán saját magamnak köszönhetem, hogy sikerült előhoznom.

De vajon Ő mit gondol… rólam? Miként tekint most rám?

Ebbe sosem gondoltam bele igazán, de most, hogy megtörtént a tegnapi dolog – amire ha rágondoltam, kivétel nélkül azon nyomban lepkék kezdtek el repkedni a gyomromban – egyre inkább foglalkoztatott. Valójában egész nap ezen járt az agyam. A próba elterelte a gondolataimat, de most, hogy újból itt vagyunk, ráadásul ketten… félve, de erősen éreztem a késztetést, hogy megkérdezzem.

Azon aggódtam… talán túl korai? Vagy csak örüljek, hogy megtörtént, és ne firtassam?

Annyira bizonytalan voltam magamban, hogy addig hezitáltam, míg már vissza is értünk a koleszba.

A szobába benyitva Kai elmosolyodott.

- Fura, hogy most nincs felkapcsolva a kis villany – kapcsolta fel a nagy lámpát.

- Hah, igen… - vakartam meg a tarkómat. – Nekem is fura, hogy veled együtt jövök vissza ide.

- Tényleg… ki menjen előbb fürdeni? Mész, vagy menjek? – fogta meg a fürdős dolgait Kai.

- Na, ez a másik. Eddig ez sem volt legalább kérdéses – mosolyodtam el – menj csak előbb te, elvégre az én hibám, hogy bent maradtam és elaludtam. Ne neked kelljen várni.

- Ahogy gondolod – indult be Kai, de egy pillanatra még visszafordult, és a földet vizslatva egy féloldalas mosoly tűnt fel szája szélén, amelyről már akkor mikor megláttam, tudtam hogy van mögötte valami gondolat, ami biztosan zavarba fog engem hozni. – Egyszer… volt, hogy mégis este zuhanyoztál…

Ne, kérem ne tűnjön fel neki, hogy azt…

- Az… amúgy direkt volt? – nézett immár rám, és arcom láttán kiszélesedett a vigyora.

Az arcom szerintem egyenértékű lehetett egy paradicsom színével ekkor. Kai felnevetett.

- Csak azért mertem rákérdezni, mert még sosem viselkedtél olyan furán, mint akkor – mondta, majd becsukta maga után az ajtót.

Édes jó istenem, most már tényleg nem tudom mit gondolhat rólam… hogy egy hülye vagyok… - gondoltam, majd a kezeimbe temettem arcom, és hátradőltem az ágyamon.

De akkor is… mégis mi a frász van? Jelentett neki bármit a tegnapi? Hát remélem… ha nem jelentett volna neki semmit, akkor nem tette volna azt, amit. Ah, a gyomrom megint… jézusom. – fogtam meg a hasamat. – Én nem merek odamenni hozzá, az biztos… ezek után… még kérdezni sem fogok tőle semmit, pedig azt terveztem. Anyám…

Totál össze voltam zavarodva, de most nem úgy, mint a tegnap előtt. Ez az a jófajta összezavarodás volt, amikor az ember azt sem tudja, mit tegyen, hogy az ő törékeny kis öröme, amelyet végre megkaparintott, egyben maradjon… vagy hogy egyáltalán megtudja, hogy valós-e.

- Mehetsz – jött ki Kai félmeztelenül a fürdőből, amire egy pillanatra szemeim lefagytak, hogy megcsodálhassák a testét. Aztán beugrott, hogy tuti, hogy ezzel is csak húzni akar és zavarba akar hozni. Sajnos élvezi, ha zavarba hozhat – ezt vettem észre. Milyen gonosz! Komolyan gonosz!

- Megyek is – siettem be gyorsan, szemeimmel direkt az ellenkező irányba nézve tőle, de totálisan éreztem rajta azt a tipikus „háhá, zavarban vagy” vigyort.

Most várok. Csak várok, hogy történjen valami… én nem fogok tenni semmit. Eleget mutattam ki neki az én érzéseimből. Ha bármi is van... most ő jön. Nem kérdezek semmit. Kész. – gondoltam a zuhany alatt. Elég erős elhatározás született bennem.

Hamar ki is jöttem a fürdőből. Kai mint mindig, a tabletjét babrálta.

Nem fog csinálni semmit, igaz? Nem mond semmit. Hát… talán… ennyi az egész? De hess már, hülye gondolatok. Nem filozofálok erről!

Lehuppantam az ágyamra, és határozott mozdulattal a telefonomhoz nyúltam, hogy beállítsam rajta az ébresztőt. Próbáltam elterelni a gondolataimat és az izgulásomat… az elmém így gondolta, de aztán a szívem folyton, folyton azon reménykedett, hogy legyen valós az, amibe beleringattam magam.

Ismét fellobbant elmémben az előző esti csókunk emlékének lángja, amitől hatalmasat dobbant a szívem. Úgy tűnt, minél jobban próbálom elterelni a gondolataimat, annál inkább törnek elő az érzéseim.

- Aish… - kaptam a szívemhez halkan, majd egy nagy levegőt vettem.

Hat óra harminc perc. Igen, addigra állítom be most az órámat, nagyon jó… kész is. OK. Meg is volnánk. Most mennyi az idő? Hm…

Fürgén tüsténkedő ujjaim egyszer csak hirtelen megálltak az érintőképernyőn, mikor éreztem, hogy az ágy mellettem kissé megsüpped.

Kai…?

Finoman megfogta az államat egyik kezével, és maga felé fordította a fejemet. Nyugodtan mosolygó arca nézett velem szembe, és egy pár pillanatig elmerengett a szemembe nézve.

- Jó éjt, Luhan. – mondta mély hangján halkan, majd a lehető legfinomabb módon kicsit közelebb húzta fejemet az övéhez, és egy gyengéd csókot adott.

Miután elhajolt tőlem, megint csak elidőzött arcom vizslatásával pár másodpercet. - Aztán ügyes legyél te is holnap az előadáson – mondta, majd állam alatt lévő tenyerével simított párat, akárcsak egy kiscicát simogatott volna meg. Én bágyadt tekintettel elmosolyodtam, és csak bólintottam egyet.

Ezután Kai felállt, és a saját ágyába feküdt.

Én kicsit lefagyva ültem még egy darabig, de immár hatalmas széles vigyorral a számon, és ötezer lepkével a gyomromban. (Már azon csodálkoztam, hogy nem repültek ki egyenként a számon…)

Talán szükség sincs rá, hogy megbeszéljünk mindent?