4. rész: A téli műsoros est

 

Persze a dolgozat után minden ugyanolyan volt. Kai esténként esett be, aludt, reggel pedig már korán elment a suliba. Reméltem, hogy talán kicsit közvetlenebbé válik velem, de sajnos tévedtem…

Egyik nap Sehun és Chen is hiányzott az iskolából. Sehun az orvosához ment, Chen pedig most tartotta a főpróbát a musicaljére amit a holnapi, szokásos téli műsoros esten fog majd előadni. Ebédnél így nem igazán volt ki mellé ülnöm.

A tálcámat fogva az ebédlőben körülnéztem egy üres asztal gyanánt, aztán megpillantottam Kait, aki mint mindig, ugyanannál az asztalnál ült, az ablak mellett, természetesen egyedül. Már neki is látott az ételének.

Máskor mindig egyedül ülök le ha épp nincs itt egyik se a két pajtásam közül, vagy esetleg hozzácsapódok a nagy osztályasztalhoz ahol az osztály nagy része ebédelt. Azonban most azt gondoltam, tehetnék egy próbát. Hiszen most már szobatársak vagyunk – miért ne ülhetnék épp oda hozzá?

Félénken megindultam felé, és lassan megközelítettem. Láttam rajta, hogy nagyon bele van feledkezve a ramenje szürcsölésébe, és egy percig sem számít arra, hogy bárki is le akar ülni vele szemben. Lassú léptekkel egyre közelebb értem hozzá, mire végre megköszörültem a torkomat.

- Khm… öm, nem gond ha… ha ide ülök?

A szemöldöke felszaladt a szürcsölés közben, és tésztával a szájában felsandított rám. Ezután elharapta a tésztát, felegyenesedett miközben megrágta, majd lenyelte.

- Felőlem gyere – vonta meg a vállát, majd beleivott a pohár vizébe.

Félénken leraktam a tálcámat vele szemben, és leültem a székre. Próbáltam kisilabizálni, vajon most mit gondolhat. Tulajdonképp nem vettem ki a tekintetéből hogy „na ez a hülye most idejött” vagy „húzz innen” , ami némileg megnyugtató volt – de azt se láttam rajta hogy örült volna. Leginkább nem láttam rajta SEMMIT.

Örültem hogy ott ülhettem vele szemben, azonban sikerült ezzel elintéznem egy feszélyezett ebédet magamnak. Nagyon kényelmetlenül éreztem magam, de egyben boldog is voltam, hogy ismét közelebb lehetek hozzá.

Én is nekikezdtem az ételem elfogyasztásának, azonban most figyeltem rá, hogy emberi módon tegyem azt – mivel mikor a srácokkal együtt eszünk, hajlamosak vagyunk áttérni disznó üzemre, teli szájjal röhögünk egymásnak, és hasonlók. Sehun még meg is szokta Chent dobálni a kajájával.

Ezzel szemben most szolidan szürcsölgettem a kis levesemet, és azon törtem a fejemet, hogyan tegyem ezt az egyre kínosabbá váló csendet kevésbé azzá.

Úgy tesz, mintha itt se lennék…

- Um.. mondd, Kai, te az iskolai tánccsapat tagja vagy, ugye?

Kai elemelte a szájától s leveses tálat, melyből épp a legutolsó cseppet kortyolta ki.

- Aha – bólogatott, és áttért a második fogásának megevésére.

Miért vagy ilyen szűkszavú? – gondoltam magamban míg ránéztem, és enyhén legörbült a szám.

A matekozásunk óta még inkább bebizonyosodott számomra, hogy nem olyan bezárkózott ő, mint látszik. Biztos voltam benne, hogy ő egy kedves srác. Hiszen ha bunkó volna, nem segített volna nekem.

- És ti is felléptek majd holnap a műsoros esten, ugye? – folytattam az érdeklődést.

- Igen.

- Biztosan nagyon jó lesz – mosolyodtam el. – És csak egy számmal léptek fel, vagy többel?

- Többel.

- Hánnyal?

- Kettővel.

Aprókat bólogattam, majd sóhajtottam egyet szinte hallhatatlanul. Kezdtem úgy érezni magam, mint egy riporter…

Ha még többet kérdezek, az már tényleg állati idegesítő lesz…

Inkább úgy döntöttem, befogom a szám, és folytattam a saját ételemet. Nem úgy tűnt, mint aki annyira beszélgetős kedvében volt. Kai már az utolsó falatjainál járt, nagyon gyorsan evett, velem ellentétben, aki még mindig a levesnél járt.

Miután megevett mindent, szobatársam felállt a helyéről, és megfogta a tálcáját.

- Este találkozunk, szia – köszönt el halkan, majd el is slisszolt a tálcájával együtt, meg sem várva az én mosollyal kísért intésem neki.

Ismét sóhajtottam egyet, de ezt most hangosan. Valahogy leeresztettem, és számat elégedetlenül elhúzva kissé megcsóváltam a fejem.

Ennek a hallgatagságnak valami a hátterében áll, és én igenis, fel fogom törni ezt a páncélt!

**

Persze másnap már itt volt mindkét lüke, és zsibbasztották az agyamat a veszekedésükkel. Chen tegnap este a mai műsoros estre való tekintettel még többet énekelt mint szokott, amit Sehun annyira nagyon nem kultivált. Ahogy reggel találkoztunk a folyosón és elindultunk a terem felé, folyamatosan azt kellett hallgatnom, hogy ő képtelen volt aludni emiatt. (Ami azt illeti, tényleg fáradtnak tűnt az arca…)

- Ez, ez itt egész ÉJJEL kornyikált, és nem viccelek!! – bökött Sehun Chen vállába, aki fájdalmas arccal reagált, és megsimogatta egyik kezével Sehun mutatóujjának helyét.

- Aú!! Hidd el, te is gyakoroltál volna ha ilyen nagy szabású produkciót kellene nyújtanod ma este, mint amit mi fogunk Jessicával!

A név hallatán Sehunnak kimeredtek a szemei, és megtorpant a folyosón.

- Kivel? – kérdezte komoly arccal Chen felé fordulva.

- Jessicával, ő lesz Júlia a musicalünkben. Miért, talán valami gond van ezzel? – kérdezte értetlenül Chen, én pedig Sehun arcát figyelve ajkamba harapva vigyorogtam. Én már tudtam hogy miért lett hirtelen ilyen az én kedves legjobb barátom – bizony, ez a lány volt az, aki neki már azóta tetszett az osztályból, amióta meglátta őt első nap az osztályteremben.

- Ezt nekem miért nem mondtad eddig?! – közelített hirtelen Chenhez, és megfogta a vállait.

- Hé, haver, veled meg mi történt? – vigyorodott el – Mi ez a nagy hangulat változás?

- Khm… ő az a lány, akibe fülig szerelmes az osztályból. – súgtam oda Chen fülébe, de nem feltétlen ügyeltem arra hogy Sehun ne hallja.

- Nem, nem azért! – vörösödött el Sehun, és rám nézett. – Ezt meg te honnan veszed?!

Én csak vigyorogtam, Chen pedig átkarolta Sehun vállát, és szélesen mosolygott rá.

- Csak nem akarod, hogy szóljak valamit az érdekedben? – hajolt oda hozzá közel, Sehun pedig egyre vörösebb és vörösebb lett.

– Én? Dehogy! Én nem… - szemével ide-oda cikázva vizslatta zavarában az iskola folyosójának szürke kövezetét.

- Nee aggódj barátom, Chen megoldja! – rázta meg Sehun testét Chen, és bíztatóan vigyorgott rá. – De! – mutatott fel az egyik mutatóujjával – Csak a musical után. Nem hagyhatom, hogy az érzelmek felkavarása befolyásolja a produkciónkat!

- Amúgy, szerintem el fogunk késni – néztem az órámat – szedjük a lábunkat!

**

Az este hamar eljött. Már nagyon vártam a műsoros estet, mert az előző évi is káprázatos volt. Azonban volt egy dolog, amit rettenetesen sajnáltam azon a napon – hogy késtem róla, mivel pont lemaradtam a tánccsapat produkciójáról, így természetesen Kai táncolásának megcsodálásáról is. A tánccsapat csak az iskolán kívül lépett mindig fel, az iskolán belül ez volt az egyetlen alkalom, amikor megmutatták magukat. Ezért rendkívül izgatottan vártam a mai este eljövetelét, mert nagyon kíváncsi voltam rá, hogyan táncol. Biztos voltam benne, hogy fantasztikus lesz.

- Minek ülünk ennyire előre? Így nem fogok tudni aludni – nyavalygott mellettem Sehun, de most nem érdekelt, nem engedtem. A lehető legjobb helyről akartam megnézni a táncosokat, így helyet is foglaltam az iskola barátságos hangulatú hangversenytermének ülőhelyei között középen, a harmadik sorban.

Az est műsorát egy lapon megkaptuk, így el is olvastam. Elsőként most a zenészek lépnek fel - egy zongora szólóprodukció nyit, majd valaki hegedül, aztán jön egy fúvós együttes, és Chenék zárják a zenészek részét. Ezután jöttek a táncosok, először a lányok két produkcióval, majd a férfi csapat egyik száma, és egy szóló produkció zárta az estét.

Kai azt mondta, nekik két számuk lesz, így meglepődtem, mert a férfi csapatból csak egyet láttam.

Ezek szerint a szóló produkció is az övék..?

Közelebb hajoltam a kezemben lévő kis szórólapra, és kikerekedett a szemem.

Ő LESZ A SZÓLÓ TÁNCOS!

Úr Isten… már alig várom!!

Nagyon izgatott lettem, és szinte alig bírtam ki, hogy elkezdődjön. Sehun mellettem laposakat pislogott, majd hamarosan szinte teljesen tele lett a terem, és elsötétültek a fények.

Ez az!!

Azt kívántam, bárcsak túl lehetne ugrani a zenészek részét, mivel leginkább csak a tánc érdekelt Kai miatt. Bár, azért Chenék produkciójára is kíváncsi voltam, hiszen mégis csak a haverom.

- Most jön Jessica – böktem a könyökömmel oldalba a szunyókáló Sehunt, aki már a zongora produkció közepénél mély álomba szenderült.

- Ha? Hol? – ült feljebb a székén, és megigazította a pulóverét, majd láttam, hogy felcsillan a szeme, amint meglátja az ő kis Júliáját a színpadon.

Chenék nagyon jó kis produkciót adtak elő, látszott hogy Chen teljességgel beleéli magát a Rómeó szerepbe, mint mindig mindenbe. Sehuntól féltékeny pillantásokat lehetett csak elcsípni, bármikor került interakcióba Rómeó Júliával, amiken jót kuncogtam, és próbáltam nyugtatni, hogy „ez csak színdarab”.

- És most következzen iskolánk tánccsapatának produkciói – mondta a bemondó hölgy, és egyre izgatottabb lettem. – Elsőként…

Persze a lányok voltak az elsők, akik engem szinte egyáltalán nem érdekeltek, bármennyire is voltak ügyesek és szépek – férfi létemre ez igazán szánalmasnak hathat, de kit is érdekel.

Sehun a lányokat még végignézte, de mikor mondták hogy a férfiak jönnek, ismét lehunyta a szemét és lejjebb csúszott a székében.

Nem baj, legalább nem fogja látni, mennyire áhítattal figyelem Kait…

A fiúk beálltak a helyükre, és a szemem szüntelen pásztázta az egyforma ruhákba öltözött srácokat, hogy melyikük Kai.

… Hol van?

Nem találtam. Már el is kezdődött a produkció, háromszor átpásztáztam a sorokat, de nem volt sehol.

Hát persze! Ő szólózik, biztosan más ruhában kell lennie, és ezért ebben nem szerepel.

Bár a gyomrom már fel-le emelkedett az izgalomtól, hogy ezután Ő jön, nem tudtam figyelmen kívül hagyni, hogy egyszerűen fantasztikusan látványos volt a fiúk táncelőadása. A lányokkal ellentétben sokkal erőteljesebb volt, sokkal profibbnak tűnt. A végén erősen tapsoltam számukra.

Kivonulásuk után a szívem egyre gyorsabban kezdett el verni, majdnem rosszul lettem, annyira vártam már. Kai hamarosan bevonult a színpadra, tekintetével a padlót vizslatva, majd a középen megállt. Mély lélegzeteket vett, egészen addig, míg el nem kezdődött a zene.

Az első ütemre azonnal felszegte a fejét, és most… most láttam végre szín tiszta, elragadó, elbűvölő érzelmet a szemeiben. Megigéző pillantása volt, teljesen elvarázsolt, szinte égetett a tekintete. Egyetlen szemrebbenés nélkül figyeltem ahogyan Kai akár csak egy magától vezérelt robot, tökéletesen mozgatja minden tagját. A teste olyan volt, akár csak egy ruganyos anyag, amely bárhogyan képes volt formálódni. Minden porcikája kincset érőnek tűnt, és szinte én átéreztem legbelülről minden érzelmet, amelyet ki akartak a mozdulatai fejezni. Faltam a tekintetemmel őt, mindent kizártam, és már tényleg csak Ő létezett a számomra. Szinte megállt az idő. Akár csak egy lassított felvételt, úgy éltem át minden pillanatát a produkciójának, és mikor a legvégén megállt, csak akkor pislogtam egyet, és fellélegeztem.

Olyan erőteljesen tapsoltam, ahogyan csak tudtam, és teli szájjal vigyorogtam. Mikor eltűnt a színfalak mögött, még mindig a varázsa alatt álltam.

Azt hiszem, mégszerelmesebb lettem mint eddig.

3. rész - Matek

Kaiból nagyjából ugyanannyi mennyiségű beszélgetést sikerült naponta kicsikarnom az iskola első két hetében, mint az első együtt töltött napunk alatt. Én igyekeztem – legalábbis próbáltam – nyitni felé amennyire csak lehetett, mert végre voltak „ürügyek” rá, hogy megszólíthassam őt. Eddig szinte alkalom sem volt rá, de most hogy együtt laktam vele, mégis adódott egy pár szituáció. Bár ezen beszélgetések sem voltak valami tartalmasak, ezért nem is tudtam meg róla szinte semmit – hisz mind csak a pillanatnyi hétköznapi dolgokról szóltak: „Te mész most fürdeni?” „Ez a te törülköződ?” „Nem baj ha olvasok még egy kicsit? Zavar a lámpa?” – és a többi. Ugyanolyannak láttam őt, mint amilyennek eddig, csak egy szobában aludtam vele, és többet hallottam a hangját – na meg persze párszor megcsodálhattam a csupasz testét.(Igen… már megbarátkoztam az újonnan előbujkáló perverz gondolatokkal rendelkező énemmel is, mert akárhogy próbáltam elhessegetni, hát nem ment el. )

Sosem értettem, hogy hogyan rajonghatok érte ennyire, ha még csak nem is ismerem? Nos… fogalmam sem volt róla. De éreztem, biztos voltam benne hogy ő belülről nem ilyen. Arra vágytam, hogy végre valahára kicsikarhassak belőle egy félmosolyt, hogy egy pillanatra megnyissam a bezárult lelkét… ez vált a végső célommá.

Próbálkoztam vele kedves lenni. Például, volt hogy beágyaztam neki is, vagy kivittem az ő összegyűlt szennyesét is a mosodába. Ilyenkor illedelmesen megköszönte, de érzelmeknek továbbra is halvány nyoma sem volt.

Meg akartam tudni miért ilyen. Szerettem volna boldognak látni őt, és ennek érdekében úgy éreztem, bármire képes lennék. De továbbra is telhetetlen voltam… nem akartam túlságosan tolakodó sem lenni, és féltem, mert sosem láttam rajta, hogy valójában mit is gondol. Kemény dió volt, az biztos.

Szóval minden reggel korán ment el, és minden nap késő este érkezett. Hétvégente már kora délután elment haza.

Egészen addig így ment, míg el nem jött az év első nagyobb témazáró dolgozata - méghozzá matekból – amire még neki is készülnie kellett.

- Aah! Én ezt soha a büdös életben nem fogom megérteni… fogalmam sincs hogy fogom én így megírni azt a dolgozatot holnap – panaszkodtam a fejemet vakarva Sehunnak, miután tanítás után kiballagtunk az iskola kapuján, a friss, szabad levegőre.

- Mondanám, hogy segítek, de nem hinném hogy sokra mennél egy még nálad is sokkal hülyébb emberrel matekból… de mondd csak, ha már ilyen zseni szobatársad van, miért nem kéred meg őt, hogy segítsen?

Nem mondott hülyeséget.

- Hát, végül is… megpróbálhatom megkérni.

- Legalább neked használható a saját szobatársad, nem úgy mint az enyém, Chen, aki nem ért máshoz, csak-

- Heeeellóó skacok!! Na mi a pálya? – robbant be közénk Chen, mindkettőnket átkarolva és enyhén ránk tehénkedve. Széles vigyorával hol rám, hol Sehunra nézett, aki szemeit az égbe emelte, én pedig csak felnevettem.

- Szia Chen! Na, te hogy állsz ezzel a matekkal? – kérdeztem tőle mosolyogva. Chen elengedett minket, és továbbra is derűs arccal sétált közöttünk.

- Na, hát tudod… meg lesz ez, biztos nem lesz olyan nehéz… gondolom! Meenni fog az! – veregett háton.

- Ja, azért lett az előző év végén is öt egyesed… - szólt oda Sehun.

- Na ne izélj már! – lökte meg viccelődve szobatársa vállát Chen – Érzem, hogy ez a második év egészen más lesz, mint az előző! Végre mi is igazán részese lehetünk az iskolai közösségnek, az iskola rendszerének. Kezdve a tavaszi táborral, ahol mi is részt vehetünk másodikosként! Ugye ti is várjátok már?

- Tényleg… még az is lesz… - nézett a távolba meredve Sehun.

- Oh, valóban… és azt hol rendezik? - érdeklődtem.

- Egy kempingben. És állítólag van a programban egy bizonyos esti túra… amitől mindenki retteg. – váltott sötétebb hangnembe Chen.– Azt mondják, az erdőben van egy kunyhó, ahol vad emberek laknak. - Teljesen beleélte magát. - A tanárok persze egyáltalán nem hisznek benne, de állítólag a már negyedikes Kyungsoo is attól ilyen kis elesett félnótás, mert másodikban elkapták őt…

- Mi? – kerekedtek ki a szemeim. – Tudsz valamit erről?

- Én hallottam a sztorit. Úgy történt, hogy a társával - mivel párban kell lenni - ketten eltévedtek. Aztán Kyungsoo elszakadt a társától, hogy fát gyűjtsön a tábortüzükhöz… és azután nem tért vissza. A társa hiába kiabált és kereste őt, nem találta, aztán valahogy visszakeveredett egyedül a táborba.  Kyungsoot nem találták őt egy teljes napig. Aztán mikor már majdnem a rendőrséget keresték, valahogy visszavánszorgott a táborba… de teljesen olyan volt, mint egy agymosott.

- Ekkora hülyeséget még életemben nem hallottam. – szólalt meg mellettünk teljes közönnyel Sehun.

- Szerinted miért beszél folyton Kyungsoo emberekről, akik el akarják kapni őt? – nézett rá komolyan Chen.

Én csak lefagyva álltam Chen előtt.

HA EZ IGAZ AKKOR ÉN NEM AKAROK ABBA A TÁBORBA MENNI!            

**

Aznap este nagy meglepetésemre Kai a szobában volt, mire én vissza értem a kollégiumba, és méghozzá az ágyán hasalva tanult.

- Szia! – köszöntem, majd ledobtam a hátitáskám az íróasztal mellé.

- Hali. – szólt, de fel se nézett a füzetéből, csak lapozott egyet.

- A holnapi matekra készülsz? – kérdeztem tőle, miközben én is elkezdtem a matek cuccomat kipakolni.

- Aha.

És most kéne megkérni, hogy segítsen…

De előbb úgy csinálok, mint aki azért tanul valamennyit, mielőtt még megkérném rá. Nehogy az legyen, hogy azt hiszi, csak lusta vagyok.

Én is a saját ágyamra hasaltam, és kinyitottam a füzetemet. Persze egy számot se olvastam el belőle, csak bámultam a kockás lapokat. Gőzöm se volt az egészről, na meg persze Kai folytonos jelenléte is zavart. Fel-fel sandítottam időnként rá, hogy megpillantsam koncentráló, sima bőrű arcát, és puha, frissen mosott haját. Ahogyan lapozott megfigyeltem, hogy az ujjai is nagyon szépek. Alkatához megfelelősen vékonyabb, csontos keze volt, de mégis férfias.

Ahj… meg kellene kérnem minél előbb, hogy minél többet tudjunk tanulni…

A gyomromban kis lepkék cikáztak, ahogy készültem épp arra, hogy megszólítsam. Ficeregtem kicsit az ágyon, és felültem rajta.

- Figyi… őm…

A szemei, melyek a füzetet vizslatták, most felsandítottak rám. Pillantása szinte belém fúródott, és a szívem kihagyott egy ütemet.

- Öm… te ezt érted, ugye? Úgy értem, te mindig jó jegyet kapsz, szóval biztos jól érted ezt az anyagrészt is…

- Nagyjából. Miért?

- Hát… arra gondoltam, esetleg ha segítenél nekem.. mert én sajnos nagyon nem vagyok jó matekból, és főleg ezt a részt kifejezetten nem értem. Egyedül egyszerűen nem tudok rá felkészülni, és tuti hogy egyes lesz így…

Kai összecsukta a füzetét, és feljebb ült az ágyon. Én szemöldökömet enyhén a magasba vonva vártam a válaszát.

- Gyere, akkor üljünk oda az íróasztalhoz, és elmagyarázom.

Önkéntelen mosolyra, majd később vigyorra húzódott a szám.

Ez az!!

Felállt az ágyáról, majd örömömből feleszmélve én is felpattantam. Volt két székünk a szobában, így mindketten oda tudtunk ülni. Arrébb tettem a laptopomat, és a helyére tettem a saját füzetemet. Miután Kai odahúzta a másik széket, mindketten helyet foglaltunk.

Megcsapott finom parfümjének illata, melytől kissé elbódultam, és némán, titokban még egy hatalmasat szívtam a levegőbe, hogy minél jobban érezhessem, minél jobban kihasználjam hogy érezhetem.

- Szóval, mit nem értesz? – kérdezte a szemembe nézve, nekem pedig a pulzusom egyre feljebb emelkedett.

- Hát… ő, igazából már az elejétől kezdve homályos az egész. – vakartam a fejem hátulját.

- Akkor kezdjük innen. – lapozott előre a füzetemben, és elkezdte magyarázni.

Persze konkrétan arra nem tudtam figyelni, amit mond, mert túlságosan el voltam azzal foglalva, hogy: itt ül mellettem, talán minden eddiginél legközelebb kerültem hozzá; talán minden eddiginél több ideig hallom a hangját; és isteni illata van.

A füzetet próbáltam nézni, de persze fel-fel sandítottam rá, miközben ő beszélt és mutogatta a dolgokat. Imádtam az arcát ilyen közelről, és azt éreztem, legszívesebben végigsimítanék a puha bőrfelületen. Egyszer csak egy kicsit tovább időztem el az ő vizslatásával, mint a füzet figyelésével…

- Figyelsz? – kérdezte hirtelen rám nézve - gondolom észre vette, hogy nem is nézem, mit mutat az ujjával.

- Persze, persze – vetettem vissza a pillantásomat villám gyorsan a füzetre, és kissé elpirultam.

Luhan, szedd már össze magad, csak beégsz, mint a rongy!

- És érted eddig?

Hát persze, hogy egy kukkot sem fogtam fel abból, amit eddig mondtál, de…

- Mhm! – bólogattam bőszen.

Egy pár perc elteltével és agyam erőltetésével sikerült végre egy kicsit rávennem magam arra, hogy felfogjam a dolgokat, és láss csodát, rájöttem, hogy amit tanulunk, nem is annyira nehéz. Kai nagyon jól magyarázott – nagyon érthetően, szárazan, egyszerűen. Mindent kétszer is elmondott, folyton kérdezte hogy értem-e, és ha mondtam hogy nem, azonnal elmondta ugyanúgy. Egészen késő estig néztük az anyagot.

- És idáig kell tudni. – mondta miután lapozott egyet a füzetben, és becsukta azt.

- Hű, Kai, nagyon nagyon köszönöm! Rengeteget segítettél ezzel! – mosolyogtam rá boldogan.

- Nincs mit – biccentett, majd felállt a székből, és kicsit megnyújtóztatta a hátát. Én is felálltam, és boldogan néztem utána, hogy ballag vissza a saját ágyához.

**

Úgy éreztem magam, mint egy géniusz. Azt vettem észre, hogy nem a szokásos módon, pánikolva, és Sehun felé együtt érző, fájdalmas arcot vágva ülök a lap felett, hanem ÍROK. Írok rá, méghozzá tudom is hogy mit! A fejemben csengtek Kai szavai. Persze így is volt, ami kisebb fejtörést okozott, de miután rájöttem, azonnal siklott a tollam hegye a papíron. Persze Sehun nem tudott semmit az egészből, és ő betartotta szenvedő „semmitnemtudok” érzés szokását, Chen pedig nyugodt szívvel írta a papírra a saját elméleteit ami szerint megoldja a feladatot, és teljesen meg volt győződve róla, hogy az úgy jó, pedig teljességgel hülyeség volt.

Már megint Kai volt az első, aki befejezte, és ezen senki sem lepődött meg. A tanárnak nyújtotta a lapot, majd ki is sétált elsőként az ajtón. Szívesen elújságoltam volna neki, hogy ment, de egészen estig nem is láttam.

- Szia! – köszöntem neki, miután láttam hogy betorpan a szoba ajtaján. A székkel felé fordultam. – Képzeld, tök jól ment a dolgozat!

- Ennek örülök – mondta, majd szokásához híven lepakolta a táncos cuccait.

**

Másnap ki is osztotta óra végén a tanár a dolgozatot, és nem hittem a szememnek, hogy tényleg az van ráírva a lapra, hogy „5”. Háromszor megnéztem, hogy jól látok e.

- Háháháhá! Ezt figyeld! – mutattam fel dacosan a lapot Sehunnak, akinek felszaladt a szemöldöke.

- Mi van? Agyat cseréltetek a táncos lábúval, vagy mi? – nézett rám irigyen, én pedig csak boldogan lebegtettem a lapot, és aprókat ugráltam a széken. Kait kerestem a tekintetemmel, de persze ő ahogy megkapta a lapját, azonnal el is rohant vele, mint mindig. Nagyon hálás voltam neki ezért!

- Figyeld, figyeld hogy háborog ez a hülye – böködött meg engem Sehun, és Chen felé mutatott, aki a tanári asztalnál vitatkozott.

- De most ezt ne mondja már meg, hogy így nem jó! Tanárnő, kérem, én teljesen józanul átgondoltam!

- Sajnálom Chen, de erre nem adhatok jobb jegyet! Az összes feladata hibás, ha nem hisz el, nézze meg a könyvben – mert gyanítom hogy abba még nem nézett bele!

Én sajnáltam szegényt, de azért jót nevettem a kárörvendő Sehunnal.

**

- Képzeld, képzeld ötös lett! – újságoltam el derűsen a szobába lépve Kainak. – Életem első matek ötöse!

- Gratulálok – vetett felém egy fél mosolyt.

- Ezt csak neked köszönhetem. – mosolyogtam rá.

2. rész - Biztos hogy ez így jó lesz?!

- Jól van már anyu, minden rendben lesz, hidd már el – próbáltam „lerázni” aggodalmaskodó édesanyámat, miután kivettem az utolsó bőröndömet is a csomagtartóból, és becsuktam.

- És ne felejtsd el minden nap bevenni a vitaminodat! Mind a három dobozzal betettem, ott van abban a bőröndben – mutatott rá – a külső zsebében. És ne felejts el írni! Mindig úgy kell hajkurászni téged hogy elérjelek!

- Jó, jó, jól van már – öleltem át – majd jelentkezem.

- Ha nem, akkor tudod hogy Sehunt fogom zaklatni hogy hol vagy!

- Csak azt ne, van elég baja szegénynek! – nevettem. – Köszi mindent anyu.

- Vigyázz magadra – ölelt át még egyszer, majd elválásunk után elkezdtem cipelni a cuccaimat nagy nehezen fel a kollégiumba. Egy utolsó intés után eltűntem az automata ajtó mögött.

Valószínűleg most Ő is ott van…

Ezen járt az agyam, miközben behúztam a bőröndjeimet a liftbe, és megnyomtam a kettes gombot. A gyomromban éreztem azt a bizonyos hülye érzést, amit az ember akkor érez, amikor valami miatt nagyon izgatott. Lassan kifújtam a levegőt, és a tükörben egy utolsó hajigazítást végrehajtva a lift csengetése után ki is léptem onnan.

Miután a folyosón végighaladva elértem a 245-ös szobáig, hülye módon bekopogtam. Aztán miután feleszméltem, hogy ez a saját szobám, lassan lenyomtam a kilincset. Félve benyitottam, és láttam, hogy Kai ott áll a saját ágyánál, és a bőröndjében pakolászik éppen. Ahogy beléptem a szobába, ő felegyenesedett, és rám nézett. Ettől rögtön dobbant egy nagyot a szívem.

- Sz.. szia – köszöntem halkan, és intettem neki.

- Hali. – dobta oda, és már pakolászott is tovább.

Én is kicipzáraztam a bőröndömet, és elkezdtem kivenni a temérdeknyi ruhát és könyvet, na meg nem utolsó sorban kaját, amit anya beletömött. De egyáltalán nem tudtam koncentrálni a pakolásra, mert nagyon frusztrálva éreztem magam. Még sosem volt alkalom arra, hogy bármikor is kettesbe maradjak Kaival, kivéve, amikor véletlenül pont akkor mentem be a mosdóba, amikor ő is. Ezen kívül tényleg nem volt alkalom arra, hogy bárhol is ketten lettünk volna, sőt – még csak beszélni is alig beszéltem vele pár mondatot az alatt az egy eltelt év alatt. Csak a legminimálisabb dolgokat kérdeztem tőle meg maximum, pl. mi van a táblára írva, vagy melyik feladat jön, esetleg mennyi az idő. Semmit sem tudtam róla az égvilágon.

Most nagyon jó érzés volt tudni, hogy ilyen közel van hozzám. Izgalommal töltött el, hogy végre megtudhatom, milyen ő. Hiszen ha az ember egy szobában él valakivel, akaratlanul is közel kerül a másikhoz, nem igaz?

Még mindig alig tudtam elhinni hogy így alakult, mellkasomban apró boldogságkitöréseket éreztem, miközben ebbe többször is belegondoltam. Fogalmam sem volt, milyen lesz, de már csak a tény, hogy az akit szeretek, itt lesz mellettem, velejemig felpezsdített.

Kíváncsiságom nem bírta megállni, hogy ne vessek pár rövid pillantást felé, miközben rakodok. Észrevettem, hogy neki velem ellentétben csak egyetlen egy, nagyobb fajta bőröndje volt, a három helyett, amit én hoztam. Én általában minden felesleges dolgot elhozok otthonról, mert azt hiszem, minden kelleni fog, aztán végül mindennek a negyedét használom. Szeretem kidíszíteni a szekrényemet, kirakni egy pár képet otthonról, a családról, hogy ne legyen honvágyam. Hozok vagy négy féle könyvet, amiből csak az egyiknek jutok el a feléig.

Kainak szinte csak ruhája volt. A szekrényére egyedül a tisztálkodó szereit rakta ki: egy dezodort, és egy parfümöt – és egyetlen egy könyvet. A törülközőjét és a tusfürdőjét bevitte a fürdőbe.

Én elkezdtem kipakolni a tanszereimet. A szobában egyetlen egy íróasztal volt, amin ketten kellett hogy osztozzunk.

- Öhm… Neked melyik fiók kell az íróasztalban? – kérdeztem tőle udvariasan, mielőtt még bepakoltam volna a füzeteimet. Kissé hülye kérdésnek tűnt, de gondoltam, kihasználom az alkalmat arra, hogy megszólítsam.

- Nekem mindegy – vonta meg a vállát ruhája hajtogatása közben.

Okké…

Bepakoltam a második fiókba, meghagyva ezzel neki az elsőt. Ezután következett a laptopom, melynek szintén csak az íróasztalon volt hely.

- Neked van számítógéped? Kell neki hely, vagy ide rakhatom a sajátom? – próbálkoztam újra.

- Nincs gépem, rakd oda nyugodtan. – mondta, és ezek után továbbra is csak síri csendben folytatta ügyködését.

Ráhelyeztem a laptopom az íróasztal tetejére, és én ezzel majdnem végeztem is. Kai viszont úgy tűnt, valahová készül, mert egy sporttáskába pakolt éppen. Egy üveg víz belehelyezése után összecipzárazta azt, vállára helyezte, és a bejárati ajtón rögtön ki is ment.

Tényleg nem valami bőbeszédű…

Lehet hogy Sehunnak tényleg igaza volt?

Nem hiszem. Minden ember meg tud nyílni egyszer… és tudom, érzem hogy ő sem ilyen valójában. Nem létezik, hogy valaki ennyire zárkózott legyen!

**

Mivel még csak kora délután volt, Sehunnal elmentünk kosarazni a kollégium pályájára, ahogyan azt szoktuk.

- Na, milyen Jonginnal egy szobában? – kérdezte a labdát pattogtatva a kezében, szemével a palánkra fókuszálva.

- Még csak körülbelül húsz percet töltöttem vele együtt, amíg pakoltunk, úgyhogy erről még nemigen tudok nyilatkozni – mondtam, és elvettem tőle a labdát.

- Hé! – nézett felém, míg én simán kosárra dobtam a labdát, ő pedig elkapta.

- Na és milyen Chennel? Ugyanolyan, mi? – vigyorodtam el.

- Jajj, ne is mondd, be nem áll a szája! Igazán elkaphatott volna valami szájzárat a nyár folyamán… – mondta, én pedig csak kacarásztam. Chen híres volt arról, hogy bármiről, bármikor és bárhol képes volt beszélgetni, bárkivel. Sosem zavartatta magát, hogy esetleg a dolog, amiről ő beszél, a másikat nem érdekli. Ezen kívül bátran gyakorolta az éneklést a kollégiumi szobában amikor csak tudta, ezzel teljesen kivéve az észből szegény Sehunt. Persze nem bántotta Chent, mert egyébként nagyon aranyos és segítőkész srác volt, csak enyhén idegesítő. Így inkább folyton csak nekem panaszkodott Sehun, hogy már megint miket művel a szobatársa.

Bedobta a palánkba a labdát.

– Hm, csont nélkül, láttad ezt? – nézett felém elégedett képpel.

- Fantasztikus – tapsoltam felé, majd elkaptam a pattogó labdát. Aztán láttam, hogy Sehun arca hirtelen elkomorul, és egyik kezét a mellkasára helyezi. Én rögtön megijedtem, és a labdát félredobva közelebb sétáltam hozzá. – Hahó, minden rendben?

- Igen, nyugi van, semmi gáz – húzta ki magát, és ismét mosolygott. – csak egy kis ritmuszavar, de ez normális, a doki is megmondta.

- Biztos hogy jó ötlet így ugrálnod? – kérdeztem aggódó tekintettel.

- A mozgást nem szabad hanyagolnom, ezt is megmondták – fogta meg a labdát, és ismét pattogtatni kezdte – kutya bajom, nyugi van, haver! – vigyorgott, és csont nélkül bedobta a labdát. – És igen! Na, ki a király? – tárta szét a kezét.

Én elmosolyodtam, és csak ráztam a fejem.

- Azért vigyázz magadra.

Sehunnak egy állandó szívbetegsége volt, amit a múlt évben diagnosztizáltak nála, mikor egyszer összeesett a folyosón. Ő volt a legjobb barátom az iskolában, így nagyon megijedtem, mikor láttam, hogy a padlón fekszik. Nem viseltem volna el, ha valami baja esik, ahogyan most sem – ezért folyton aggódtam érte. Ő persze mindig lelőtt, hogy mindenki túllihegi az egészet, és neki semmi baja nincs – de legbelül tudtam, hogy ő is szorong emiatt.

Még jó sokáig kosaraztunk kint Sehunnal, míg nem a nap elkezdett lefelé menni, és majdnem sötétedett. Úgy gondoltuk, ideje visszamennünk a szobánkba, és így is tettünk.

Én mikor visszaértem, Kai nem volt még ott, pedig már előre izgultam, mikor benyitottam a szobába.

Egészen későn ért vissza. Épp egy könyvet olvastam az ágyamon, mikor belépett az ajtón, én pedig rögtön odakaptam felé a tekintetemet.

- Szia – köszöntem neki barátságosan, ő pedig csak biccentett egyet. Láttam rajta, hogy a haja szinte egy csurom víz, és nagyon ki van merülve. Úgy nézett ki, mint aki lefutotta a maratont.

Biztosan táncpróbán volt.

Kai része volt az iskola tánccsapatának, és híres volt arról, hogy nagyon sikeres benne – mint ahogyan minden másban is. Ha mást nem, azt mindenki tudta róla, hogy rettenetesen szorgalmas, maximalista, és nem utolsó zseni minden tantárgyban.

Kai ledobta a cuccát az ágyra, és a cipője levetése után elindult a fürdőszobába.

Gyorsan vissza is bújtam a könyvem mögé, hogy ne látsszon, mennyire bámulom őt.

Hallottam a zuhany csobogásának hangját. Természetesen próbáltam tovább olvasni, de csak néztem a betűket, fogalmam sem volt, miről szólnak az előttem tárulkozó mondatok.

…

Most épp… meztelen.

Fejen vágtam magam a könyvvel.

Na ne, Luhan, nem lehetsz ennyire perverz!! Hess, hess hülye hülye gondolat!

Próbáltam nem erre gondolni, ádáz harcot küzdöttem magammal, hogy ne ez jusson eszembe, de persze mind hiába.

Még sosem gondoltam erre… de hisz mégis csak egy másik… srác… anyám! Nem indulhatok be rá, ugye nem?!

Egyszer csak elhallgatott a zuhany hangja, és pár perc után kinyitódott a fürdőszoba ajtaja. Az elém tárulkozó látványtól elállt a lélegzetem, és a könyvem mögül tátott szájjal, és kinyílt tekintettel kukucskáltam.

Kai vizes testét csak egyetlen törülköző takarta, mely körbe volt derekán tekerve. Teste még annál is vékonyabb volt, mint amilyennek ruhán keresztül látszódva gondoltam, viszont minden izma rettenetesen kidolgozott és kirajzolt volt. Hasán kockák sorakoztak, válla széles volt, és kreol színezetű bőre szinte hibátlanul festett a kislámpa sárgás homályában. Hajáról egy-egy vízcsepp hullott le a földre, ahogyan mozgott.

Vagy percekig bámulhattam a hátát, amíg ruha után kutatott a szekrényében, nekem háttal. Egyszer csak kivett belőle egy pólót, és hirtelen megfordulva tekintete találkozott az enyémmel.

Arcomat elöntötte a pír, és a nyitott könyvemet az arcomba csaptam.

… Ez… asszem feltűnő volt. – jutott eszembe, és kínomba összeszorítottam a szemeimet.

- Hát neked meg mi bajod? – kérdezte, és becsukta a szekrénye ajtaját.

- Semmi, semmi – vettem el a könyvet az arcomból, és próbáltam egy pillanatra sem ránézni, teljesen normálisan viselkedni, amíg úgy éreztem, mindjárt felgyulladok. Ő csak furán nézett rám, én pedig nagyot nyeltem, és tekintetemmel követtem őt, amíg bement a fürdőbe a ruhájával a kezében.

Az ajtó csukódása után hosszasan kifújtam a levegőt, a szívem pedig szaporán vert. A könyvet összecsaptam, és az asztalra raktam.

Biztos hogy ez így jó lesz?!