1. rész: Egy új kezdet

- Luhan… Luhan! Figyelsz te rám egyáltalán? Vagy már megint csak bambulsz? – kopogtatta a jobb vállamat Sehun, mire nagy nehezen elemeltem a tekintetemet egy pillanat erejéig az imént bámult személyről, aki pontosan két sornyival előttünk álldogált zsebre tett kézzel.

- Öh..? Persze, persze figyelek – motyogtam neki bólogatva, amiből persze nem túl sok minden volt igaz.

Sajnálom Sehun, de most képtelen vagyok máshová figyelni, csak… Rá…

 Rögtön vissza is kaptam a tekintetemet oda, ahol előzőleg volt - mintha bármelyik pillanatban eltűnhetne onnan, és a biztosíték hogy itt maradjon az lenne, hogy ameddig csak lehet, figyeljem őt.

Rettenetesen jó érzés volt újra látni. Már a puszta látványa is örömmel töltötte el a szívemet.

És még mindig nem láttam az arcát…

Én később érkeztem az évnyitóra, és a hátsó sorba kellett hogy álljak, így eddig nem láttam más belőle idén, csak puha, gesztenye barna haját és széles vállait. A többi diák közül csak félig látszott ki, de magassága miatt viszonylag kiemelkedett a tömegből, így szerencsére egész jól láttam.

- LU-HAN! – suttogta határozottan a jobb fülembe a legjobb barátom, mire odakaptam a fejemet.

- Igen? – Kicsit szégyelltem magam, mert lehet hogy ő már elmesélte nekem a fél nyarát, amiből én egy mondatot se fogtam fel..

- Azt kérdeztem, te mit csináltál a nyáron? Csak mert te még egy mondatot se mondtál el erről, amióta megjöttél! Leginkább csak bambulsz, mi van veled?

- Bocsánat, én csak, ő…. figyeltem az igazgatónőre, hogy mit mond, tudod… - vakartam a fejem hátulját.

- Arra, hogy hány tanterem lett kifestve a nyár alatt? Tényleg nagyon érdekfeszítő… - vonta fel a szemöldökét – Na de mondd már, neked összejött valami a nyáron?

- Mire gondolsz?

- Hát, tudod. Mondjuk… egy csaj, vagy valami – vigyorodott el.

- Nos, én dolgoztam a nyáron, így nem nagyon volt ilyesmire időm – mondtam, és nem bírtam ki, ismételten visszanéztem Rá.

- Én mondtam neked, hogy inkább ahelyett a farm helyett a mi strandunkra gyere dolgozni, tele volt csini babákkal – lökte meg a vállam. – Jobb mint a kertgyomlálás, elhiheted!

- Jó, de ott nem fizettek annyit, tudod… na meg mégiscsak a nagyapám földje volt, kellett neki a segítség. De ha már a sok „cicababánál” tartunk, neked hányat sikerült felszedned? – vigyorodtam el, és most mégis Sehunra néztem, mert kíváncsi voltam az arckifejezésére, miközben zavartan elkezd hantázni. Mindig csak a szája volt nagy, egyébként meg egy nagy nyúl volt. Az osztályban is van egy lány, aki tetszik neki, de sose mer odamenni hozzá.

- Óh, nem is tudom, annyi volt, hogy nem is emlékszem… - összeszűkült szemekkel bámult a semmibe, mint aki nagyon gondolkozik, fejét magabiztosan felszegte, karjait pedig keresztbe tette. Én kuncogtam egyet, mert biztos voltam benne hogy még ha volt is olyan lány aki odament hozzá, ő tuti hogy berezelt tőle, és megszólalni se tudott. Tavaly egy lány elkérte az e-mailcímét, és annyira izgatott volt, hogy háromszor elrontotta mire el tudta mondani. A nagymenő Sehun!

- A tanévet megnyitom! – szólt a mikrofonba az igazgatónő, mire a diákok tapsolni kezdtek. Miután a taps elhallgatott, az igazgatónő még megszólalt egy utolsó mondat erejéig. – Kérem az osztályokat, menjenek a tantermükbe, ahol a szükséges dolgokat megbeszélik osztályfőnökükkel!

Mire végigmondta a mondatot, addigra már össze is zavarodott a tömeg, és megindult a tobzódás az épület bejáratához az udvarról. Én egy pillanatra még megpillantottam Kai profilját, de amint elhaladt előtte egy másik ember, már el is vesztettem a tömegben.

- Na megint egy örökkévalóság lesz mire feljutunk – húzta a száját Sehun.

Nagy nehezen lassacskán meg is érkeztünk a saját termünkhöz, ahol már összegyűlt az osztály nagyja. Jongint végre valahára elölről is megláttam, arca láttán nagyot dobbant a szívem – és bár már megszoktam, most is sajnáltam, hogy olyan komor arckifejezése van. Mindig ilyen volt, de vágytam rá, hogy egyszer igazán vidámnak lássam őt. Nagy ritkán megejtett egy-egy mosolyt, ha valami vicces eset történt, vagy az órán vicces dolog hangzott el, de igazán örömtelien nevetni például még sosem láttam.

De ki tudja, ez az év mit hoz majd.

 - Na gyertek! – szólt az osztályfőnökünk, mikor jött a kulccsal a kezében, és kinyitotta a tanterem ajtaját. A diákok becsődültek rajta, köztük mi is Sehunnal.

Már megint a hátsó padban ül le, a sarokban… - vettettem egy pillantást Kaira.

Úgy tűnt, nem változott semmi, amióta utoljára láttam.

Mi is helyet foglaltunk az egyik padban egymás mellett Sehunnal, és végighallgattuk az osztályfőnök papolását az éves ütemtervről meg nagyjából mindenféléről amiről már az igazgatónő is biztosan beszélt, csak senki se hallgatta végig figyelmesen.

- Na, nem húzom tovább a dolgot, már mehettek is! A koleszosok maradjanak egy kicsit és jöjjenek ide hozzám, odaadom a papírjukat!

Az osztály fele része kollégista volt, közöttük én és Sehun is, így miután felálltunk, elkezdtünk ballagni a tanári asztalhoz, ahol az ofő támaszkodott.

- Na lássuk, ki lesz a szobatársunk… tök jó lenne ha együtt osztanának be, nem?

- Mi? – néztem értetlenül Sehunra. – Új szobatárs?

- Nem tudtad? Minden évben máshogy vagyunk beosztva. Csak az osztályon belül maradunk meg.

Ez most komoly?

Izgatottan dobogni kezdett a szívem, gondolhatjátok, miért – eltaláltátok. Kai is kollégista volt, így akárhogy is néztem a dolgot, meg volt az esély arra, hogy esetleg mellé osztanak be.

Jézus, mi lesz, ha ő lesz a szobartársam?!

Örülnék neki, egyáltalán? Tulajdonképpen, igen, de… Jaj, nem is tudom! Anyám!

Áh, de… de úgysem. Nem lehet, hogy a sors pont ilyen legyen…             

Izzadt tenyérrel szorongattam a papírt amit kaptam, és remegő kézzel lassan kihajtottam.
Úgy sem ő lesz az. Az ilyenek sose szoktak bejönni, igaz?

Lassan végigfuttattam a szememet a betűk között, mikor megláttam:
„Kim Jongin”.

…De igen, mégis lehet a sors ilyen.

A neve láttán azonnal kikerekedtek a szemeim, és odakaptam a fejem a név valós alakjára, aki csak komótosan elvette a papírt az ofőtől, és még csak… meg sem nézte. Összehajtotta és zsebre rakta, majd ki is sétált az ajtón, én pedig csak néztem egy ideig utána.

Nem is kíváncsi rá?

De.. Ő LESZ A SZOBATÁRSAM! Ezt én nem hiszem el!

- Én megint Chent kaptam, haha – nézte a papírját Sehun – Végülis jó volt vele… csak ne kellene az állandó kornyikálását hallgatnom! Na és te? – pillantott az én papírom fölé.

- Én… Jongint. – nyeltem egyet, és még mindig alig hittem el hogy az ő neve van odaírva.

- Na, az aztán „izgalmas” lesz! De végülis nézd a jó oldalát… nem fog túl sok vizet zavarni, legalábbis hangoskodni biztos nem fog – vigyorodott el Sehun.

- Ja, ja… - mondtam, és továbbra is csak bámultam a nyomtatott betűvel írt nevet a lapomon.

Ez azt jelenti hogy ma már… vele fogok lakni.

…VELE FOGOK LAKNI!

Bevezető

Luhan egészen addig nem tudta mi is az a szerelem, amíg el nem kezdte a középiskolát. Azonban az érzés egyről a kettőre rá is rátalált, ahogy bekerült az iskolai közösségbe. Szerelmes lett egyik osztálytársába, de nem is akárkibe: egy másik fiúba, akit úgy hívtak, Kim Jongin, vagy becenevén Kai.

A fiú csak csendesen, észrevétlenül figyelte szíve választottját, akiről viszont hamar kiderült, hogy szinte esély sincs, hogy közelebb kerüljön hozzá, mivel Kai olyan volt, akár csak egy betörhetetlen erőd. Csendes volt, és zárkózott. Sosem kezdeményezett beszélgetést senkivel, és úgy tűnt, nincs egy barátja sem, mert mindig csak egyedül töltötte az idejét az iskolában. Egyedül ült be a padba, egyedül ebédelt, egyedül volt az udvaron, és egyedül ment ki az iskolából. Nem vett részt semmiféle közösségi tevékenységben ha nem volt muszáj, és csak ritka esetben hagyta el egy-egy mosoly az arcát. (Magával szembeni szigorúságának azonban megvolt az eredménye, hiszen mindenből mindig kitűnő volt.) Az osztály többi tagja is hamar rájött, nem is érdemes próbálkozni nála, mert a fiú teljesen zárkózott magatartást mutatott mindenkivel szemben.

Luhan látva az osztálytársak „kudarcait”, leginkább meg sem próbálta megszólítani őt – hiszen ki az, aki megpróbál egy olyan zárt ajtón bejutni, amin még kilincs sincsen?

Szóval, bár Luhan valójában nem ismerte igazán Jongint, mégis ott volt benne a bizonyos érzés. Talán nem is volt ez teljes igazából szerelem, hanem inkább nagyon erős rajongás és vonzalom, azonban a fiú minden vágya az volt, hogy egyszer közelebb kerülhessen Kaihoz, és igazából megismerhesse őt.

Elröppent a legelső tanév. A diákok most visszatértek a nyári szünetből, kíváncsian várva, mit is fog hozni az új tanév számukra. Luhan is ilyen gondolatokkal lépett be szeretett iskolája ajtaján az évnyitóra igyekezve, és alig várta, hogy újra láthassa azt a személyt, akinek már a gondolata is sokszor megdobogtatta szívét.
Benne is volt egyfajta izgatottság. Valahol mélyen reménykedett abban, hogy talán az új tanév nem csak új órarendet, új könyveket, ceruzákat hoz majd számára...

...hanem valami mást is.



"Új, más"... Valahogy ezekről a szavakról mindenkinek valami pozitív, jó dolog jut az eszébe. De ezek a szavak valójában semmit sem rejtenek magukban - csakis az ismeretlent.